IX.

Bella megtartotta az igéretét, legalább nem sokáig kérette magát, hogy átjöjjön. Mert a két követ: Margit és Terka, a kik érte mentek, csak egy pár pillanatig maradtak oda; alig fordultak egyet, máris hozták, roppant diadallal.

És bizony, Biró soha se tudta meg, hogy Grunovszky papa mit beszélt neki ebben a pillanatban? A nagy szavak mint megannyi zümmögő darázs repültek el a füle mellett.

Bella ugy nézett körül az ajtóban, mintha azt akarta volna mondani:

– Hol van hát az az ember? Hadd széditsem el!

S a mint kereste amazt a tekintetével, mintha csak ezt árulta volna el a szeme:

– Mert hiszen mindjárt megrészegitem egy tekintetemmel, s ha kell, őrültté teszem egyetlen egy mosolylyal.

S a mint nagy ünnepélyesen bevonult egész udvarával, a festő fejéből egyszerre elgőzölgött minden gondolat, ezen az egyen kivül:

– Vajjon rám ismert-e? Vajjon tudja-e, hogy azt az idegent, a kit ma este meg fog hóditani, már látta egyszer?

Bella kezet fogott a nagy Vandával, leereszkedőleg kivánt Grunovszky papának sok boldog születésnapot, aztán egyenesen Biróhoz lépett s mosolyogva üdvözölte, mint régi ismerőst szokás:

– Jó estét, Biró ur!

És a kezét nyujtotta neki.

Biró soha se látott ennél szebb kezet, és szinte félve érintette meg, mint a hogy hajdan, mikor a Louvreban másolatokat készitett, félve nyult hozzá a cinquecento ama remekeihez, melyeknek egyikére ez a mesés jelenség olyan élénken emlékeztette.

– Nagyon örülök, hogy eljött – szólt Bella. – Tudja-e, hogy ki akarom kérdezni a bálról? Margitot meggyóntattam ugyan, de ő csak a férfiakat szólta meg, a lányokról nagyon keveset tudott mondani. Már pedig beláthatja, hogy engem ezek érdekelnek jobban. S remélem, nem fogok csalódni önben?

– Ha csak arról van szó, hogy megszóljam a tánczosnőimet, semmiesetre. Megérdemlik, hogy elrágalmazzam őket, olyan súlyos feladatokat róttak ránk, elbizakodottakra.

– Igen, igen, beszéljen a rettenetes kis kövérről! Nagyon érdekel ez a helyes kis bálkirálynő, a kiből kettő is telt volna…

– S a ki négy helyett tánczolt…

A makacs rosszkedv, mely egész nap, mint boszorkány-nyomás ült a festőn, úgy eltünt egyszerre, mintha az az ember, a kit előbb a legsötétebb lidérczek kinoztak, nem is ő lett volna. Huszonnyolcz éves volt.

Egyszerre olyan megelégedettnek érezte magát, hogy maga se győzte eléggé csodálni.

Az a mosoly igazán mesés hatásu volt.

Ha nem azért jött volna, hogy megadja magát kényre-kegyre, ha nem hozta volna párnán szivének kulcsát, hogy térden állva nyujtsa át ennek az operai hóditónak, a ki egyet-kettőt csilingel, s minden ellenállás nélkül, diadalmasan, zeneszó mellett vonul be a rosszul őrzött várba: ez a mosoly bizonyára akkor is levette volna a lábáról. De igy csak ravaszul örült magában, hogy kicsalta ezt a mosolyt, akkor, mikor már ő e nélkül is megadta magát.

S mikor észrevette, hogy ő most tulajdonképpen vizsgálatot tesz Bella előtt, még jobb kedve támadt. Ah, hát a királynő csak azért érdeklődik a bál iránt, hogy azt tudja meg: »vajh’ ki ő és merre van hazája«?… Ó, bizonyos volt benne, hogy a mesebeli három próbát meg fogja állani. És előre nevetett magában.

– So’ se nézz rám olyan felsőbbségesen mosolygó szemmel, szépséges kritikusom! – gondolta, mialatt fenszóval mást mondott – nem fogsz kinevetni! És ha nem is tüntetek előtted, a mint más bizonyára megtenné a helyemben, ó, tudom előre, hogy nem fogsz egy gúnyos mosolygással végezni velem, ha már előbb egy édes, nagyon édes mosolylyal bátoritottál, hogy beszéljek hozzád!

Ez a gondolat olyan élénkké, olyan vidámmá tette, hogy alig ismert magára. Volt egy fél esztendeje, hogy nem volt ilyen kedvben.

Ó, be jól is érezte magát ebben a fiatal társaságban, a hol senki se beszélt a képeiről, senki se sanyargatta a művészi nagyravágyását és senki se emlékeztette a lemondásra, az élet könyörtelenségére, és minden küzködés hiábavalóságára! A hol mindenki csak kedves semmiségekről szólt, azokról a gyermekességekről, melyeknek fontosabb a hivatása, mint a komoly dolgoknak, mert ezek a semmiségek mindenekelőtt arra valók, hogy elfelejtessék velünk, ha csak egy perczre is: a Bajt, a Gondot és a Szenvedést, ezt a háromságot, melynek együttvéve Élet a neve, hogy elfelejtessék velünk, ha az öntudatlanságnak csak egy-egy rövid pillanatára is, a Létnek szörnyü nyomorúságait!… S a mint ezek közt az igazán fiatal lények között egy perczre magát is ujra gyermeknek találta, kedve lett volna félbeszakitani a mondanivalóját, és felkiáltani: »Ejnye, be jól érzem itt magamat! Ejnye, be jól érzem itt magamat!«

Egyszerre rajta kapta magát, hogy folyton ő viszi a szót.

Restelkedni kezdett ezért a tulságos hévért, különösen, mikor észrevette, hogy Bella e perczben valamivel tovább felejtette rajta a tekintetét, mint eddig. Ennek a nyugodt, tiszta, szép szempárnak megvolt az a veszedelmes tulajdonsága, hogy egy-egy pillanatra nagyon őszinte tudott lenni, de csak azért, hogy ha ismét magára ölti Gioconda-szerü rejtelmességét, annál inkább megzavarjon.

Mindig vakmerő dolog és mindig szerencsejáték elmélyedni a rejtelmességekbe. A kik sokat nézegetnek az ilyen szemekbe, soha se halnak meg abban a házban, a melyben születtek. Mint a hogy azokra a kalandorokra, a kik az óczeánon tulra merészkedtek a szüz aranyért, nem várt egyéb, csak a korona vagy a halál: rájok is csak kétféle sors várakozik, az üdvösség vagy a kárhozat. Soha se tudni előre, hogy melyik? Százszor a kárhozat, egyszer az üdvösség.

A mi emberünk nem félt a rejtelmektől s nem hitt a veszélyben.

Aztán meg ez a máskor olyan titkolózó szempár most szeliden tekintett rá s nyiltan elmondta, hogy milyen gondolat lakik mögötte. Azt beszélte, hogy: »Nini, ez az ember nem is olyan közönséges urfi, mint képzeltem«.

Biróban nem volt egy csepp szinészvér sem; nem vadászta a hatásokat. És azért elszégyelte magát egy kissé, hogy élénkségével, melyet csak a pillanatnak köszönhetett, kierőszakolta ezt a sikert, melyet máskor talán valamivel későbben szerzett volna meg. Sietett is visszatérni a rendes kerékvágásba s igyekezett halkabban és szintelenül folytatni, a mit mint kitünő beszélő kezdett meg. Kevesebbet szólt és keresett egyszerüséggel, azon a hidegebb és csöndesen jókedvü hangon, melyet a magánosan élők meggondoltsága, a gyakori elmélkedés és a megszokás immár második természetévé tett.

Hanem azért titokban örült a hatásnak. Ha az ember innen van a harminczadik éven, nem igen szokott olyan felsőbbséges szellem lenni, a kire egy szép leánynak a jó vagy rossz véleménye teljesen közömbös. Különösen, ha az ember festő, s ha az a szép leány, a kiről szó van, annyira hasonlit a Laura de’ Diantihoz.

S ez a kis elégtétel, mely olyan jól esett neki a délutáni apró megaláztatások és keserűségek után, még jobb kedvüvé tette. Ugy földerült a lelke, olyan megelégedettnek érezte magát, hogy ilyen szép estére alig tudott visszaemlékezni.

De nem is akart emlékezni semmire. Ama ritka órák egyikét élte át, mikor az ember tökéletesen megelégszik a jelennel, s nem keres a multban semminő kárpótlást.

Különben, jókedvü volt az egész társaság; kivált Margit, a kivel alig lehetett birni.

Margit föltette magában, hogy gavalléros lesz. Ne vegye észre senki, hogy: volt neki egy zsönge, félénk, érzékeny kis ábrándja, a mely meghalt, kimult a legelső szellőtől. Ne vegye észre különösen az az uriember, a ki elég rövidlátó vagy elég elfoglalt volt nem látni és nem tudni akkor, mikor ez a szegény kis ábránd még lélekzett. Elvégezte jóelőre, hogy megüli a torát a halottjának, s kicsapongóan vidám lesz ezen a toron; ne sejtse senki, hogy ő nem is tréfált egészen, mikor erről az uriemberről beszélt. Aztán meg, tetszett neki az a gondolat, hogy úgy fog viselkedni a gentlemannel, mint egy jó pajtás. Ő maga adja meg neki a módot, hogy közeledhessék ahhoz a másikhoz; ne sóhajtozzék szegény az ablakon át. Hizelgett vele magának, hogy mindez őt most már egy cseppet sem érinti; és hű maradt a szerepéhez, a mi annyival könnyebben sikerült neki, mert meg volt elégedve azzal a büszke kis énnel, a kit odabenn dédelgetett.

Csak egy pár szavába került, hogy Vandát teljesen megtéveszsze. A jólelkü nagy gyermek már nem ismerte ki magát ebből a sok tréfából; de nem először történt, hogy Margit ilyen ellenmondásokkal lepte meg, s mivel azt az egyet látta, hogy Margit vidám, ez elég volt neki arra, hogy ő is boldog legyen. Boldog volt, annál boldogabb, mert az ő estéik nem szoktak ilyen vidámak lenni. Náluk a siró-estélyek voltak napirenden, s már szinte elszokott tőle, hogy megelégedett, vig arczokat lásson maga körül. Valóságos hálát érzett ezek iránt az idegenek iránt, a kik a vidámságot ismét behozták a házba, s ujra eszébe juttatták azokat a nyugalmas estéket, melyeken a Panasz és a Békétlenség még nem voltak mindennapos látogatóik.

Terka is nagyon jól érezte magát ebben az úri társaságban. Ugy tetszett neki, hogy az ilyen kedélyes összejövetel, mely a ház körül sok tennivalóval s azonkívül egy kis emberszólással van egybekötve, az ilyen kedélyes összejövetel maga a kék ég. De azért a Terka kék egén mégis borongott egy kis felhő, s ha véletlenül semmiben sem kellett Vandának segitségére lennie, egy-egy pillanatra el-elgondolkozott. Csak legalább a Spitzer Rózsikát hozhatta volna el magával!

Grunovszky papának se kellett egyéb, mint jó társaság s talán még jó vacsora, hogy kitörjön belőle az a sok lelkesedés, a melyből egész kincsesbányája volt. Grunovszky papa csak akkor volt elemében, ha mulathatott. Eleinte ugyan kissé megzavarta az, hogy a rajztanár figyelmét Margit nem foglalta le magának, hanem megosztozott rajta a vendégkisasszonynyal – mert nem egészen igy tervelte a dolgot – de csakhamar túltette magát ezen is. A rajztanár kitünő szivarokkal lepte meg a születés-napjára, s Grunovszky papa az Ézsauk örök családjából való volt, azok családjából, a kik a holnapi jogokat mindig szivesen feladják a mai nap apró öröméért. Ki törődnék a holnappal, mikor a jelszó az, hogy: félre gond és bánat, éljen a ma?!… S ez a lelki erőfeszités mindig sikerült Grunovszky papának.

Különben, a mennyire szivén viselte a Margit jövőjét, mellesleg tisztában volt azzal is, hogy ez a jövő nem egészen alkalmatlan titulus bibendinek. S ha annyira kardoskodott a mai estély mellett a Vanda hatalmas okaival szemben: ebben a mellékes tekinteteknek még nagyobb szerepe volt, mint a főszempontnak. A programmnak az a része pedig, mely titokban oly különösen kedves volt előtte, sikerült, még pedig minden várakozáson felül sikerült. Egy okkal több, hogy elül járjon a jó példával, s ha lehet, még Margiton is túltegyen a vigasságban és a gyerekességekben.

Úgy, hogy mikor Beliczkyék megérkeztek, s Frida azzal rontott be a szobába, hogy neki rettentően fáj a feje, minden arczról le lehetett olvasni ezt a gondolatot:

– Ezeket ugyan kár volt meghívni! Olyan jól éreztük magunkat!

Vanda és Terka résztvevően vették körül a szenvedő hölgyet. Frida kijelentette megmásithatatlan szándékát, hogy ő tüstént haza fog menni. Konrád azonban baljóslatuan nevetett s aztán egy kiéhezett farkas tekintetével tartott szemlét a teritett asztalon. Konrád jó próféta volt; Frida végre is hajlott a Vanda könyörgésére és maradt.

Beliczkyné, a hogy’ megpillantotta a festőt, rögtön hatalmába keritette.

– Képzelje, a szegény Vizloczki…

– Csak nem került elő?!…

– Dehogy került elő, dehogy került elő! Hisz éppen ez az, a mit el akarok mondani. Adós maradtam a történet végével – istenem, a bálban annyian zavarják az embert! – de legyen nyugodt, ma beváltom az igéretemet.

Az ember soha se tudja, mi válik javára. Biró úgy félt ettől a szegény Vizloczkitól, mint a tűztől. Ugy találta, hogy minden hazajáró lélek közül ez a legkiállhatatlanabb. De ezen az estén ki kellett békülnie Vizloczkival. Mert neki köszönhette, hogy teljesedhetett a legtitkoltabb vágyakozása, s hogy észrevétlenül folyvást szemmel tarthatta Bellát, a nélkül, hogy meglepett pillantásait másra lehetett volna magyarázni, mint arra a természetes megpihenésre, melyhez e kalandok minden hallgatójának sűrűn kellett folyamodnia.

Minthogy már csak Beliczkyéket várták, mindjárt asztalhoz ültek. Ez az in medias res Konrádnak annyira megtetszett, hogy lelkesedését önkéntelen és viharos kaffogással fejezte ki, mellesleg nagyot ütvén a Grunovszky papa vállára. Később aztán nem is adott egy árva hangot se; a száját okosabb dologra használta.

Az asztalfőt, némi vita után, Bellának, mint rangban legelső személynek kellett elfoglalnia. Mellette balkézről az ünnepelt, jobbkézről Beliczkyné ült, az utóbbi áldozatával. Birónak Terka volt a másik szomszédja, s Terka után Vanda zárta be a sort. A másik oldalon Grunovszky papa és Margit között Frida szenvedett tartózkodóan, de még se minden tüntetés nélkül; az utolsó helyet pedig a vitelliusi étvágyu ifjú foglalta el, nem szóval, de tettel tündökölve.

Grunovszky papa nem mulasztotta el külön is megköszönni Bellának, hogy megtisztelte szerény otthonukat.

– Ez az otthon szerény, de sziv lakozik benne!…

– De papa!

S Margit egy villámló tekintete meggyőzte Grunovszky papát, hogy a szivnek még nem érkezett el az ideje. Hirtelen czélszerünek látta utána nézni, hogy a pezsgő be van-e hűtve?

Természetesen, Bella volt minden figyelem középpontja. De olyan kedvesen is trónolt az asztalfőn, olyan szives leereszkedéssel tudta felköszönteni Grunovszky papát, hogy a jó embernek könnyek tolultak a szemébe, s csak akkor könnyebbedett meg a szive, mikor megkapta az engedelmet, megcsókolhatni ő nagyságának a kezét. Ő nagysága az első negyedórában még igen jókedvü volt. Grunovszky papának, a ki eldicsekedett vele, hogy ő Varsóban herczegnőkkel állott ismeretségben – a mi igaz is volt, mert tánczolni tanitotta őket – elbeszélte az angol királyi ház összes regényeit, elmondta nézeteit a divatról, s megmagyarázta, hogy nagyon szeretné, ha Ormonde, a század legelső paripája, melyet nyomorult fél millióért prédáltak el Amerikába, az övé volna. Olyan előkelő, olyan bájos, olyan elragadó volt, hogy Terka, a ki pedig sok regényt olvasott, esküdni mert volna, hogy egy igazi herczegnő se lehetne előkelőbb, bájosabb és elragadóbb.

Hanem a mint egy kis vörös borral megnedvesitette az ajkait, hirtelen alább hagyott a jókedve. A következő pillanatban négyen vették észre egyszerre, hogy fázik, s hogy a tekintete a kendőjét keresi. Pedig a tűz vigan pattogott a kályhában.

Mikor Biró átnyujtotta neki a kis hárász kendőt, ismét földerült az arcza. Csak egy mosolylyal köszönte meg a szolgálatot, de olyan különös egyetértő, hamis mosolylyal, melyet a festő sehogy se tudott megérteni.

Pedig ha olyan valaki ült volna a helyében, a ki egy kissé ismerte ezt a pompázásra született kis teremtést, például, ha Gabriella, a testvére, ült volna ott a festő helyén, annak nem sokat kellett volna törnie a fejét, hogy kitalálja e mosoly jelentését. Mert ez a rejtelmes mosoly csak ennyit jelentett:

– Ugy-e, helyre kis királynő vagyok?! Ugy-e, senki se találná ki, hogy én ma csak kávét ebédeltem?! Ugy-e, fogalma sincs róla, tisztelt uram, hogy szándékosan boszantom az előkelőségemmel, s hogy biz’ én ma is, meg tegnap is, meg egy hét óta mindig csak kávét ebédeltem, és még három hétig csak kávét fogok ebédelni, mert ki kell fizetnünk a boldogult bátyám szabó-adósságát?!…

Csakhogy senki se volt, a ki ezt a festőnek elmagyarázza, a mint hogy erre nem is lett volna hajlandó senki se, s Bella inkább meghalt volna szégyenében, mint hogy ezt megvallja valakinek.

Birónak tehát mindvégig rejtelem maradt ez a hamis, egyetértő mosoly. Pedig belebocsátkozott a legkalandosabb találgatásokba is, hogy megérthesse. De nem sikerült neki. Bella észrevette a festő zavarát, és mulatott rajta.

És tovább beszélt felsőbbségesen, nagyúriasan, hogy Grunovszky csak ugy káprázott belé. De ez a felsőbbség csak addig tartott, mig észre nem vette, hogy a festő alig veszi le róla a szemét. Ez a kutató tekintet kihozta a sodrából s egyszerre véget vetett nagyúri biztonságának.

Beliczky mama, a ki végre szóhoz juthatott, nem késlekedett a helyzetet kiaknázni. A társaság átadta Birót a sorsának, s magára hagyta a Vizloczki-csoportot.

Az asztal alsó részén már igen vigan voltak. Konrád, a ki sietett becsipni, gondoskodott az ifjuság mulattatásáról. Konrád olyan furcsa volt, hogy még Frida is elfelejtette a fejfájását.

Odafenn a krimi háboru javában dühöngött, sőt már maga Vizloczki is ott volt Krimiában, de Birónak, a ki udvarias »ah!«-okkal fedezte magát, még most se jutott eszébe követni az elbeszélőt ungon-berken át. Sőt már azon a ponton volt, hogy örökre elveszitse ennek a kettős gyilkosságokban gazdag elbeszélésnek a fonalát, olyannyira átadta magát a fölfedezéseknek. Hála Vizloczkinak, szabadon tehette. Beliczky mama koronkint gyanuba vette ugyan, de soha se kapta rajta az áruláson.

S mialatt Vizloczki Szebasztopoltól egy órányira egyedül bolyongott az éjszakában, Biró megállapitotta, hogy Bella sokkal fiatalabb, mint képzelte. Tegnap, tegnapelőtt, sőt az imént is, mikor még Bellának jóformán csak a leereszkedő mosolyait látta, esküdni mert volna rá, hogy van legalább húsz-huszonkét éves. Hanem most, a mikor megleste ezt a komolykodó, előkelő arczocskát a maga természetességében is, s meglepte azt a gyönyörü szemet, a mint megfelejtkezve szerepéről, naiv csodálkozással tévedt el hol erre, hol arra, rájött, hogy az egész előkelőség nem lehet több, mint tizenhét-tizennyolcz éves.

Igaz, hogy az a nyugalom és komolyság, melylyel az urnőt adta, megöregitette egy kissé, de azért Biró mégis úgy találta, hogy az ő tévedése nagyon otromba volt. Mintha csak egy olyan kis leánynak ült volna fel, a ki fölteszi a nagymama szemüvegét s azt kivánja, hogy őt ezentúl komolyan vegyék.

Később pedig, mikor Vizloczki már térdig gázolt a vérben, azt is észrevette Biró, hogy az a ruha, melyért az előbb egy kissé megszólta magában a leányt, éppen nem olyan fényűzési czikk, mint a milyennek első tekintetre látszott. Nagyon csinos kis ruha volt ugyan, a melyen első pillantásra is meg lehetett ismerni a jó szabó kezét, de olyan szövetből volt készitve, mely a drága holmiknak csak ügyes utánzata. Ha jobban megnézte az ember, a szegényes kis barna hárászkendő egy cseppet se rítt le róla. Biró úgy vélte, hogy egy festő ezt hamarább is megláthatta volna.

De a legnagyobb felfedezést vacsora után tette.

Vizloczkival éppen nagy dolgok történtek.

A féltés kínjaitól mardostatva, remegő hangon vallatta Marfát, a szenvedélyes, szép cserkesz leányt, mialatt a hold sápadt világa ezüstös fényt vetett rájok.

– Valld meg, hogy szeretted őt!

– Nem igaz!

– Esküdjél!

– Úgy legyen üdvösségem az égben!

– Akkor hát mért hagytál el?!

– Nem tudom!

– És mért követted őt?!

– Nem tudom! Álomkóros voltam!

Biró nem igen törte a fejét ezen a megdöbbentő lélektani talányon, hanem Bellát leste, a ki az előbb nagy tüntetéssel gyujtott rá egy czigarettre, az egész társaság ügybuzgó segédkezésével.

Csak egy pár futó pillantásába került, és meggyőződött róla, hogy a czigarettázás Bellának nem élvezet, hanem hőstett, melylyel számot tart környezetének az elismerésére. Egy kicsit könnybe is lábbadt a szeme az első füstgomolyoktól. De aztán tűrte az állapotot hősiesen, és szítt, mint egy török. Egyik czigarettáról a másikra gyujtott rá, méltó megilletődésére az egész ifjúságnak. Hanem akárhogy erőlködött, látni lehetett rajta, hogy egyedül soha se szokott czigarettázni, csak közönség előtt. Az egész mutatványnak észrevehetően az volt a czélja, hogy álmélkodásba ejtse s megdöbbentse a galériát.

Ez a fölfedezés végre, nagynehezen, világot gyujtott a festő fejében. S az a nagy előkelőség, melylyel ezelőtt sehogy se tudott kibékülni, s mely immár nagy gondokat készült okozni árva fejének, egyszerre elvesztette előtte minden félelmetességét.

– Teringettét – korholta magát – hisz én épp úgy beugrottam, mint a galéria. Ó, én vén gyerek! Már majdnem megrémültem egy kis árnyéktól! És ime kiderül, hogy ez az árnyék egy gyermek árnyéka, a ki nagy kedvteléssel játszsza a mumust!

És ez a gondolat visszahozta a jókedvét, mely már elillanóban volt.

Bellát azonban ingerelte, hogy a hőstettét az csodálja a legkevésbbé, a kire a leginkább számitott.

S nem állhatta meg, hogy mikor a pillantása ismét találkozott a festőével, meg ne kérdezze tőle:

– Biró úr talán megszól engem ezért a czigarettért, de sajnálom, nem lehetek el nélküle.

– Talán? Miért talán? Egész bizonyosan megszólom. Ugy hiszem, nem lehetett kétsége, hogy megszólom érte.

Bella kapott az alkalmon.

– Ez a nagy határozottság igazán meglep. Az előitéletet még értem, az idegenkedést is, de ön olyan elfogultsággal szól!… a legtürelmetlenebbek szigoruságával!… Tehát beszéljünk erről, ha úgy tetszik. Ön engem megszól, hogy czigarettázom. És miért szól meg, ha szabad kérdeznem? Az orosz czárné is czigarettázik.

– Ó, az egészen más!

– Mért volna más? Azért, mert az czárnő, én pedig csak X. Y. szegény leány vagyok?!…

– Nem azért. Hanem ha az orosz czárné czigarettázik, bizonyára azért teszi, mert a czigarett izlik neki. Kegyed pedig czigarettázik, noha ki nem állhatja a füstöt.

– És honnan gondolja, hogy ki nem állhatom?

– De hiszen nem tudja tiz másodperczig a szájában tartani, a nélkül, hogy meg ne köhögtesse!…

– Hogy nem tudom-e?…

– Nem hát. Ne is próbálja. Először tehát azért szólom meg, mert olyat tesz, a mi nem való önnek.

– Ugyan? Hát másodszor is van?

– Másodszor is van. Másodszor azért szólom meg, mert könnyelmüséget cselekszik. Könnyelmüséget azért, mert ezért a kis mókázásért, a mi önnek inkább csak mulatság, mint gyönyörüség, eljátszsza az ajkai üdeségét. Pedig az ön ajkai nem olyanok…

– Köszönöm. Ezt a »másodszor«-t köszönöm. Lesz még harmadszor is?

– Ha megengedi. Harmadszor… harmadszor mint festő beszélek.

– Ah, erre már igazán kiváncsi vagyok!

– Nos tehát az ön arczához nem is stilszerü a czigaretta.

– Ah, ah!… Higyje el, nem tudok elég ah-ot mondani, annyira meg vagyok lepetve, s annyira érdeklődöm a magyarázat iránt.

– A magyarázattal hamar készen vagyok. A kegyed szépsége… Ugy-e megengedi, hogy a szépségéről beszéljek?… Végre is, ez nem akar valami silány bók lenni. A kegyed szépsége olyan rendkívüli, olyan kétségtelen, olyan ritka valami, hogy arról bátran lehet beszélni minden izetlenkedés nélkül is. Mert csak egyféle vélemény lehet róla s eltagadni kissé bajos volna. Kegyed épp úgy ismeri ennek a szépségnek az értékét, mint mi mindnyájan. S ha megemlitem, higyje el, olyan hidegen teszem, mintha önnek valami másféle örökségéről kellene szólanom. Például, mintha csak a házáról, a szőlőjéről, vagy a villájáról beszélnék. A kegyed szépsége tehát tiszta renaissance-szépség. Ha azok a firenzei és velenczei szépek, a kiket a nagy mesterek festettek le, megelevenednének, s mai divatu ruhában jelennének meg közöttünk, kegyedet sokan összetévesztenék velök. Többet mondok, kegyed csodálatosan hasonlit valakihez, a ki a maga korában Ferrarának legszebb asszonya volt. Már pedig egy ferrarai szépséghez ez a nagyon is modern füstölő játékszer, ez a rettentő czigaretta sehogy se illik. És higyje el, bár nagyon, de nagyon szeretném, ha kegyedet egyszer lefesthetném, nincs semmi a világon, a mi rábirhatna, hogy igy fessem le, a mint most látom, czigarettával az ajkai között.

Felálltak az asztaltól, s Biró oda ment Bellához, a kit láthatólag érdekelt az, a miről beszélgettek.

– De dobja el hát, kérem! – rimánkodott a festő a czigarettára mutatva.

– Az ön kedvéért?

Bella mosolygott.

– Nem, nem az én kedvemért, a maga javáért.

Bella úgy tett, mintha nem is hallotta volna az utolsó szavakat.

– … Hanem mondja, kérem – szólt a festőhöz – igazán szeretne engem lefesteni? Vagy az imént csak udvariaskodott?

– Azt mondtam, a mi igaz. Hogy öröm volna rám nézve, ha…

– Mert én is szeretném, ha engem lefestene valaki. Tudja-e miért?

– Nem, de kitalálom.

– Nem találja ki. Azért szeretném, mert tudom, hogy nem élek soká. És bánt az a gondolat, hogy ebből a helyes, szép kis teremtésből – a tükörbe mutatott – egy pár esztendő mulva ne maradjon semmi, de semmi, még csak egy emlék se.

És olyan elmélázó tekintetet vetett a tükörbe, mintha kedve volna elsiratni azt a viruló alakot, a ki ott megjelent…

Biró nevetett.

– De hisz ez a menyasszonyok álmodozó bánatossága! Azt hiszem, a kegyed korában minden második kisasszony keresztül megy rajta. Önnél egy kissé meglepő, mert hisz ön olyan, mint maga az élet…

– Ugy-e, ön is ugy találja?…

– Természetesen.

– És mégis, gondoljon rám, ha három vagy négy év mulva ilyenkor vig társaságban lesz. Én már akkor szépen künn fogok aludni a temetőben. Igen, igérje meg ezt nekem…

A zongoránál álltak. Bella rátette a jobb kezét a billentyükre, s szép csöndesen, mintha csak simogatni akarta volna a zongorát, kalimpálni kezdte a Denevér bordalát:

Glücklich ist,
Wer vergisst,
Wass doch nicht zu ändern ist…

– Tudja, az úgy lesz – folytatta Bella a billentyüket nézve – hogy mához négy esztendőre, ebben az órában, akárhol lesz, rám fog gondolni. Egy perczig nem néz senkire, hanem igyekszik visszaemlékezni az alakomra; meg fogja erőtetni az emlékezetét, hogy maga előtt lásson, olyannak, a milyen voltam, a milyennek most lát. Aztán kinéz az ablakon a temető felé s kiüriti a poharát a tiszteletemre. És hogy ha a többiek kérdik, hogy: mi jutott eszébe, azt feleli nekik: »Nem, semmi…« – Megigéri?…

– Szabad őszintének lennem?

– Persze.

– Tehát maga egy önzéssel teli, rossz kis jószág. Csak azért, hogy engem most itt jól elrémitgessen, s aztán magában nevethessen rajtam, kiteszi az én szegény fejemet egy leküzdhetetlen, babonás aggodalomnak. Azt akarja, hogy négy esztendeig mindig úgy lássam, a mint ezzel a szomoru tekintettel azt mondja, hogy: »Majd meglátja, én nem élek sokáig!«…?

– Csak tréfáltam – szólt Bella ridegen, s tovább akart menni.

– Ohó, hát a képem?!

– Micsoda kép?

– Nos tehát, az ön arczképe?! Mert bennem már fölébresztette azt a vágyódást… azt a művészi becsvágyat, hogy kegyedet lefesthessem…

Bella megállt és elkezdett komolykodni, mintha valami nagyon fogas kérdés volna szóban.

– Tudja, azt nem olyan könnyü csak igy egyszerre elhatározni…

– Ugyan miért nem?

– A terv szép, de sokféle akadály van.

– És melyek ezek az akadályok?

– Tehát először is, mondja csak: kié lenne ez a kép?

– Természetesen: az öné.

– És ön azt hiszi, hogy én…

És megint hamis mosolyával nézett a festő szemébe.

– Azt hiszem, hogy egy kép, különösen, ha a magunk műve, nem olyan ajándék, a melyet vissza lehetne utasitani.

– Csakhogy én nem fogadok el semmiféle ajándékot.

– Ezzel persze megneheziti a dolgot. Mert azt könnyü kitalálnom, hogy másfelől meg nem hajlandó tizszer-tizenkétszer félórákat ülni, csak azért, hogy nekem egy gyönyörü képem legyen.

– No lássa!

– Hanem gondoltam valamit. Azt, hogy addig, mig a kép nincs meg, ne törődjünk vele, hogy kire marad a kis ködmen?… Ennek a kérdésnek az elintézésére még ráérünk. Ha más megoldás nem kinálkozik, utolsó esetben sorsot húzunk rá.

– Köszönöm szépen. Az én arczképem, mint tombolatárgy!… De van még más hiba is a kréta körül. Mikor ülnék önnek és hol?

– Világos, hogy otthon, s abban az órában, a melyben kegyednek tetszik.

– Az ám, csakhogy először is én egész délután kalimpálok, s igy akkor, a mikor ön szabad, nem igen tudok időt szakitani rá, hogy ülhessek önnek. Másodszor meg a mi lakásunk olyan sötét, hogy ott ugyan aligha dolgozhatnék.

– De ha szövetségesem akarna lenni s nagyon megkérné a testvérét, hogy arra a néhány ülésre kisérje fel hozzám, ő ezt semmi esetre se tagadná meg öntől.

– Ó, erről szó se lehet! Gabriella sokkal betegesebb, semhogy erre vállalkozhatnék. Ő engem nem kisérhet sehová, s éppen ezért élünk ilyen zárkózottan. Mondom, nagyon bajos a dolog. Persze, ha volna valami más gardedámom!

– Ha csak gardedám kell – szólt közbe Terka, ki a zongorára könyökölve hallgatta a beszélgetésüket – ha csak gardedám kell, itt vagyok én.

Bella nevetett, de Biró kapott az ajánlaton.

– És ugyan Teruska, mondd csak, mit csinálnál a gyerekeiddel?… – kérdezte Bella.

– Igazság, a gyerekek!

– De hát behozná hozzám őket is!… Ugy-e behozza őket, Teruska?… Lássa, Bella kisasszony, ez nagyon kedves volna. Volna egy helyett mindjárt tiz gardedámja is…

– És válogatottak – tette hozzá Terka nevetve.

– S ön azt hiszi, hogy állnák a dicsőséget? – kérdezte Bella.

– Azt hát. Majd meglássa, nagyon szép üléseink lesznek. Én majd mesével tartom őket, s bizonyos vagyok benne, hogy egy se fog kidőlni közülök.

Teruska maga is kiváncsi volt a sikerre, s biztatta Bellát, hogy tegyék meg a próbát.

– Lássa, csak igent kell mondania, s minden akadály leomlott.

– Nem, én magamtól nem mondhatok igent. Meg kell kérdeznem előbb Gabriellát… Tudja mit? Jöjjön el hozzánk, s kérje meg ön. Ha megismeri önt, talán szivesebben beleegyezik.

A festő vállalta, hogy ki fogja könyörögni az engedelmet.

– És most – szólt Bella – akar nekem egy szivességet tenni?

– Természetesen.

– Akkor hát menjen, és udvaroljon egy kicsit Fridának. Szeretném meggyógyitani ezt a Lateau Lujzát.

– S azt hiszi, hogy ennek az örök fejfájásnak egy kis udvarlás az orvossága?

– Bizonyos vagyok benne.

S kinevették szegényt.

Ha Biró hive lett volna a pyrrhoni filozófiának, bizonyára jobban megörül ennek a megbizatásnak, mint igy, a mikor a feladatnak csak a nehézségeit látta, de a jelentőségét nem vette észre.

Mert a pyrrhonista filozófusok, mint irásaikból mindenki meggyőződhetik, nem tágitanak a következő három tételtől, melyek egymást kiegészitik és magyarázzák:

1. A meghittség két ember között ott kezdődik, a mikor közös erővel eláztatnak egy harmadikat.

2. Egy női lény soha se közeledhetik lelkében egy férfihoz, a nélkül, hogy ezt ne másvalakinek a rovására tegye. A mi csak azt mutatja, hogy a nő szerelme mind máig sokkal többet őrzött meg az eredeti instinctusból, mint a férfié.

3. A szerelem pedig oly határozottan önzés, hogy az önzésnek semminemü jellemző vonása nem hiányzik belőle, még a rosszakarat se, a kívüle esők iránt.

De Biró nem volt hive a pyrrhoni filozófiának, és nem jutott eszébe az a kérdés, hogy ezen a derüs, kellemes estén mért kellett neki vagy egy félóráig a fejfájós Fridának udvarolnia?