IV.

Egy pár perczczel azután, hogy a rajztanár felment a lakására, Margit egyedül maradt a nagy szobában Bella kisasszonynyal. Terka haza szaladt megnézni: hogy a Vandrákok nem csináltak-e valami elképzelhetetlen zsiványságot, Grunovszky papa lement borotválkozni, Vanda pedig visszatért az udvari szobába, hogy elrakja a bevasalt fehérneműt.

A szép Bella még mindig ott ült a hintaszékben, s A kis grófnő-t lapozgatta. A kendő ismét a vállán volt; fázott. Margit éppen akkor tette be az ablakot.

– De igazán, engedje meg, hogy befűttessek…

– Nem. A leány már elment, s Vanda képes volna rá, hogy maga rakjon tüzet. Nem, köszönöm. Miattam ne csináljanak maguknak semmi alkalmatlanságot.

– De higyje el, semmi alkalmatlanság!… Különben a leány még itt van, és igy…

– Nem, nem akarom.

Az ablakot a Bella kedvéért kellett kinyitni. Grunovszky ugyan eldobta a szivarját, mihelyest Bella megjelent, de alig hogy magukra maradtak, Bella megvallotta, hogy a füst nagyon bántja a torkát.

– Édes, szép kis Bella, ne haragudjék ám! Különösen most ne, mikor egy nagy, nagy kéréssel közeledem magához…

Margit elővett a kanapéról egy bársony-párnát, letette a hintaszék mellé, és báli toalettjében oda telepedett Bella királynő trónjának zsámolyához.

– De Margit, mi jut eszébe? Tönkre teszi a ruháját!…

– Eh, bánom is én!… – Valami előérzetem van, hogy ugy sincs nekem maradásom ebben a bálban… Különben olyan okosan ültem le, hogy majd meglássa, a legkisebb gyűrődés se lesz a ruhámon.

– Ugyan az isten áldja meg, Margit, keljen fel, a mig…

– Nem, nem, hagyjon itt!… Ugy szeretnék szépen, nagyon szépen hizelegni magácskának!… Ugy szeretném, hogy ha meg volna elégedve velem!…

Bella elnevette magát.

– Margitka, maga éppen ugy tesz, mint valami gavallér. Hisz ez valóságos udvarlás!…

– Igen, igen, engedje meg, hogy egy kicsit udvaroljak az én szépemnek, az én herczegnőmnek!…

– Ej, hisz ennek a gonoszkodásnak csakugyan olyan szine van, mintha maga valami nagy dolgot akarna kiármánykodni tőlem.

– Igaza van, én nagy dolgot akarok, olyan nagyot, hogy alig merek előállani vele…

– És tőlem?!… Igazán nem értem. Hát tehetek én valakiért akármit a világon?!… Hisz nekem semmim és senkim. Szegényebb vagyok, mint a Hamupipőke, mert neki legalább volt egy jóságos tündére, a ki szépen ellátta piros czipőcskékkel; az én czipőimről pedig nem gondoskodik senki, s már napok óta reszketek, hogy az én saját külön tündérem, Fürst Regináld ur a nyakamra találja küldeni a számlát. S én tehetnék valami nagy dolgot magáért?! Mesebeszéd. Ha talán Gabriella…

– Nem, nem. Egyedül az én szép herczegnőmtől függ. S ő megigéri nekem előre, hogy teljesiteni fogja a kérésemet… Megigéri, ugy-e?

– Csak igy vaktában?… Mikor el se tudom képzelni, miről lehet szó?

– Igen, csak igy vaktában. Igérje meg!… Ugy-e, megigéri? Meglássa, nem élek vissza a jóságával. Igérje meg hát, mert addig nem merek beszélni.

– Ah, gondolom már, mi járhat a fejében! Maga talán megtudta, hogy Gabriella meg én, még a régi időkből, ismerősek vagyunk a mindenható Nagy Viktor leányával, s most azt akarja, hogy menjünk el hozzá, s az ő közbenjárásával beszéljünk a hatalmas papával valakinek az érdekében… Hát az igaz, hogy én ismerem Adrienne-t. Együtt voltunk a Sacré-Coeurben, s akkor nagyon szerettük egymást. De, fájdalom, szegény Margitom, ma már erre az ismeretségre sem lehet számitanunk. A multkor találkoztunk vele az Andrássy uton; mikor messziről megláttuk, meg akartuk szólitani, de aztán észrevettük, hogy szándékosan félrefordul s ugy tesz, mintha nem látna minket.

Margit a fejét rázta.

– Nekem nem befolyásos ismerősökre van szükségem, hanem magára az én szép herczegnőmre. És ha ő nem akarja nekem megigérni…

– Dehogy nem igérem meg!… Már csak azért is megigérem, mert olyan kiváncsivá tett, hogy ki sem mondhatom.

– Ah, köszönöm, köszönöm! – kiáltott fel Margit s örömében a nyakába ugrott Bellának. – Tehát: Grunovszky ur és leányai számitanak rá, hogy a nevezett papa születésnapján, e hó huszonnyolczadikán, este hét órakor, szerencsések lesznek házukban tisztelhetni Völgyessy Bella kisasszonyt és kedves nénjét, a kiknek előre is ezer köszönet, hogy…

Bella ijedten szólt közbe:

– De, Margitka, ez lehetetlen! Maga tudja, hogy…

– Igen, én tudom, hogy nem járnak senkihez, s hogy nem fogadnak el semmiféle meghivást, különösen nem az olyan kicsi emberektől, mint Grunovszkyék…

– No, hallja!…

– Igen, én mindezt tudom, s azért mégis megvan az a reménységem, hogy az én szépem megtartja vakon tett igéretét, s nem hagyja cserben az ő legrajongóbb tisztelőjét, a kit igen, de igen elszomoritana, ha minden várakozás ellenére mégis megvetné az ő szerény és félénk meghivását.

– Higyje el, Margitka, lehetetlenséget kiván. Én nagyon köszönöm, hogy ránk is gondoltak… de maga épp oly jól tudja, mint én, hogy Gabriella nagyon beteges, s hogy e miatt nem mehet sehová, különösen sok ember közé nem…

– Ó, képzelheti, hogy nem lesznek sokan. Hisz nem is férnénk.

– Ha öt-hat ember ül együtt, Gabriellának az már sokaság. Maga tudja, mennyire ideges szegény. Ott, a hol mulatnak, Gabriella nem lehet jelen. A vidámság, az eleven beszéd Gabriellát rendkívül felizgatja, s már egy párszor megesett vele, hogy siró görcsöket kapott egy lármás, bolond zenedarab miatt, melyet a czigányok hozzánk közel játszottak el.

– Akkor hát átjön egyedül…

– Egyedül?! Mit képzel?!

– Itt a házban?! Miért ne?! Ha akarja, elmegyünk magácskáért mindnyájan, az egész hölgyközönség – különben csak Beliczkyék lesznek itt – s haza is kisérjük, hölgyek és urak, az egész társaság.

– Megvallom, Margitka, nem tudom kitalálni, mért akarja ilyen makacsul, hogy én is magukkal töltsem azt az estét?! Hiszen mi akkor vagyunk együtt, a mikor akarjuk! Mért kell itt lennem, éppen akkor, mikor maguk családias körben fognak mulatni?!…

– Megmondom őszintén. Nekem azért kell akkor az én szép herczegnőm, mert nem akarom, hogy az az est valami gyászos, kisérteties, türhetetlen est legyen. Nem akarom tudniillik azért, mert itt lesz… valaki, a ki előtt rengetegül szégyelleném, ha mi köztünk rosszul érezné s végtére agyon unná magát. Halálra restelleném, ha ez az ember kénytelen volna megszökni tőlünk, hogy valahára lélekzetet vehessen. Én csak igen kevéssé ismerem; de annyi bizonyos, hogy világot látott ember, s ugy látszik, hogy megfordult már jobb körökben is. Tudom róla, hogy akarata ellenére, kedvetlenül jön hozzánk, inkább csak azért, mert nem szeretné ezt a szegény Vandát megbántani. S már most mi ezt az embert olyan kedves társasággal lepjük meg, a minő a Beliczkyéké? Előre borzadok, ha arra gondolok, mint kell majd pironkodnom, ha Beliczkyék és a papa, a ki az első pohár bortól fel szokott vidulni, elkezdenek ezzel az emberrel bizalmaskodni. Az én szép herczegnőm jelenléte megóvna ettől a szégyentől, s olyan becsületet szerezne a Grunovszky-háznak, a minőben már régóta nem volt része szegénynek… Pedig nem mond »nem«-et, ugy-e? Teljesiti ezt a nagy kérésünket? Mert Vanda is kéreti…

– Nem mondok nemet. De ma még igent se. Előbb beszélnem kell Gabriellával. Hanem mondja, Margitka, ki ez az ember, a kiről szólott?

– Az, a kit az imént bemutattam.

– A rajztanár? Ejnye, nem néztem meg. Kár. Nem hittem, hogy ilyen jelentékeny figura.

– Ó, nagyon jóravaló ember. És, ugy látszik, nem is akárki.

– Azt képzeltem, tizig se tud olvasni.

– Annyi bizonyos, hogy nem keresi a feltünést.

– S hogy cseppen ez az ember igy egyszerre a házba?

– Hát csak úgy, hogy a papa pisztolyt fogott rá: »Életedet, vagy vedd feleségül a leányomat!«

– És ő? Nem ugrik?

– Meghal, de nem adja meg magát.

– De hát miért jár akkor ide?

– Maga se tudja szegény, hogy’ került a krédóba. Talán puszta udvariasságból. És most már jó képet csinál a rossz játékhoz, vagy jobban mondva nem csinál semmiféle képet, s ugy tesz, mintha észre se venné, hogy vulkánokon jár. Ez rá nézve is, ránk nézve is méltóságosabb. Ó, én nagy hálával vagyok iránta, mert egyszerüen a faképnél hagyhatna bennünket, s ő e helyett szép csendesen, alig észrevehetően menekül, nagy fáradsággal diplomatizálva, hogy se minket ne sértsen, se magát le ne kösse.

– És ha mégis belébonyolódnék?… Vallja meg, Margitka, elmenne-e hozzá feleségül?

– Ó, nem olyan viasz-ember az, a ki mást tesz, mint a mit akar. De nem is türné az önérzetem, hogy belébonyolódjék. Higyje el, kis herczegnőm, ha egy szép nap esküvőre menet, száz lépésnyire a templomtól, feltámadna bennem a gyanu, hogy az az ember ott a másik kocsiban most tán azt gondolja magában: »Engem lefőztek!« – képes volnék kiugrani a kocsiból s a lovak elé vetni magamat. Hisz igy is kétségbeesetten erőködöm megértetni ezzel az emberrel, hogy: »Nem én, hanem a papa… Mosom a kezemet…« Néha ugy tetszik, mintha megértene, s azt mondaná magában: »Szegény leány!« Pedig hát ez a tudat is elég megalázó. Tegnap megint nagy jelenetünk volt a papával. Én tiltakoztam minden születésnap, s minden rajztanár ellen, a ki csak a világon van. A papa egészen kikelt magából. Mind a hárman nagyon sokat sirtunk, mert mi, ha családi körben vagyunk, mindig csak sirni szoktunk. Leszavaztak. Az én emberem most azt mondja magában: »Kolduséknál bál lesz!« És előre fázik ettől a mulatságtól. De én nem akarom, hogy ő itt azt se tudja: kin szánakozzék jobban, rajtam-e vagy magamagán? Azt akarom, hogy jól érezze magát, hogy el legyen kábulva, el legyen varázsolva, hogy ez az este emlékezetes legyen előtte, és czélomat elérem, mert magácska itt lesz, itt lesz, itt lesz!

– Ohó! Maga kitért az én kérdésem elől. Pedig nem engedem el a választ. Azt szeretném tudni, hogy ha ez az ember véletlenül mégis bele szeretne magába – istenem, ez olyan könnyen megtörténhetik! – elmenne-e hozzá feleségül?

– Hogy elmennék-e hozzá feleségül? Persze, hogy elmennék. Férjhez mennék én az ördöghöz is, ha olyan szives volna, és a maga jószántából kiszabaditana ebből a rettentő helyzetből! Azt hiszi, nem untam meg még eléggé ezt a temérdek nyomoruságot? Bocsánat, torkig vagyok vele. Micsoda élet! Az örökös hazugság: »A papa nincs itthon!«… a hitelezők, a kik olyan hangosan fenyegetőznek, hogy a szomszédban mindenki meghallja… az alázatos látogatások a világ összes Fürstjeihez és Grafjaihoz: »csak még egy pár heti türelemmel tessék lenni; a jövő elsején mindenesetre«… a szemérmes besurranások a zálogközvetitőhöz, az udvari ajtón keresztül, az utolsó ezüst-kanalakkal a zsebünkben… a végrehajtások, s a házmester kérlelése, hogy hunyja be a szemét… a háziur, a ki a szemünkbe mondja, hogy jövőre kikerget bennünket… mindig és mindig ez az örökös rókatáncz!… Aztán ezek a rettenetes, véget nem érő, hiábavaló énekleczkék!… A szemtelen Rubini, a ki czélzásokat tesz, hogy ha okos akarnék lenni, ő hires, ünnepelt művésznővé tudna tenni… Meg a másik, a ki nem ilyen szemtelen, de éppen ilyen ostoba… Ezek a gavallérok, a kiket ki kell dobni s a kik elviszik az utolsó pénzünket… És most ez az őrült hajtóvadászat egy férjre, a hallali a legnemesebb vadra, a közös nagy eszme és közös csatakiáltás: »Egy országot egy férjért!«… S mindehhez: látni ezt a szegény Vandát, a ki akárhányszor fejfájást szinlel és hősiesen koplal, csakhogy én éhen ne maradjak!… Ah, ha találkoznék egy olyan ember, a ki megszabaditana ebből a pokolból! A kinek nem volna egyéb kivánsága, mint hogy magáénak mondhasson az oltár előtt, s aztán eltartson becsületesen, tisztességben!… Persze, hogy hozzámennék! Bicziklin rohannék hozzá!

– Akkor is, hogy ha nem szeretné?!… Hozzá menne szerelem nélkül is?

– Szerelem! De hát ki beszél itt szerelemről? Micsoda szerelem? Hát szerelem is van a világon? Nem tudom. De hogyha csakugyan volna, mit tartozik a szerelem mi ránk?!

Fölvette A kis grófnő-t, mely ott hevert a Bella lábánál, s elhajitotta a szoba másik sarkába.

– A szerelem ezeknek az embereknek való, a kik kastélyokban laknak, az idejükkel nem tudnak mit csinálni, s a lovagló séták meg az ebéd között megkivánnak egy kis izgalmat… Azoknak a leányoknak, a kiknek félmillió a hozományuk, meg azoknak az uraknak, a kik délután vadgalambszin keztyüben járnak, s a kiknek nincs más hivatásuk, mint hogy mindenkor készek legyenek életre-halálra megverekedni az erdőben alvó szépért, és önfeláldozóan ugrálni le a tornyokból, ha arra kerül a sor… A szerelem fényüzés, édes kis herczegnőm; nem nekünk, szegény leányoknak, való. Ó, nem magáról szólok, szép kis Bella! Maga – az egészen más. Maga oly szép, de oly szép, hogy a szépsége hatalmával fölébe emelkedik a félmilliós kisasszonyoknak. Ha valakit ilyen tüneményes szépséggel áldott meg az isten, mint önt, az ura kincseknek, sziveknek és életeknek. Magához nem érnek fel a mi nyomoruságaink. Magáért versengeni fognak az előkelők és a gazdagok, a kik oly őrülten fogják imádni önt, hogy meghalnak, ha megtagadja tőlük a mosolyát. Magáért aranyos hintóban fognak kérőbe jönni tábornokok és herczegek; s tűzlábu paripák fogják a templomba röpiteni. Maga sziveken fog tiporni, szépséges Bella, és boldog lesz az a hatalmas ember, a kit kiválaszt a sok versengő közül.

Bella behunyta a szemét, ugy hallgatta.

– De mi – folytatta Margit – a kik ezeren és ezeren vagyunk, egyformán közönségesek és egyformán szegények, mit álmodoznánk mi a szerelemről?! A szerelem egy kis meztelen kölyök, a ki csak meleg, kényelmes termekben érzi jól magát; a mi fűtetlen szobáinkban megfagyna szegény… Még csak az kellene, hogy belé bolonduljunk valakibe! Isten őrizzen minden igaz lelket! Ó, el tudom képzelni, micsoda érzés lehet az, látni: hogyan menekül a sánta szék meg a kopott bőr-diván láttára finnyás gavallérunk, az eltévedt udvarló, a ki eddig csak a báli egyenruhában ismert bennünket, s a kinek mélázó szemébe nagyon mélyen találtunk tekinteni!… Ő fut, a hogy’ a lába birja, s nekünk a szivünk szakad utána! Köszönöm szépen! Vagy észrevenni: hogy az az ember, a kin a tekintetünk a legszivesebben nyugodott meg, mikor körülnézett nálunk, egy nagyot sóhajt és lemond! Ebben az okos elhatározásban kimerült egész férfierélye. És nem is lehet rossz néven venni tőle, hogy igy cselekszik. Mindössze kilenczszáz forint a fizetése, s tizenhét év telik belé, mig valóságos miniszteri fogalmazó lesz belőle. »Isten önnel, én szerelmesem. Vezérelje lépteit az ég, s csináljon minél jobb partit, hőn kivánom; remélem, ön is minden jót kiván nekem, s imádkozik értem, hogy a gazdag vasárus észrevegye kaczérságaimat. Isten önnel; hogy ha még egyszer találkozunk, számithatunk rá, hogy költői hangulatban leszünk mind a ketten!…« Eh, nyomoruság!… S meglehet, hogy a nyomoruságok közül nem is ez a legnagyobb. Hanem az, ha a feleségévé lettünk egy nagyon könnyelmü, vagy nagyon önző, vagy talán csak lágylelkü embernek, s azzal, a kit szeretünk, ujra kezdődik a komédia: »A férjem nincs itthon«… »Jövőre minden bizonynyal«… meg a zálogház, és a többi. Ó, nem győzök eleget könyörögni az Istennek, hogy legalább a szerelemtől óvjon meg, ha már egyébből kijutott a részem!…

Elhallgatott. Kezét összekulcsolta a térdén, s a sarokba nézett, a hol A kis grófnő számkiüzötten buslakodott.

Bella előbbre hajolt a hintaszékből s halkan, szinte félve, igy suttogott Margithoz:

– És, mondja, nem találná borzasztónak, oly közel, oly egészen közel lenni egy férfihoz, a kit nem szeret?…

– Nem, nem találnám borzasztónak. Ha akadna egy ember, a ki megszeretne, kiragadna ebből a csúfos szegénységből és szabad akaratból, a nélkül, hogy valaha megbánná, feleségül venne – igyekezném őt megszeretni s minden esetre ugy tisztelném és félném, mint az Istenemet. Hűséges és engedelmes cselédje lennék s nem ismernék más akaratot, csak az övét. Végtelen hálát éreznék iránta s egy pillanatra se felejteném el, hogy méltónak talált magához. És hogyha a szerelem később mégis belopóznék a szivembe s észrevétetne velem egy – másik embert, soha se bocsátanám meg ennek az embernek, hogy a templomból – elkésett, és soha se felejteném el amannak, hogy ő – ott volt.

Bella nem szólt semmit. Hátra dőlt a székbe, s összehúzta a nyakán a kendőt.

– Fázik?

Bella nem felelt a kérdésre. Hanem azért megszólalt s kegyes leereszkedéssel tegezni kezdte Margitot:

– Nincs igazad. Egy ember, a kit nem szeretsz, s a ki akkor csókol meg, a mikor akar!… A ki urad és parancsolód, ő rendelkezik, és te engedelmeskedel!… Nincs igazad, ez borzasztó. Annál borzasztóbb, minél gyöngédebb, minél szerelmesebb az a másik. És nem is panaszkodhatol. Mert eladtad magadat. Ha a tisztességért is, de eladtad magadat.

Margit nem értette ezt a váratlan ellenvetést.

– Te, mutatok neked valamit – szólt Bella.

És kivett a zsebéből egy összegyürt levelet.

– Olvasd.

Margit átvette a levelet és olvasni kezdte a következőket:

»Bella,

Engedje meg, hogy egy pár szál virágot küldjek önnek, hirmondóul a messzi földről, a hol most is, mindig és örökkön, csak önre gondolok.

Engedje meg emlékeztetnem, hogy van a világon egy ember, a ki oly mélységesen szereti önt, a mint ember csak szeretni képes, s a ki végtelenül, kimondhatatlanul boldog volna, ha ön feleségül menne hozzá.

Engedje meg eszébe juttatnom, hogy ha nem is volt hozzám biztató szava, mégsem fosztott meg minden reménységtől; hogy meghagyott számomra egy ábrándot, a mely ma egyedüli hűséges társam hideg otthonomban.

Engedje meg tudatnom, hogy az a nehézség, a melyről szó volt köztünk, s a mely eddig utjában állott legszebb terveimnek, ma már – volt, nincs; hogy életemnek sorsa egyedül és egészen öntől függ.

És kérnem, és rimánkodnom, még egyszer, ujra, mindig.

Ó, ne feleljen, ha válasza nem az, a miért könyörgök! Hagyjon meg egy parányi, egy utolsó reménységet! És ne küldje vissza szegény, elhervadt virágaimat.

Örökre hive:

Strachwitz.«

Margit csöndesen összehajtogatta a levelet, aztán fölnézett Bellára:

– A katona? – kérdezte halkan.

– Igen, az. Hiszen beszéltem róla.

– És a nehézség, a melyet emlit?

– Hát a kauczió. Mi lehetne más, mint a kauczió?! Egyéb bajához ez is nagy gondot okozott szegény fejének. Hanem ma már ez nem akadály. A multkor a huga irt Gabriellának, kérve őt, hogy igyekezzék engem meglágyitani. Ebben a levélben közölte Gabriellával, hogy ő hajlandó kis örökségüknek rá eső részéről lemondani, csakhogy bátyjának a kaucziója végre együtt legyen. Erre czéloz a főhadnagy is.

– Szegény ember!

– Ó, ne kicsinyeld! Nagyon derék ember az! Mondhatnék róla egy pár históriát, a minőket ritkán hallani. És hozzá tehetném, hogy: ő az az ember, a kit a világon a legtöbbre becsülök…

– Ah, tehát a felelet nem olyan könnyü?!…

– A felelet? Nem fogok neki felelni. Talán a legokosabban tenném, ha visszaküldeném neki a virágait. Miért várakozzék hiába? Nem, nem tudom szeretni. Pedig igyekeztem rábeszélni magamat, mert hisz olyan derék, nemeslelkü ember! De ugy látszik, én szivtelen vagyok. Hiu, képzelődő, ábrándoknak élő kis személy. Nem tudom, hogy mért nem szeretem. Talán azért nem, mert egy cseppet se magasabb, mint én. Milyen furcsa az élet! Meglehet, ha két ujjnyival nagyobb volna: imádnám. Pedig nem képzelem, hogy annak, a kit én szeretni fogok, okvetetlenül valami hosszu legénynek kell lennie. Csak azt tudom, hogy ugy fogok ránézni, mint egy istenre. S a tiszteletreméltóság magában még nem tesz rajongóvá.

– És ezzel ki van mondva a főhadnagy halálitélete?

– Ó, ne beszélj ilyen könnyelmüen erről a nagy és komoly dologról! Engem egész napra szomoruvá tett ez a levél. S megvallom, a Gabriella szavaira gondolkozóba estem. Gabriella jobban ismeri az életet, mint én. És ő azt erősiti, hogy a komoly és tiszteletre méltó férfiakhoz kell feleségül mennünk, nem ahhoz, a kibe belé szerettünk; azt mondja, hogy attól, a kit szeretünk, óvakodnunk kellene, mint a bolygótüztől, mert nem tudni, hová visz. Már pedig ő tudhatja; a fején történt szegénynek.

– Az bizonyos, hogy nem mindig a szerelmi házasságok a legboldogabbak.

– És mégis, én bennem tiltakozik valami – nem tudom mi – ez ellen a tanitás ellen. Ne mondj ellent; belátom én azt, hogy ezt a házasságot visszautasitani esztelenség. Te nem tudod azt, hogy mi milyen szegények vagyunk. Mi sokkal szegényebbek vagyunk, mint mutatjuk. És elképzelhetetlen az, hogy mi vár én rám, különösen, ha Gabriella hamar talál meghalni. Tudom, hogy ha ma választok férjet, és ha választásom egy jóravaló emberre esik, ez magát a nyugalmas, a biztos jövőt jelenti. Róbert maga is szegény ember, az igaz; de annyija éppen van, hogy el tud tartani egy feleséget. Meggondoltam én a dolgot jól, mert nem vagyok olyan szeleburdi, a milyennek látszom. De beszélhettek akármit, én bennem fellázad valami arra a gondolatra, hogy eladjam magamat. Mert hiába minden okoskodás: férjhez menni ahhoz, a kit nem szeretünk, akár a nyugodt, tisztes jövőért is, annyi, mint eladni magunkat. Én nem vagyok eladó.

Pár pillanatig hallgatott; majd hozzá tette:

– Aztán meg én szépnek, ragyogónak képzeltem az életemet; nem akarom lemondáson kezdeni.

– És igaza van – szólt Margit. – Magácska nem a lemondásra született, mert akkor az Isten nem teremtette volna ilyen csodaszépnek, ilyen elragadónak!

– Ne bókolgass, kis udvarlóm, hanem mondd, szoktál-e te álmodni? Lásd, én mindig álmodom, és mindig nagyon szépeket szoktam álmodni. Álmomban tündérszép vidékeken, és mesés fényü városokban járok. A pázsit, melyen járok, sima, mint a bársony; s a paloták csillognak, mint a gyöngyház. Álmomban gyémántjaim és drágaköveim vannak, meg gyönyörü ruháim, a melyek nem földi szövetekből készültek. Különös zenét hallok, mely semmi ismert muzsikához nem hasonlit; a levegő oly balzsamos, mintha illatszerekkel volna tele; és szineket látok, sokféle csodálatos, gyönyörü szint, a minő tán nincs is a világon. Álmomban mindenki imád, s minden kivánságom rögtön teljesedik. És vőlegényem is van, a ki nagyon szeret; különös vőlegény, szép és félelmetes. S a vége mindig az, hogy meghalok; de oly boldognak érzem magamat, hogy nem fáj meghalnom.

– És ezt maga szép álomnak mondja!

– Természetesen. Oly édes érzések között halok meg!… Különben én előre érzem, hogy igazán igy fogok meghalni. Mert, nem tudom miért, de érzem, hogy én nem élek sokáig.

– Ó, ne beszéljen ilyen csunyákat!

– Beszéljek inkább a rajztanárról, ugy-e?

– Most meg már csúfolódik velem!

– Igaz, mondja csak, Margitka… Ez a rajztanár itt lakik a házban?

– Igen.

– Akkor hát nagyon szegény ember lehet.

– Valószinüleg.

– És maga, a ki tart attól is, hogy a szegény férjjel ujra kezdődhetnék… hogy’ is mondta?… a rókatáncz…

– Nos?

– Mégis elmenne hozzá feleségül?

Margit a szemébe nézett Bellának és habozás nélkül felelt:

– Igen. Ehhez hozzá mennék.

– Akkor hát?…

– Nem. Legalább nem tudom…

– Ej, igazán kár, hogy nem néztem meg ezt az embert – szólt Bella.

Odakint csengettek. Megérkeztek Beliczkyék.