V.

Vidovics Feri, akit a Vasgyáros-ra emlékeztető, büszkeséggel és titkolt szerelemmel teli szinpadi jelenetek egy csöppet se hatottak meg, ezután a kissé szinészies, hirtelen adieu után nyugodtan megebédelt, aztán átment a kávéházba s esti hét óráig tökéletes lelki békében biliárdozott Ciprianival.

A katonának nem volt szerencsés napja. A biliárdban szégyenletes vereséget szenvedett s közben kegyetlen szemrehányásokat kellett zsebre vágnia.

– Huszárban még nem láttam ilyen kofát, – kezdte Vidovics. – Mi jut eszedbe, hogy himen-hireket hordasz szét a városban? Vagy kedveskedni akartál nekik? S ha még igaz volna!

– Hagyj nekem békét! – felelt Cipriani, akit Vidovics egy ötvennyolcas szériessel végképpen elkeserített. – Ki akartalak menteni, hogy a faképnél hagytad őket.

– No ugyan szépen kimentettél.

– Eh, majd töröm a fejem, hogy mit beszélek szinész-leányoknak. Mit tartozik rájok az egész história?!

– Ebben igazad van.

S talán elintézték volna az ügyet, de Ciprianit izgatta a dolog. Egy félórai szótlan küzdelem után önmaga tért vissza az imént letárgyalt, kinos fejezetre.

– Különben nekem beszélhetsz, amit akarsz. Ennek a sok hencegésnek az lesz a vége, hogy igenis, bele fogsz harapni a csokoládéba, ha az öreg Rotterdam is úgy akarja. Egész márciusban kint laktál Árokszálláson s mikor engem a kövér lánynak bemutattak, már láttam, hogy a kövér lány ki van készítve.

– Azért úgy vettem észre, ugyancsak ütötted a vasat.

– Azt hittem, hogy a lánynak van izlése s hogy az uniformis mégis csak uniformis, még Amsterdamban is.

– És aztán?

– Kiderült, hogy a lánynak nincs izlése.

– Nagyon gyakorlati, mi?

– A kétszerkettő, parfőnnel leöntve.

– Látod, ezt szépen mondtad.

– Egyszer arról beszéltünk, hogy a tulipán megterem-e Magyarországon? Azt feleltem neki, hogy a búza jobban fizet. A búzáról te jutottál eszébe, s megkérdezte tőlem, van-e jelzálogkölcsön a birtokodon?

– Ez, távolabbról nézve, csakugyan burkolt vallomáshoz hasonlít. S te már bizonyos vagy benne, hogy Szent-Jánoson, egy-két esztendő mulva, a merre a szem lát, csak óriási tulipán-táblákat látni. Árokszállás megtelik mynheer-ekkel, a nőegylet bálja után, itt, a szeparéban, a leglármásabb urak hollandi nyelven fogják énekelni, hogy: „nem kell nekem rántotta, csak az, aki rántotta!“, mi pedig elhuzatjuk nekik, hogy: „Hires város az alföldön Rotterdam!“

– Ne tedd magad előttem. Te ugyanazt akarod, amit én akartam. Csakhogy te okosabban csinálod a dolgot. Úgy, ahogy a színházban szokták. Mikor más ember becsületesen leiszsza magát, te az Ueber Land und Meer-ből szavalsz előtte; s mikor más alszik, elhiteted vele, hogy gyönyörüen állana neki a bunyevác népviselet. Egyik nap folyton a sarkában vagy, másnap érzékeny jelenetet csinálsz neki, aztán ellovagolsz, mint Mazeppa, vagy nem tudom, hogy hívták azt a lengyel jockeyt… Játszod a megbántottat, a közömböst, a rejtelmes embert, vagy nem tudom mit. Ma elutazol, holnap nem utazol el. Érdekessé teszed magad előtte s nyakra-főre udvarolsz két kis szinész-lánynak, hogy egész Berény beszéljen a dologról. Bele kötsz a legjobb barátodba, csak azért, hogy elmondják neki: megverekedett, nem tudom kiért, mindig megverekszik valami semmiért! Ha esik az eső, szalmakalapot téssz föl, ha fú a szél, fütyölsz és azt mondod, hogy segítesz neki. Okos ember vagy. Látod, már utánad jött! Azért akart behajtani minden kapuba, hogy okvetetlenül megtaláljon. Én, én nem ilyen vagyok; katona vagyok. Huszár-atakk: vagy-vagy. Megostromlom a várat s ha a roham sikerül, dobpergés mellett vonulok be. Ha nem sikerül: rükverc, tisztelegj! Katona vagyok.

– Szamár vagy.

– Ugy-e, erre nem tudsz felelni?

– Azt felelem rá, hogy ha akarsz még egy ötvenes partit, nem bánom.

– Jól van. De for-ok nélkül. Ezt meg fogom nyerni.

– Úgy látszik, tűzbe jöttél. Igaz, még egyet. Ne fecsegj folyton ezekről a szegény leányokról. Nem vétettek neked azok.

– Bántja őket az ördög. Te használod őket játékszernek. És én beugrom elefántnak. Nem én mondom; maga Lola mondta.

– Azt mondta, hogy játékszernek használom őket?

– Nem, hanem hogy még soha sem látott lóháton elefántot. Gyöngéd célzás.

– Viccnek elég rossz vicc.

– Én is azt hiszem.

– Szóval, nem kellene annyit társalognod. Egy katona mindig veszít, ha sokat beszél. És te hirekkel látod el a szinésznőket. Hogy katona vagy?… Ugyan hagyj békét! Nem katonának születtél te, hanem szerkesztőnek. Zentai nem csinál ilyet.

Zentai a Berény és Vidéke szerkesztője volt. Bevándorlott ember, aki még ifju korában elvesztette valahol a párbajképességét s aki, mióta Berénybe betette a lábát, példátlan harciassággal akart szert tenni némelyes társadalmi pozicióra. A tisztek még csak a nevét sem akarták kimondani; szükség esetén mint „ama bizonyos, többször megfenyített egyén-“ről emlékeztek meg róla. De Zentai azért nem tett le arról az ábrándjáról, hogy egyszer majd csak kimódolja a maga kardaffaire-ját s a legrosszabb esetben mint a szoldateszka brutalitás egy ujabb áldozata szerez, ha nem is országos, legalább helyi népszerűséget. Ujságjában minduntalan a hadsereg dolgait feszegette s ez annyival inkább boszantotta a tiszteket, mert arra nem adott okot, hogy egyszerüen elverjék.

Cipriánira a Zentai neve olyan hatással szokott lenni, mint a bikára a vörös posztó. Általában is lenézett mindent, ami valamelyes összeköttetésben állott a könyvnyomtatás szerencsétlen találmányával, de Zentai különösen a begyében volt. Ezt az urat nem igen lehetett megtorlatlanul emlegetni előtte. De ez egyszer a bomba szétpukkant s nem okozott bajt.

– Látom, – szólt, – hogy minden áron belém akarsz kötni. De én nem ugrom. Ha megint hősködni akarsz a kövér lány tiszteletére, keress magadnak más baleket. Én nem nevettetem ki magamat. Jegyezd meg, hogy ugyanegy Ciprianit csak egyszer lehet lóvá tenni, kétszer nem. Kaszaboltasd le magad más valakivel.

– Soha se kapkodjál a fringiádhoz, – felelt Vidovics. – Azért, hogy ezt a pártit is elveszíted, még nem kell hajba kapnunk.

– Azért boszantottál, hogy elszórakozzam a játékot? Hallod, ez nem járja. Akkor ez a párti nem gilt; kezdjük újra.

– Nem. Hét óra elmult; gyerünk a szinházba.

Elmentek a szinházba, de a lányokat nem találták ott. A szinészpáholy egész este üresen maradt. És másnap is hiába rostokoltak a kávéházban déli félegy óráig. A leányok csak nem akartak mutatkozni.

– Ejnye, a haszontalan! – szólt magában Vidovics.

– Talán nem is volt próbájok? – tünődött fönhangon a katona. – Hiszen csak észre vettük volna őket?!…

– Kikerültek bennünket, – felelt Vidovics. – Vége a barátságnak.

– Nem értem.

– Hát én értem? De így van.

Fölkelt, előkereste a kalapját s fütyölt a kutyájának.

– No hát így is jól van, – szólt, mintha magában beszélne.

S mialatt átmentek a vendéglőbe, megkérdezte Cipriánitól:

– Nem jössz ki?

– Hová?

– Árokszállásra.

– Kilovagolsz?

– Nem, a gyorsvonaton megyek.

– Ebben a szép időben?

– Ruhát is viszek magammal, mert meglehet, ott maradok három-négy napig. Nem szeretek a Jóska ingeiben járni ez előtt a csokoládé királyné előtt.

– Mit csinálsz ott annyi ideig?

– Kirándulunk Szilas-Almásra.

– Fürdőzni? Áprilisban?

– Barátom, ez a hölgy a szamócát januárban, a szőlőt februárban, a tó vizét pedig áprilisban szereti.

– Fene gyerek, az igaz. Szeretnék veled menni, de szolgálatom van.

Ebéd után elbúcsúztak egymástól. Vidovics haza ment, pakoltatott s kikocsizott a vasúthoz.

Mikor Van der Kerkhoven kisasszonynak megigérte, hogy velök fog tartani, még úgy gondolt erre a kirándulásra, mint valami igen-igen problematikus dologra. Kényelmetlennek tartotta kifogásokat rögtönözni, annyival inkább, mert nem akart abba a hírbe keveredni, hogy holmi szinházi princesszek miatt visszavonul az egész világtól. De reménykedett benne, hogy majd csak közbe jön valami, ami elmossa ezt a nem nagyon érdekesnek igérkező kirándulást. Például földindulás támad, vagy a sok Vidovics közül valamelyik agg rokon náthát kap. Egy staféta elvégzi a többit s Van der Kerkhoven kisasszony bizonyára vigasztalódni fog.

De tegnap óta változtak a viszonyok. Most már kisértésbe sem jöhetett, hogy kibujjék az igérete alól. Mától fogva semmi oka rá, hogy kibujjék alóla. S elhitette magával, hogy úgy is kiürítette volna a keserü poharat. Amit egy gavallér megigér, azt meg kell tartania s talált volna-e mentő ürügyet? Nem. Elég az hozzá, minden jól van úgy, ahogy van…

Hanem azért a vasúton is ugyanaz a gondolat foglalkoztatta, amely délelőtt a kávéházban.

– Ejnye, a haszontalan! Kacérkodik velem, mint akármelyik komédiásné? Sértődöttnek, kevélynek és titokzatosnak óhajt feltünni? Meg akar gyötörni, hogy annál kivánatosabbnak találjam? De hisz nekem ehhez a banális, sokszorosan lejátszott flirt-höz semmi kedvem! A szinésznőkből már elég volt; úgy a műkedvelőkből, mint az igaziakból. S ha azt sejtem, hogy olyan, mint a többiek: bizony, egy lépést sem mentem volna utána. Azt hittem, bolond véletlen, ha szinésznőnek tartják s hogy valójában nem komédiáshölgy, hanem egy édes, kedves jó gyermek, akit csak a szegénység dobott ezekre a nyomorult deszkákra. Nem az volna, akinek képzeltem? Én voltam a naiv, nem ő? Lám, lám. Fölhúzza az orrocskáját, mert azt hallja, hogy megházasodom! S ha úgy volna, mit tartozik rá ez a história? Csak nem gondolta, hogy majd őt veszem el? Nem, annyira nem lehet gyermekes. Ezzel tisztában lehet, akármilyen fiatal s akármilyen kevéssé szinésznő. És ha csak egy kicsit érdeklődik irántam: mit törődik a jövővel, mért ingerli a gondolat, hogy egyszer, valamikor, nekem is meg kell házasodnom? Számítana valamire? Mire? Vagy nem számít szegény semmire a világon, csak egyszerüen fáj neki, hogy más nő képét hordom a szivemben?

Eszébe jutottak a szavai s eszébe jutott a tekintete. Néha, igaz, a kulisszák tájékán divatos pojáca-nyelven szólalt meg; máris úgy beszélte a komédiások nemzetközi jargonját, mintha ott született volna Arkádiában, a vidámság, a pajkosság, a könnyüvérüség és a hazugság világában.

De milyen más volt a tekintete! Ha koronkint komolyan, figyelmesen hallgatta, amit egy léha életü, de alapjában szomoru ember beszélt neki, olyan szépen tudott nézni, mint soha senki más.

S mikor erre a meleg, odaadó tekintetre gondolt, kedve lett volna kiszállni és tüstént visszafordulni.

– Eh, mindegy! Úgy van jól, ahogy van.

A vonat megállott.

– Árokszállás!

*

Mikor benyitott a kancelláriába, Horváth Jóskát nagy dologban találta. A főszolgabíró úr pedagógiával volt elfoglalva.

Leckét adott egy tizenkét esztendős ifjunak, aki mint ő, a Horváth Jóska nevet viselte, s akinek kerek koponyáján és hatalmas vállcsontjain mindjárt az első pillantásra meglátszott, hogy véréből való vér.

Nem mintha Vidovics mindezt most vette volna észre (mert a fiatal úr feje és vállai láthatatlanok voltak), de nem lehetett kétsége, hogy ki a családi kettős másik szereplője, mert a jelenet félreérthetetlen volt.

A minta-gimnázium derék, érdemes tanárai bizonyára fejcsóválva nézték volna ezt a jelenetet. Ők, akik a büntetés maximumát akképpen alkalmazzák, hogy nevén szólítják a vétkes ifjut s szemrehányóan integetnek neki a mutató ujjokkal, igen elitélik a Horváth Jóskáéhoz hasonló eljárást, s meg kell vallanunk, hogy ez idő szerint Közép-Európa legtöbb gondolkozója nekik ad igazat.

De Horváth Jóskának a nevelés terén is megvoltak a maga önálló nézetei. Az újkori eszmék nyomtalanul tüntek el feje fölött, mint bérc fölött a szél; vagy meglehet, el se jutottak hozzá. Az őstatár nevelési módszert ellenben, mint kipróbált és századokon át célszerünek bizonyult metódust, igen helyeselte; és megmaradt mellette.

Szóval, a térdei közt tartotta sarjadékát olyképpen, hogy kényelmesen oktathassa a fiu legkevésbbé érzékeny testrészét. A nádpálca szorgalmasan pótolta Pestalozzit; a láthatatlan fej ordított; s Vidovics úgy jelent meg, mint egy mentő angyal.

– Miért bántod szegény Józsi komát? – kérdezte a vendég, mikor a váratlanul megszabadult fiatalember sietett elhagyni a kancelláriát.

– Nem hagyta békén a szobalányt, – felelt az öregebb Jóska elégedetten.

– S a szobalány panaszkodott?

– Van esze, hogy panaszkodjék! De véletlenül rányitottam az úrfira. Azt képzelte, valahol messze járok.

– Nos aztán? Volenti non fit injuria. Ha a leány megbocsátott neki, miért ez a szigoru példa-adás?

– Hja, barátom, a fődolog: a rend. Ennek már így kell lenni. Ha valaki a függetlenségi jelöltre akar szavazni, azt én természetesnek találom. De ha van mód rá, azért mégis csak lecsukatom az illetőt. Mert ez a rend.

– Nem volnék ilyen szigoru a komához. Az apja se volt jobb a Deákné vásznánál.

Ezt nem igen lehetett tagadni. A koma már vagy hat esztendős volt, mikor Horváth Jóska megházasodott. S csak tavaly történt, hogy Joannovics Terka, sürü könnyhullajtások között, adoptálta a magától jött emberkét, akiről addig nem is tudott.

– Hja, barátom, nem arról van szó. Én, mint magánember, helyeselhetem a kölyök eljárását; bizony nem is szeretném, ha valami anyámasszony volna. De más a filozófia és más a kötelesség. Az apai tekintély arra való, hogy gyakoroljuk; ezt már így rendelik az institúciók és a pandekták is, nem tudom, melyik. Páter familias est, quem… különben te jobban tudod nálam a római jogot.

– Azt hiszem, egy kicsit szabadon értelmezed Gaiust és Justinianust. Ha jól emlékszem, az institúciók és a pandekták egyáltalán nem intézkednek az ilyen esetekről. Nem látták előre, hogy a magyar virtusnak tizenkét esztendő is elég a virágzáshoz. Szeretem a komát. Ezt a fickót ugyan anyától született ember nem fogja az asztal alá inni.

– Remélem. Csakhogy attól tartok, húsz esztendős korában annyira tele lesz mindenféle bölcsészettel, hogy a leheletétől a hegyi kristály is mindjárt kávéházi tükörré válik. De ma nem akarok búslakodni.

– Máskor se igen érsz rá.

– Mit csináljak, barátom? Olyan gyönge szervezetü vagyok, hogy ha egy-két liternyit búsulok, már megárt az egészségemnek. Azért hát nem is búsulok; nem akarok Karlsbadba kerülni. Aztán meg miért is szomorkodnám, mikor van még egy jó barátom, aki nem felejtkezett meg rólam végképpen, hanem elnéz hozzám, hogy egy-két poharat koccintson velem?! Te, fiu, nem is tudod, milyen nagy jót tettél velem! Áldjon meg érte az Isten, hogy eljöttél!

– Pedig nem hozzád jöttem, hanem az asszonyokhoz.

– No azt meg éppen jól tetted!… Mert ha hozzám jöttél volna, soha se volnánk biztonságban. Míg, ha föláldozod magadat a hazáért, visszaadod a szabadságomat, az életemet, az ifjuságomat!…

– Ejnye, be sokat mondasz! Úgy látszik, nem bájolt el a vendéged. Hát ez az a híres beduin vendégszeretet, mondd?

– Mit akarsz? Mindjárt két hónapja, hogy németül kell ebédelnem, pedig magyarul se szeretek beszélni, amikor eszem. Aztán meg, köztünk szólván, egy kicsit sok is nekem ez a hosszu robot. Tudod, egy idő óta átkozottul gyönge a szervezetem. Mióta ez a Brabanti Elza itt van, félig-meddig özvegységre vagyok kárhoztatva s hidd el, semmi sem árt annyira az egészségemnek, mint az özvegység.

– Nem is Brabantból való, szegény. Hollandia és Brabant, az török, görög, de nem egy ördög.

– Nekem nem imponál a tudományod. A tudomány szép; elérhet vele az ember ezernégyszáz forint évi fizetést s nem tudom mennyi ötödéves pótlékot, de te, aki úgy iszod a pezsgőt, mint a homok a vizet, bizony nem élnél meg a tudományodból. S mondhatom neked, ez a hölgy, aki jobban elüt a mi asszonyainktól, mint a brabanti csirke a derék, tisztes, egyszerü magyar csirkétől: itt, a környéken s talán egész Szilas-Bodrog vármegyében népszerütlenné tette a tudományt ujabb ezer esztendőre. Ha látnád! Elmegy a paraszt-lakodalomba s táncolni akar a vőlegénynyel; az nekigyürkőzik, végigviszi az udvaron, mint egy vedret s ő el van ragadtatva! Szeretne szüretelni, szeretne tollat fosztani s eped egy disznótor után; végre, elcipeljük a tanyai szolgáló gyerekének a keresztelőjére, halálra gyötri a papot, hogy ki festette Kalazanti Szent Józsefet s hazajövet el van ragadtatva. Meg akarja várni a husvéti öntözést, időközben cigánykereket vettet a fekete és fehér ifjusággal, forintokat osztogat szét köztük s el van ragadtatva! Aztán visszavonul szűzi szentélyébe s ilyeneket ír be az albumába: „A szerelem a szív zenéje“… „A szerelem patak, amelyben az ég tükröződik“… „A szerelem virágtartó“… „A szerelem lámpás, hajnali csillag, remontoire-óra“… s az ördög tudja még mi. Barátom, én nem vagyok próféta s a Jeremiásokkal nem akarok versenyezni, de mondhatom neked, hogy az öreg Rockfeller nem tud annyi csokoládét csinálni, amennyivel ezt a leányt elveszik feleségül.

– Féltékeny vagy rá, mert Terka szíves hozzá. Derék, okos, kedves leány ez; nem közönséges eszü…

– Éppen az a baja, a szerencsétlennek. Van rettenetesebb alak, mint az a leány, akinek az esze nem közönséges?! A lánynak csak annyi esze legyen, hogy értse a módját, miképpen lehet főkötő alá kerülnie. Ha több esze van, az baj. Olyan, mintha az orra nagyobb a rendesnél. Mennyit fog ez beszélni, barátom, ha egyszer a nyakába varrják valami boldogtalan csokoládé-amateurnek! Pedig már a biblia is azt mondja, hogy a hét egyiptomi csapás közt a beszédes asszony volt a legrettenetesebb.

– Látod, ez a pandektákban van.

– Nekem beszélhetsz! Az én házamban annyi most a tudomány, hogy sok is; azt hiszem, már rajtam is kiüt ez a betegség, hiába csúfolódol!… Különben soha se tedd magad, udvariasságból Terka barátnője iránt!… Párisban vannak emberek, akik még nálad is párisiabbak. A fejem teszem rá, úgy se sokat ér, hogy titokban azt gondolod, amit én.

– Tudom is én, mit gondolsz.

– Hát majd megmondom. Az asszonyban, barátom, a fődolog az, hogy tudja a módját annak, amit tennie kell. Ha másra is van esze, az nagy szerencsétlenség. Tőlem beszélhetsz vele, öreg, a pizai toronyról, a szép Meluzináról, vagy akár Nostradamus jóslatairól, én csak azt mondom neked, hogy nem szeretem azt a dámát, aki okosabb akar lenni, mint Deák Ferenc.

Ha Joannovics Terka tudta volna, mily pontos értesülései voltak nyiltszivü férje meghittjeinek afelől, hogy ő mennyire tudja a módját mindannak, amit tennie kellett: Joannovics Terka egyszerüen meghalt volna szégyenletében.

De Joannovics Terka ezt nem tudta meg soha. S az is bizonyos, hogy e pontos értesülések azt az általános respektust, melynek Joannovics Terka örvendett, nem kisebbítették, sőt ellenkezőleg.

Hetven évvel azután, hogy a türelmes olvasó e regényt letette a kezéből, Joannovics Terka, mint a legboldogabb hitves fog átköltözni egy finomabb világba, sejtelme nélkül annak, hogy férjének cinizmusa mily határtalan volt.

Amiből ismét csak az következik, hogy lelki bajaink nem is volnának se olyan nagyok, se olyan számosak, ha folytonosan nem gondoskodnék róla, hogy legyen mivel szórakoznunk, két házi ellenségünk: a tudatosság és a képzelet.

– Azt magam se értem, – szólt Vidovics, – hogy mit akar ezzel a kirándulással? Mit csináljunk áprilisban Szilas-Almáson? Hisz nincs ott most egy patkány se.

– Hát tudom én? Kérdezd meg tőle. Valami okos ember elhitette vele, hogy a wörthi tó Almáshoz képest semmi. Csónakázni akar; már régóta nem csónakázott. Kinézte a naptárból, hogy mikor van holdtölte; holdas éj, víz, csónak, evezősök és friss baritonhangok kellenek neki.

– És Terka? Nem magyarázta meg neki, hogy ezért ugyan nem érdemes Almásra menni?

– Egy ideig rajta volt, hogy megértesse vele, micsoda képtelen gondolat ilyenkor oda baedekerezni, de minél többet beszélt, ez az Őrült Janka annál nagyobb kedvet kapott a vállalkozáshoz. Azt képzeli, hogy valami elhagyatott tündérkertről van szó. Utóljára Terkának is eszébe jutott, hogy: igaz, ő sem volt még Almáson áprilisban soha; ej, be furcsa világ lehet ott ilyenkor! Ilyenek az asszonyok, barátom. Igaz, figyelmeztetlek, ne nagyon bízzál a feleségemben. Azt gyanítom, igen szeretne összeboronálni ezzel a sajátságos hajadonnal.

– Álmodozol.

– Te, vigyázz magadra! Ne mondj neki könnyelmüen udvariasságokat. Az én menyecském, amilyen kicsi, olyan ármányos s alig várja, hogy rajta érjen benneteket valami holdfényes ábrándozáson. S akkor aztán jaj neked, mert negyven milliót nem kompromittálhatsz büntetlenül. Hallod-e ember, helyén legyen az eszed! Még csak éppen az kellene nekem, hogy a barátnőnk mindig itt legyen a szomszédban!

– Ártatlanokat gyanusítasz. Különben ne félj semmit; Szilas-Almás nem az a hely, ahol a regényeket szövik. Emberemlékezet óta nem volt eset rá, hogy ebből a fürdőből egy lányt férjhez vittek volna. De most itt hagylak; megyek köszönni a feleségednek.

– Előbb igyál egy pohár konyakot. Ez az egyetlen igazi öröm, amiben most szegény, elzüllött házamban részed lehet. Te, pajtás, köszönöm, hogy megmentettél ettől a kirándulástól. Nem felejtem el soha ezt a baráti cselekedetet; ha függetlenségi programmal akarnád magad megválasztatni, még akkor sem felejteném el… S aztán, vidd el őket minél hamarább! Áldásom rátok!