III.

Grunovszky, mikor a cseléd beállitott hozzá a kávéházba, a kártyaasztalnál ült, s az üzenetet olyan ember nyugalmával fogadta, a kit soha semmiféle dolog nem hoz ki a sodrából, s a kinek lelkét a nagy események teljesen illetetlenül hagyják.

– Megyek, leányom, megyek, – szólt s helybenhagyólag biczczentett a fejével.

Kimondta a szóló volátot pagát ultimóval, elvesztette mind a kettőt, aztán előkelő könnyedséggel jegyezvén meg, hogy a pénzt holnap »hozza«, felállott.

– Uraim – szólt a pálinka-boltosokhoz, a kikkel játszott – uraim, első a kötelesség!… A mulatság csak azután következik… Előttem mindig szent volt a kötelesség, uraim. S mondjanak akármit, én már ilyen maradok… Azért, engedelmökkel, távozom, uraim. A viszontlátásra!

Lefujta a kávéházi port ujonan vasalt czilinderéről, kecsesen intett, s aztán oly elegánsan, a milyen csak egy, már pusztán érdemeiből élő tánczmester lehet, kilebegett a kávéházból.

A hogy az utczára ért, egy fiatal emberrel találta magát szemben, a ki a Kerepesi-ut felől jött, s a ki, mint ő, éppen be akart fordulni a kapun.

– Hahó! Biró ur!

– Jó estét, Grunovszky ur.

– Ejnye, be derék, hogy találkozunk! Már egy fél órája azon tünődöm, hogy hol találhatnám meg?! Egy kérésem volna önhöz.

Amaz mintha már hallotta volna ezt a mondatot.

– Kérem, parancsoljon velem.

Grunovszky karon fogta emberét, s megindult vele fölfelé a lépcsőn.

– Ó, ha ön azt hiszi, hogy én most önt fölengedem a negyedik emeletre, akkor nagyon téved! Előbb be kell néznie hozzánk.

– De…

– Semmi de! Csak nem fogja megsérteni öreg barátját?! Ön be fog nézni hozzánk s teljesiti öreg barátjának a kérését.

– Kérem, szivesen rendelkezésére állok. De tartok tőle, hogy terhére volnék a kisasszonyoknak, különösen most, egy-két órával a tánczmulatság előtt, a mikor talán…

– Ellenkezőleg! Éppen az a kérésem, hogy jöjjön és vigasztalja meg azt a szegény Margitot, a ki kétségbe van esve. Azt hiszi, hogy egész éjjel petrezselymet fog árulni. Már, hogy ő, az én leányom! De én hiába beszélek neki, mig önre hallgatni fog. Ó, ne is szóljon, rá nagy hatással van az ön komolysága, meg az a… hogy’ is mondjam?… az a szives figyelem, melylyel irántunk viseltetik… Igen, igen, ön meg fogja tenni nekem ezt a barátságot. Csak nem czipelhetem szegényt félholtan egy mulatságba!

– De, kedves Grunovszky ur, higyje el…

– Nem, semmi ellentmondás! Ön be fog nézni hozzánk. Csak egy fél vagy egy negyed órára, ha tovább nem akar maradni, de meg fog látogatni minket.

– Bizonyára. S megvallom, nem vagyok a nélkül az önző reménység nélkül, hogy sikerülni fog Margit kisasszonynyal megigértetnem – egy-két tourt a bálra. Mert nem Margit kisasszony az, a kinek aggodalmai lehetnének, hogy jól fogja-e magát ott érezni, hanem én, a kinek csak akkor lehet reménységem arra, hogy nem maradok a mulatók közt egyedül, ha Margit kisasszony az uj ismerősök kedvéért nem feledkezik meg a régiekről.

– Ön nagyon udvarias, Biró ur. Nagyon udvarias és nagyon szives. Mintha csak a régi világból való volna. Mert, fájdalom, finom emberek csak a régmultban léteztek; mai napság, uram, olyan ritkaságok, mint a Kohinoor. Igen, uram, sajnálom, de meg kell vallanom, hogy a régi hang, az udvari élet, a finom emberek társas érintkezésének kellemes, nyájas hangja, immár kiveszőben van. Az emberek elvesztették érzéküket a finomságok, a kölcsönös szeretetreméltóságok és ama kedves semmiségek iránt, melyek a hajdani társaséletnek a füszerét tették; a mai emberek önzők, nyersek, kiméletlenek; mindannyi egy-egy kalmár, a ki csak azon van, hogy az amerikai modort illetőleg lehetőleg tulszárnyalja a másikat… Ah, uram, a mai világban nincsenek többé se franczia kertek, se finom pásztorok, nincsenek többé se Tritonok, se amorettek, és a galantéria szelleme… halva, uram, halva!

Mialatt Grunovszky ezt a miveltség-történeti sóhajtást kikerekitette, megérkeztek. A csöngetésre Vanda nyitott ajtót, a ki a rajztanár láttára kissé megzavarodott.

– Bocsánatot kérek, hogy nem vezethetem az urakat a nagy szobába… de Margit öltözködik.

– Ó, kisasszony…

– Addig talán nem veszi rossz néven, ha itt, a kis szobában gyujtok lámpát…

És kinyitotta az udvari szoba ajtaját.

– Megvárjuk, megvárjuk! – szólt Grunovszky, s mialatt Vanda a lámpával bajlódott, igy folytatta: – Te csak eredj hozzá, édes angyalom, s ne is törődjél velünk. Biró ur nem veszi rossz néven.

A rajztanár bizonyitotta, hogy nincs az a dolog, a mit ő rossz néven venne.

Vanda előkeresett valami rejtekből egy pár szivart, melyek láttára Grunovszky nagy szemeket meresztett, ujra bocsánatot kért, hogy ilyen illetlen kénytelen lenni, s kiment a szobából.

– Szegény gyermekek, milyen lázban vannak! – áradozott Grunovszky. – Azt hiszik, ha el találnak késni, összedől a világ. Istenem, milyen boldog is ez a kor, mikor az ember még nem emelkedett tul az efféle kicsinységeken… De ön talán meg is szól engem ezért a bálért?…

A rajztanártól távol volt ez a gondolat; sőt határozottan meglátszott az arczán, hogy egészen másra gondol. De Grunovszky azért zavartalanul folytatta:

– Istenem, meglehet, hogy könnyelmü ember vagyok, de én semmit se tudok megtagadni tőlük. Én a sziv embere vagyok, uram, s ketté vágatnám magamat a gyermekeimért. Szegény vagyok, nem tagadom, nagyon szegény. A város igen rosszul fizeti napidijas segédmérnökeit, s az az épitési vállalkozó is, a kinél csak egy szerencsém volt: önnel megismerkedhetni, fölötte rosszul dijazza fáradozásaimat. Én magam nélkülözések közt élek, nem szégyellem megvallani. De higyje el, uram, képes volnék nappallá tenni az éjszakát, csakhogy a gyermekeim jól érezzék magukat, csakhogy ők élvezzék az élet örömeit, csakhogy ők tánczoljanak, mulassanak, bohóskodjanak… Az ő koruknak boldog kiváltsága az, hogy csak a szinházon, tánczon, mulatságon járjon az eszök; az én koromnak már csak egy élvezete van: a kötelesség nyugodt teljesitése… Mulassatok, tánczoljatok, kedves gyermekek, szőjjétek tovább rózsaszin álmaitokat! Aludjatok! Szerető apátok gondokkal terhes arczczal viraszt fölöttetek!… Mert férfié: az élet gondja. Ó, uram, én nagyon szomoru ember vagyok, nagyon szomoru. Ne itéljen a látszat után. Hogy ha külsőleg vigan, mosolyogva járok-kelek erre vagy amarra, jusson eszébe, hogy ez a mosolygó arcz gyötrelmektől szakgatott szivet takar. A vig külső, a látszólagos nyugalom, a kedélyeskedő könnyedség… mindez csak álarcz, uram. Álarcz, nyomorult álarcz. Nekem pokol van a szivemben.

Elővette széles, fekete szegésü zsebkendőjét s megtörülgette a szemét.

– Igen, uram – szólt halkabban – a pezsgő kedv, a kártyajáték, a ledér dalok, a tréfás versek, az örökös bohóságok… mindez csak álarcz, álarcz!

A rajztanár azt gondolta magában:

– Ha mindez álarcz, jó ember, bizony ugy hozzászokhattál az álarcz-viseléshez, hogy ma talán már magad se ismernél rá az igazi arczodra…

De nem szólt semmit.

– Ne itéljen meg ezért az ellágyulásért – folytatta Grunovszky s rágyujtott az egyik szivarra, melylyel vendégét hasztalan kinálta. – Olyan vagyok, mint az aeol-hárfa, minden csekélység megremegteti a szivemet. Ha a lányom, a kis lányom vigad, én elérzékenyülök, mélabú fog el s könnyek tolulnak a szemembe… De beszéljünk vigabb dolgokról. Velünk tart, vagy csak oda lenn találkozunk?

– A mint gondolja, kedves Grunovszky ur.

– Szeretném, ha Margit az ön karján lépne a bálba. Az ön jelenléte bátrabbá tenné; enyhitené a lámpalázát. Aztán meg igy mindjárt bemutathatnám önt a rokonaimnak. Ó, nagyon kedves emberek! A cousine-om, Beliczkyné, kissé termetes, de igen megnyerő asszonyság. Valami különös egyenesség, sőt mondhatnám: valami katonás van a modorában, de különben igen finom lelkü hölgy. Művelt, gyöngéd érzésü, a régi gárdából való dáma. Fiatal korában igen szerette a költőket és a katonatiszteket. A leánya, Frida, kissé idősecske, de nagyon kedves. A fia, Konrád, is rendkivül rokonszenves fiatal ember, ámbár megbukik minden iskolában. Igazán sajátságos, hogy a tanár urak mily nagy könnyelmüséggel buktatják meg a legjobb házból váló ifjakat, nem gondolva rá, mennyi költséget okoznak ezzel a szegény szülőknek… Ah, jó estét, Terka kisasszony!

– Jó estét, Grunovszky ur. Nini, Biró ur…

– Hogy’ van, Teruska? Hol vannak a gyermekei?

– Ó, már alusznak! Csak a két nagy fiam van fenn. Mit csinál Margit? Öltözködik még?

– Igen. Ki vagyunk zárva.

– Hát maga, Terka kisasszony, nem tánczol ma este?

– Nem. Pedig szeretnék ám. De én csak galéria leszek, ha csak kegyed Biró ur, ki nem jön a folyosóra s meg nem tánczoltat a lépcsőházban.

– Kezet rá, Terka kisasszony.

– Ó, számitok rá – felelt Terka. – Miért ne vegyem ki a részemet a mulatságból én is.

– Pompás kis lány maga, Terka kisasszony – szólt Grunovszky. – Mondja csak, eljönne-e hozzám feleségül?

– Ilyen kis termetü emberhez, mint ön, Grunovszky ur… Dehogy mennék! Én azt akarom, hogy a ki engem elvesz, nagy legyen, mint egy dragonyos-kapitány, s verseket irjon hozzám, szép, holdvilágos verseket. Rhinoczerosz legyen, de könnyező rhinoczerosz.

Mindnyájan nevettek. Terka átment az előszobának kinevezett küssznachti uton s bekopogtatott a lányokhoz.

– Te vagy az, papa? Még nem lehet. Mindjárt.

– Nem. Én vagyok, Terka.

Az ajtót Vanda nyitotta ki, a ki előbb egy fodrot igazitgatott a Margit ruháján.

Margit már fel volt öltözve. A toalett nagyjában készen várta a világ itéletét; még csak a simitás munkája volt hátra. A pontokat rakták fel az i-kre.

– Átjön? – kérdezte Margit szorongva, mikor látta, hogy Terka egyedül lép be.

– Mindjárt itt lesz. Csak azt várja, hogy az olasz kisasszony elmenjen… Jaj, be pompásan áll a ruhád! Igazán remek. Olyan vagy, mint egy kis porczellánprinczessz.

Margit szemrehányó tekintettel nézett Terkára.

– Duruzsolj csak, kedves kis cserebogaram, engem nem csalsz meg. E közt a rengeteg fehér czifraság közt éppen olyan lehetek, mint egy tejbe esett légy.

A kis cserebogár (Terka már egy örökkévalóság óta hordta drap-szinü ruháját) megbotránkozott.

– Te nem vagy a ruháddal megelégedve? De hisz egy kontessz se lehetne jobban kicsipve! Egyébként majd megmondják a szakértők: az urak. Mert tudod-e, hogy már várnak?!

– Megint az a rajztanár! Mindig az a rajztanár! – elégedetlenkedett Margit. – S az egészben az a legboszantóbb, hogy a házbeliek előtt könnyen ugy tünhetik fel a dolog, mintha valami szörnyen érdeklődnék irántam…

– Azt hiszem, ez nem volna se meglepő, se boszantó.

– Ennyit se törődik velem, ni!… És én hasonló érzelmekkel vagyok iránta. De hát akkor mit járogat ide? Jó izlésü ember nem szokott sokat lábatlankodni egy olyan lányos háznál, a hol semmi keresni valója.

– Ó, kérem, azt nem engedem, hogy a rajztanárt bántsd!… Én nem tudom, hogy miért haragszol rá, de annyit mondhatok, hogy nagyon derék ember. És soha se felejtem el azt a szivességet, melyet nekem tett a multkor.

Erre már Vanda is megszólalt:

– S ugyan miféle szivességet tett magának?… Mondja el, Teruska, mert igazán kiváncsivá tett.

Terka elnevette magát.

– Hát nem éppen olyan nagy dolog… hanem a kit kértem rá, annak mindnek volt valami más dolga, és nem tették meg; ő pedig megtette. Most is előttem van az a jelenet, mikor a nagy sietségben összetalálkoztam vele a folyosón. Ugy tiz óra lehetett este; éppen akkor jött haza. – »Mi baj, Terka kisasszony?« – »Biró ur, van egy félórányi ideje?« – »Parancsoljon velem, kisasszony.« – »Az isten áldja meg, kedves Biró ur, szaladjon el a – tudós asszonyért. A masinisztáné nagyon rosszul van, az ura nincs itthon és kívülem egy lélek sincs mellette.« – »Szaladok, kisasszony.« – »Ne haragudjék, hogy ilyen furcsa megbizással terhelem, de már nagyon sok kosarat kaptam.« – »Ó, kisasszony, nagyon örülök, hogy szolgálatára lehetek.« – »A borju-téren lakik, nyolczadik szám alatt.« – »Rögtön itt leszek vele, kisasszony.« – »Ha nem találja otthon, hozzon egyet a Rókusból.« – »A viszontlátásra, kisasszony.« – »A viszontlátásra, Biró ur.«

– És hozott egyet a Rókusból? – nevetett Vanda.

– És hozott egyet a Rókusból. A masinisztáné meg is akarta kérni keresztapának, de nem vállalta el. Azt mondta, hogy a keresztapaság nagy felelősséggel jár, és ő nagyon szegény ember. Hanem igérte, hogy szerez egy vagyonos keresztapát, és szerzett is.

– Ah, ez szép volt! – szólt Vanda.

– Ugy látszik, ti mind a ketten szerelmesek vagytok bele – vetette oda Margit.

– A mi engem illet – felelt Terka, – én határozottan szerelmes vagyok bele. Meg vagyok győződve, hogy nagyon jó ember, s hogy nagyon jó férj lesz belőle.

– Talán el is mennél hozzá feleségül, hogy ha megkérne? – kötődött tovább Margit.

– Ó, behunyt szemmel! – szólt Terka hidegen, és nagy, nyilt szemével ránézett Margitra. Margit egyszerre valami igazitni valót talált a ruháján.

Vanda még egy utolsó műértő pillantást vetett a teljesen elkészült báli diszre, s kimondotta az itéletet, hogy az öltözet kifogástalan, s immár kiállhat minden birálatot.

– Én majd csöngetek az uraknak, hogy bejöhetnek – szólt Terka, s felkapva a toalett-asztalkáról a csöngetyüt, nagy harangszóval ment ki, »szabad«-ot kiáltani, mintha karácsonyfát leső gyermekek várakoztak volna odakünn.

De Margit utána ment, s Terka mögött ő is megjelent az udvari szoba küszöbén.

– Ime, itt vagyok, csodáljanak.

S mókázott komolysággal bókolt. (Nagyon kedvesen tudott hajlongani, s számitott a hatásra.)

– Ah! Ah! – az urak persze el voltak ragadtatva.

Margit a jókedvüt játszotta, valósággal pedig zavarban volt egy kissé. Meztelen karjaival nem igen tudott hová lenni.

– Nagyszerü, felséges, pompás! – sápitozott Grunovszky. – Mondhatom, dusicska, elragadó vagy!

A rajztanár érezte, hogy itt a pillanat, mikor neki is elő kell állania csodálatának valami válogatott kifejezésével. Csakhogy az ő elragadtatása kissé erőtetett volt. Sőt, az igazat megvallva, a báli diszben olyan jelentéktelennek találta Margitot, mint még eddig soha. Margitnak voltak órái, mikor majdnem szép volt. Egy-egy szerény, sötétszinü, házias ruha, különösen a lámpa világa mellett, nagyon ki tudta emelni arczocskájának a finomságait, de ebből a temérdek fodorból csak a két nagy szeme látszott ki. A divatos báli öltözködés a maga hatás-vadászatával csak a pompás alaku és a feltünő arczélü nőknek válik előnyére, a filigrán alakokat és a tulfinom vonásu arczokat agyonzúzza. A restauráczió divata megszépitette a legközönségesebb arczokat és termeteket is, a mi időnk divata csak a szinpadias alakokat és a tüzes vérre valló arczokat kiméli meg. Margitnak csinos volt a termete is, s a házi ruhában nem tünt fel, hogy egy kissé kicsiny. De ebben a báli öltözetben csak egy cseppség volt az egész leány. Vonásainak a grácziája sem érvényesült e gyilkos diszben. Azoknak a nőknek, a kiknek égő fekete szemük és ébenszin hajuk van, ha csak egy kissé csinos vonásuak, óvakodniok kell a fehér szinektől, mert ebben a merész ellentétben az arcz rendesen elmosódik, s a hatás-szerzés nagy feladata egyedül a termeté marad.

Nem, Margitnak a nagy toalett semmi esetre se vált előnyére.

És a rajztanárnak eszébe jutottak azok az ismeretes külvárosi alakok, a kik nagyon megnyerő kis jószágok tudnak lenni, a mig mezitláb, egy szál vörös szoknyácskában botorkálnak az utczán: de ha a bérmálásra kiöltözve, fehér tulle-anglais-ban, felvirágozva és felpántlikázva koczognak a templom felé, szegényes czifraságaik nevető nyomoruságával belé markolnak a szivünkbe, és álmodozóvá tesznek.

Hanem aztán elszégyelte magát ezért a gondolatért. Ha meglátszik az arczán! Ha megcsalatkozását nem képes eltitkolni, s a leány aggodalmas tekintete meglepi az ő szemének áruló beszédét! Micsoda durva ügyetlenség volna ez! Megszomoritani, kedvetlenné tenni egy szegény kis leányt, a ki első báljába megy!

És becsületes, hazugsághoz nem szokott szemét ráerőtette a kegyes csalásra. Igyekezett szinészkedni tekintettel és szóval, a hogyan csak tudott. Gratuláló szókat keresett, és tette, mintha el volna bájolva. Hanem nagyot lélekzett, mikor tul volt rajta.

– Hát igazán nem vagyok egészen csunya?… Csakugyan türhetően áll rajtam a ruha?

Margit belement a lány-vesztőbe. A mint hogy nincs is az a leány, akármilyen eszes, a ki a legelső ügyetlen hazugsággal meg ne fogassa magát, ha a szépségéről van szó.

Grunovszkyn erőt vett a lelkesedés.

– Ennek a bálnak te léssz a királynője! Mindenki csak téged fog nézni s mindenki csak rólad fog beszélni. És hogy ha majd vénségemet szomoruan hordozom körül a szép ifju párok seregében, én rám is ujjal mutogatnak majd az emberek: »Ez az az ördöngős Grunovszky, a kinek olyan átkozottul szép leánya van!«… Ó, aranyos babám, hadd csókoljam meg a kezedet!

Elfelejtette, hogy tegnap este, méltó haragjában, akkorát ütött az aranyos baba arczára, hogy egy fél óráig piros volt a helye.

Átmentek a nagy szobába. Vanda kinyitotta az ablakot, s engedelmet adott az uraknak, hogy csak füstöljenek bátran. A rajztanár nem élt az engedelemmel.

– Látod, Margit, a nagy aggodalom hiábavaló volt. A hatás tökéletes.

– Ó, a legszigorubb biráló még hátra van – szólt Margit.

– Kicsoda? Bella kisasszony?

– Természetesen. Alig várom már, hogy jöjjön.

– Ó, Bella kisasszony helyben fogja hagyni a mi itéletünket – erősködött Terka. – Neki olyan finom izlése van, hogy nem is lehet más véleménye, mint a mi zsinatunknak.

– De hát hol van Bella kisasszony? – kérdezte Grunovszky.

– Mindjárt itt lesz. Mihelyt elvégződik az olasz órája.

– De hát ki az a Bella kisasszony? – szólalt meg a rajztanár.

– Hogyan? Ön nem ismeri Bella kisasszonyt?

Ezt négyen kiáltották, egyszerre.

– Nem, nem, hiába néznek rám olyan csodálkozva. Fogalmam sincs róla, hogy kiről beszélnek.

– Ön nem ismeri a legszebb lányt a házban? – csudálkozott és botránkozott Margit.

– Ah, az lehetetlen. Talán csak a keresztnevét nem tudta?…

– Ó, bizonyosan látta számtalanszor! Hisz már az is furcsa, hogy soha se jutott eszébe: megtudni a nevét…

– Tessék elhinni, hogy én soha, egy pillanatra se láttam a házban olyan hölgyet, a kinek nem tudtam a nevét s a kinek a nevére kiváncsi lehettem volna. Többet mondok: nem is hallottam olyan lakónak a nevét emlegetni, a kit legalább látásból ne ismertem volna.

– Ön soha se hallotta Völgyessy kisasszonynak a nevét?

– Nem, nem hallottam.

– De, Biró ur, ha kinéz a szobájából s letekint a harmadik emeletre, éppen az ő ablakaikra lát… Igen, igen, éppen oda lát.

– Bocsánat, de ott Worms kapitányné lakik.

– Persze. Worms kapitánynak az özvegye édes testvére Völgyessy kisasszonynak.

– Ah, tehát arról a rejtelmes hölgyről van szó, a ki egész nap zongorázik?

– Arról. És ön csakugyan nem látta ezt a hölgyet soha?

– Nem én. Annyit hallottam, hogy a kapitányné valami rokonával lakik, s megvallom, a temérdek szimfónia hallatára némi részvétet éreztem az ismeretlen iránt, a ki minden délutánját Beethovennel kénytelen tölteni. De látni nem láttam soha.

– Pedig már van egy fél éve, hogy ön a házban lakik?

– Több mint fél éve. És legény-emberhez képest eleget ülök itthon.

– Bizonyára… No, ez csakugyan eredeti. Igaz ugyan, hogy ők nem igen mutatkoznak a folyosón… Látni való, hogy a környezetüktől idegenkednek egy kissé. Ez a sok mindenféle szegény ember, a kit itt olyan közelről kell látniok, nem az ő világuk. Valaha jobb sorsban voltak.

– Völgyessy… Völgyessy… Mintha valaha sűrűn hallottam volna ezt a nevet.

– Az apjok miniszteri tanácsos volt, s azt hiszem, vagyonos ember.

– Nem, nem ő rá emlékeztem. Talán csalódtam.

– Többet mi se igen tudunk róluk. Annyi bizonyos, hogy mióta itt laknak, nagyon visszavonultan élnek. Nem járnak senkihez, s a házban is csak mi velünk érintkeznek. A kapitányné nem valami bizalmaskodó természetü, s Bella kisasszonyt nagyon büszkének mondják. Egyébiránt mindjárt meg fogja ismerni, mert ha nem csalódom, itt van.

Vanda elhallgatott; mintha lépések neszét hallotta volna. Margitnak eszébe jutott, hogy az előszoba sötét; ki akart menni a vendég elé. De ekkorára már az ajtó felnyilt, s a küszöbön megjelent Bella kisasszony.

Egy barna hárász kendő volt a vállán, egy ama szegényes tárgyak közül, melyek az idők során valósággal külön egyéniségekké válnak; melyekről a folytonos használat lekoptatta a gyári egyformaságot; melyeket mintha megváltoztatott és megőrölt volna a sok esemény és viszontagság; s melyek, mintha lassan, észrevétlenül áthasonultak volna gazdáikhoz, a miként párjához az öreg hitestárs. Egy ama szegényes tárgyak közül, melyek mintha élnének, és sok, sok szomoru dologról tudnának beszélni.

Mint egy didergő madár, mely összehúzza magát a tollai közé, fázékonyan húzta be a nyakát a kendőjébe; és a rajztanár legelőbb is ezt a kendőt pillantotta meg. Hanem mikor a többiek siettek az ablakot betenni s a barna hárász-kendőből kibukkant az irigyen takargatott arczocska, a rajztanár megfelejtkezett a szegénységről, melyet látott, s álmélkodva tekintett a leányra, mint valami jelenésre.

Persze, hogy látta ezt az arczot valaha! Csakhogy rámában. Órákat töltött előtte a Salon Carré-nak nevezett bucsujáró helyen és nem tudott betelni szépségének a látásával.

Igen, látta már ezt a közönbös, hiú, szép fekete szemet, melyben oly mondhatatlan bűbáj ragyog; ezt a vörösbe játszó, aranyszin hajat, melyet a természet nem tud másodszor a földre varázsolni s melyet a művészet csak egyszer lopott meg; a vonásoknak ezt a harmóniáját és égi tisztaságát, mely a pogány idők óta csak egyszer jelent meg a világon; ezt a csodás, tökéletes szépséget, melynek láttára az ember csak egy vágyat érez: leborulni előtte.

Igen, ez a Laura de’ Dianti, az illatszerfiolás leány, a kinek két tükör kell, hogy kellőképpen csodálhassa magát, a ferrarai herczeg imádottja, vagy Tizian kedvese, bárki, de egy élő része az örök szépnek!

Igen, ez ő, ha nincs is rajta zöld bársony ruha, mint volt a Salon Carré-ban, ő, hogy ha álöltözetben is, hogy ha világ csúfjára ilyen szegényes kendő fedi is a vállát!… Ó, be nem illett ez a szegényes kendő ahhoz a pompázó arczhoz!

Végig ment a szobán, s mint egy elkényeztetett királykisasszony, mindenkihez intézett egy-két szót. Ó, ez az alak! A jelen idők divatának hitvány mesterkedése nem volt képes teljesen megőrizni ennek a termetnek a titkait! S az az isteni erő, melyet csak a Szépségbe, a diadalmas Asszonyi Szépségbe oltott belé az égi akarat, meglepte közelségével az elragadott ember képzeletét.

És a rajztanár arra gondolt, hogy ő egyszer festő volt vagy legalább festőnek képzelte magát.

Grunovszky nagy buzgalommal tolta előbbre a hintaszéket, melynek kopottas halvány-kék selyme szebb időkről beszélt, Vanda sietett meggyujtani egy második lámpát, a rózsaszin japáni lámpát, melyet Grunovszky nemrég egy nagylelküségi rohamában vásárolt, Margit pedig, a ki szemmel láthatóan el volt fogódva, aggódva kérdezősködött: hogy ne füttessen-e be a kandallóba?

Bella kisasszony kegyesen intett, hogy: nem, s helyet foglalt a hintaszékben. Biztatta Vandát, hogy soha se fáradjon miatta; aztán látva, hogy körülötte mindnyájan talpon vannak, bátoritani kezdte a hölgyeket és urakat:

– De hát üljenek le, kérem.

Margit, mintha valami restelni valóról lett volna szó, a min végre is tul kell esni: idején valónak találta bemutatni a rajztanárt.

– Engedje meg, Bella kisasszony, hogy egy jó barátunkat mutassam be önnek. Biró Jenő ur.

Inkább csak a szemével intett, hogy látta és tudomásul vette; a fejecskéjét arra felé forditani szükségtelennek találta. Igy tenne a csillag, ha bemutatnának neki egy földi férget, a ki szerelmes belé.

Megszólitással nem tüntette ki az ismeretlen egyént. Figyelme egészen a Margité volt, a kit, mint egy képet, távolabbról kivánt szemlélni.

– Álljon egy kicsit arrább, Margitka. Igen, ugy, ugy… De hisz ez a ruha kitünően van csinálva!… Nem, nem lehet ellene semmi kifogás. Ej, e szerint ez az önök Burgerje ritka ember! Valóságos kis Laferrière! Nagyon kedves, igazán nagyon kedves…

Margit elpirult örömében.

– Laferrière-ről jut eszembe… Grunovszky ur, elvárom az ön lovagiasságától, hogy megszerzi nekem valami kávéházból a Life utolsó számát. Tegnapelőtt a fogorvosnál voltam Gabriellával; ott láttam.

Mosolygott. Az ismeretlen egyén meggyőződhetett róla, hogy az, a kiért a fogorvoshoz mentek, nem ő, hanem Gabriella volt.

– Egy gyönyörü fototípia van benne, a melyet nagyon szeretnék… Miss Illandudno… hisz tudják, a portlandi herczeg miss Illandudno-ja… nagy toalettben, mely Laferrière-nek a remeke… A miss ugyan már jóval tul van a bimbó-korán, de a ruha, az felséges!… És poétikus!… rendkivül poétikus!

Az ismeretlen egyén, ha akarta, megjegyezhette magának, hogy az ő részére csak egy poézis létezik: a selymek és a csipkék poézisa.

Grunovszky bizonykodott, hogy elő fogja teremteni a Life-ot, ha kell, a föld alól is.

(Megvillant a fejében az a merész gondolat, hogy Vanda bizonyára nem haragudhatik meg, ha a költségekből megtakarit majd magának egy pohárka fáradságfelejtető pálinkát. De aztán nemesen elutasitotta magától ezt a gondolatot.)

A hárász-kendős kis előkelőség tovább fecsegett. A selyem, a csipke meg az ékszerek ott voltak minden harmadik szavában. Ugy beszélt róluk, mintha ez volna az egyetlen téma, a melyről beszélni érdemes. Tulságosan marquise volt, ez volt az egyetlen hibája. Egy igazi marquise soha se tökéletes.

A rajztanár nem igen hallgatott rá; Terkával és Vandával beszélgetett. Hanem azért egy párszor eltévedt a szeme; s e tévedésért nem is érzett valami nagy bűnbánatot.

Nemsokára ajánlotta magát, s búcsuzóra kapott egy leereszkedő pillantást attól az elbizakodott, hiúságokkal teli nagy babától is. És kimenőben igy elégedetlenkedett magában:

– Milyen kár ezért a szép leányért! Az ilyen léhaság az ő helyzetében rendesen végzetes…

De aztán megrótta magát ezért a rossz gondolatért.

A rajztanárnak volt egy jó tulajdonsága, a mi különben igen ritka dolog: az, hogy magamagával szemben őszinte szokott lenni. És e pillanatban tetten érte magát. Végre is, mit tud ő erről a szép kis teremtésről, hogy ilyen hamarosan megitélte magában?! Mintha biz ezt az egy pár léha szót nem sugallhatta volna a gyermekesség és az ártatlan hiuság is!… Sőt eltalálhatta volna, hogy igy van, mert hisz ennyire nem közlékeny senki, csak egy egészen gyermeki lélek!… Igen, igen, igazságtalan volt. Szükségét érezte, hogy megrójja magában ezt az ismeretlent, mert elégedetlen volt – magamagával.

Természetesen, boszankodott magára, mikor észrevette, hogy a tekintete minduntalan visszatéved ehhez a leányhoz, a ki egy félórával ezelőtt még ismeretlen volt előtte. Mintha bizony nem volna egyéb dolga, mint belé bolondulni a legelső szép arczba, a ki az utjába vetődik!…

Persze, hogy a leány szép és méltó a csodálatra, az tagadhatatlan. De ok ez arra, hogy ő rögtön rajta felejtse a szemét!?… Mikor életének a tervéből ki van zárva minden legcsekélyebb ostobaság, minden léháskodás?!…

Szó sincs róla, méltán neheztelte uri énjétől, mikor azon lepte meg, hogy olyan tulságosan sokat foglalkozik ezzel a csinos jelenséggel… De ha önmagára boszankodik, ebből az következik, hogy, ha pusztán bensejében is, azon a csinos kis teremtésen álljon boszút?!… Eh, szégyeld magadat, vén fiu!

– Ha még sokáig gondolkozom róla, azt is le fogom tagadni magam előtt, hogy szép!

Kinevette magát.