X.

A kávé-növény (coffea arabica) igen kitünő, s általánosan nagyrabecsült növény, mely úgy gyógyitási, mint különösen táplálkozási czélokra fölötte alkalmas, s mint ilyen, a kerek világon mindenütt kellő méltánylásban részesül.

A moralista ugyan kénytelen hozzátenni, hogy az a rendkivüli népszerüség, melynek ez a kitünő növény méltán örvend, nem csupán belső jelességeinek és táplálkozási értékének tulajdonitható, hanem amaz alsóbbrendü s belső erényeitől független tulajdonságának, hogy beszerzése sokkal könnyebben eszközölhető, mint például a kinai fecskefészeké. De ez a körülmény a közfelfogás szerint semmit se von le a kitünő növény jó hirnevéből.

És valamint a szappanról, a könyvről, ujságról, fogkeféről s ezer meg ezer más tárgyról, melyekről már bizonyára méltóztattak is hallani ezt a mondást, a kávéról is el lehet mondani, hogy: ő a művelődés hőmérője.

Mindamellett e kitünő, megbecsülhetetlen növénynyel szemben is uralkodik egy előitélet, mely oly hatalmas, hogy még a legmegrögzöttebb kávéház-látogatók közt is alig van, a ki daczolni merjen vele.

Ez az előitélet pedig az, hogy a megpörkölt s feldarált kávé-bab, vizzel föleresztve, majd tejjel egyesitve, kitünő táplálékot ád ugyan reggel, délután s koronkint este is, de ugyanezt a kitünő taplálékot délben használni nem csupán nem ajánlatos, de a társadalmi megállapodások nézőpontjából szinte szégyenletes is.

Ez az előitélet, ismétlem, oly erős, hogy még ott is, a hol bizonyos közgazdasági szükségek az elvnek ideiglenes felfüggesztését parancsolják meg, még ott is meg szokták őrizni az elvhűség látszatát, s többnyire gondoskodnak róla, hogy a társadalmi megállapodásnak ez a megsértése valahogy a világ szájára ne kerüljön.

S ha délben kávézni csakugyan do’nt, bizonyára alig van illemszabály, melyet nyilvánosan kevesebben sértenének meg, mint az előitélet eme szigoru kivánságát.

Bella és testvére távol voltak tőle, hogy daczolni merjenek ezzel az előitélettel, melylyel vitézebb lények sem igen bátorkodnak szembeszállani.

Igy tehát, másnap délután, mikor az óramutató már veszedelmesen közeledett a hármashoz, Bella jónak látta alarm-ot kiáltani:

– Te Gabriella, kávézzunk meg, mert mindjárt itt lesz a festő.

– Miért nem mondtad neki, hogy később jöjjön? Még ránk nyitja az ajtót.

– Ó, voltam olyan óvatos, hogy bezárjam az ajtót!… Igaz, könnyelmüség volt tőlem, rábizni az időt. De mikor annyi dolga van szegénynek! Reggel a kőbányai gyerekekkel vesződik, délután fest, este meg valami épitési vállalkozónak rajzol. Mi mégis csak jobban ráérünk, gondoltam magamban, különösen mikor eszembe jutott, hogy ha ő olyan szives és lefesti az én elragadó pofácskámat, bizony mi nem fizetünk neki érte egyebet, mint hogy kegyesen megengedjük, hadd válaszsza meg az idejét ő maga.

– Nagyon szegény ember?

– Mint Lázár. Vagy mint szent Nemezis. Nem, nem találok elég festői példát. Majdnem olyan szegény, mint mi.

– De meglátszik rajta, hogy látott jobb napokat is?

– Ó, kérlek, meglátszik rajta az is, hogy azelőtt nagyon jó társaságban élhetett! Olyan előkelő egy pár mozdulata van, s oly kedvesen, oly megdöbbentően jól mondja ki a franczia meg az angol szókat, hogy szinte csókolnivaló.

– Te, csak nem tetszett meg neked ez az ember?

– Nem mondhatnám, hogy mindjárt elvesztettem a fejemet miatta. Ámbár nem volna csoda. Mert a ház összes kisasszonykái sűrű sóhajtások között tekintgetnek rá, s úgy látszik, ő itt az egyedüli parti.

– Már az igaz. Egy asztalos, a kinek jól megy az üzlete, kifizethetné az egész házat. Soha még csak nem is képzeltem ennyi szegény embert egy csomóban!

– Hallod, mi nem nagyon rívunk ki közülök a fényüzésünkkel… Te, hány nap van még ebben a hónapban?

– Hadd el. Tizenhét.

– Még csak tizenhármat őröltünk le?! Én azt hittem, már egy örökkévalóság óta kávézunk.

– Kérlek, ha már most is felpanaszolod, nem tudom, mit mondasz majd huszonhetedikén?!…

– Sajnálni fogom, hogy nemsokára vége lesz ennek a regényes korszaknak!… Dehogy panaszolom föl; van eszemben, hogy panaszképpen mondjam! Tudod, ez olyan kedélyes, hogy engem majdnem boldoggá tesz. Az este is eszembe jutott, mikor valami nagyot találtam mondani; persze, elnevettem magamat s amazok el nem tudták gondolni, mi az, a mit olyan mulatságosnak találok?!… Jaj, jön a festő!

– Dugd el hamar a kávédat! Te nyitsz neki ajtót?

– Én hát. Tudod mit? Kávézzál meg odabenn, én majd addig itt tartom és kaczérkodom vele.

– Jól van, én viszem az enyimet, de a magad kávéját ne felejtsd el félre tenni.

Odakünn csöngettek.

– Nyithatom már?

– Vigyázz, még ne! Törüld meg a szájadat. Egészen tejes az ajakad.

– Még jó, hogy megláttad.

Gabriella belebbent a kávéjával a nagy szobájukba, Bella eltette a magáét az edény-szekrénybe, megtörölte az ajka szélét, s aztán utólérhetetlen előkelőséggel kinyitotta az ajtót.

Biró nagyon jó előjelnek találta, hogy maga Bella nyitotta ki neki az ajtót; pedig máskép nem is igen történhetett volna, mert Wormsék nem tartottak cselédet, csak takaritó leányt, a ki délután már nem igen lábatlankodott náluk.

– Nos, széna-e, vagy szalma? – kérdezte a szép kis Laura de’Diantit, a ki bájos, leereszkedő mosolyával fogadta a köszöntését.

– Még nem tudok semmit – felelt Bella. – Gabriella azt mondta, hogy mielőtt igent vagy nemet mond, előbb látni akarja önt. Ugy látszik – folytatta nevetve, – előbb ki akarja tanulni önt, hogy az az ember-e, a kire nyugodtan rá lehet bizni az ilyen drága portékát, a milyen én vagyok.

Csak akkor vette észre, hogy valami bolondot mondhatott, mikor már kimondta, s látta, hogy Biró nem találja meg rögtön a kellő feleletet.

– Hanem, várjon csak – szólt, hogy kivágja magát a zavarból – nem vezetem addig hozzá, a mig meg nem mutatom önnek az ő arczképét. Mert megvallom, az volna a titkos vágyódásom, hogy az én képem, legalább a nagyságára nézve, párja lenne az övének. Kiváncsi vagyok, ön is igy gondolta-e a dolgot?

Világos volt, hogy az előszobában nem maradhattak tovább. Az előszoba, a milyen kicsi volt, olyan nagy szerepet játszott a lakásban, mert mellesleg az ebédlőt, sőt a konyhát is helyettesitette, de éppen ezért nem igen volt alkalmas elfogadó szobának. Bella tehát, hogy a Gabriella kávézását fedezze, a maga szobácskájába vezette be a festőt.

– Lássa, itt szoktam kalimpálni… Igen, igen, az a kép az, ott, a zongora felett… Várjon, mindjárt világosabb lesz.

S félrehúzta a függönyöket, hogy Biró jobban láthassa a képet.

Persze hogy igaza volt Marosynak! Diákkorukban sokszor látták ők ezt a szép arczot a boltablakokban, a fényképészek és a szemüvegkereskedők kirakataiban, a báli szépek között! Hogy’ is felejthette el ilyen tökéletesen! Pedig hasonlitott a testvéréhez, ha nem is feltünően. Igen, ugyanaz a szép szem, ugyanaz a tartás, ugyanaz a mosoly. Csakhogy ezt a festett szép arczot mégis egészen mássá teszi annak a szinte férfias akaratnak a kifejezése, mely ott ül a szem mélyén és az ajk szegletén; mig ez a másik, ez az eleven szép arcz csupa lágyság, csupa báj és csupa nőiesség.

– Ó, nem fog ráismerni! – suttogta Bella. – Nagyon megváltozott, szegény.

Biró már csakugyan alig várta, hogy végre szinről-szinre láthassa ezt a megforditott Madame Benoitont, a ki örökkön otthon ült, s a nagy házőrzésben szinte láthatatlanná vált. Sejtette, hogy valami különös lénynyel fog ismeretséget kötni; s a különösnek még a legfegyelmezettebb elmékre is több a vonzó ereje, mint a mennyire ezt elismerni szeretjük.

– Hát a képhez mit szól? Milyen munkának tartja? – tudakozódott Bella.

– Ó, nagyon csinos! – udvariaskodott a festő, bár arra gondolt, hogy ő nem ilyen képet fog festeni erről a másikról. – Nem a Sarlayé?

– De igen. Honnan tudja?

– Ha valakinek egy pár munkáját jól megnéztük, nem olyan nehéz a többire is ráismerni, különösen ha érdeklődünk a dolog iránt. Azt hiszem, hogyha kegyednek oda adnának egy pár kitépett lapot valami olyan regényből, melynek az irójától sokat olvasott, a kitépett lapokon is ráismerne a szerzőre.

– Dehogy ismernék rá! Azon kezdem, hogy én soha se tudom, kinek a regényét olvasom. A szerző engem nem érdekel. Engem csak az érdekel, hogy szomorú-e a regény? Ha az, akkor sírok rajta, hogy ha nem az, akkor el se olvasom… De ha úgy tetszik, menjünk át Gabriellához.

Gabriella már meg is indult értök. Az előszobában találkoztak vele.

Bizony, nem ismert volna rá. Az az arczkép, s ez a hölgy, a kinek most bemutatták, legfeljebb annyira hasonlitottak egymáshoz, mint a mennyire az unokahug és a nagynéni szoktak egymásra hasonlitani. Az a pompázó, kevély szépség… s ez a fonnyadó, sárga arcz, ez a lázban égő szem!… Mily változás! Pedig csak tiz-tizenkét évvel lehetett idősebb, mint Bella.

Gabriella aztán bevezette őket a maga szobájába.

– Kérem, gyujtson rá, ha ugyan elszíjja az ilyen rossz szivart is – kinálta Gabriella a vendégét. – Én magam is rágyujtok… És kérem, ne itéljen el tüstént ezért a férfias mulatságért. Nem igen van más gyönyörűségem.

S elkezdtek beszélgetni: a dohányzásról, Gabriella képéről, a közös ismerősökről, s egy kissé a régi dolgokról is. Birónak lassan-lassan fölelevenedett az emlékezése. De szüksége is volt rá, mert észrevette, hogy Gabriella csak a multban él, s a jelenből mindaz, a mi az ő sötét szobáján kívül történik, meglehetősen ismeretlen előtte.

A mint Gabriella mind tovább és tovább fűzte a szót – élénken és jókedvüen beszélt – Biró egy uj fölfedezést tett, s ez a fölfedezés olyan derültté tette, hogy alig tudta a mosolygását elfojtani. Hisz ezt a modort, ezeket az előkelő mozdulatokat, ezt az urias beszédmódot ő már régóta ismeri! Igaz, hogy eddig csak a másolatot ismerte, de a másolat olyan sikerült volt, hogy ime, most ráismert az eredetire! Persze, könnyü munkája volt, mert a másolat mellette ült, s igy mindjárt összehasonlithatta az eredetivel. De öröme telt ebben a munkában. A Bella roppant előkelősége egyszerre elvesztette előtte fenyegető álarczát.

– Ha megengedik – szólt Bella rövid idő mulva – magukra hagyom önöket. Itt az ideje, hogy megkezdjem a zongorázásomat.

Nem mondhatni, mintha Biró valami nagyon megörült volna ennek a búcsúzásnak. De, másrészt, alig várta már a Gabriella feleletét. A legjobbat remélte.

Gabriella nem is kerülgette a dolgot. Alig ment ki Bella a szobából, egyszerre más hangon kezdett szólani. Hirtelen úgy elkomolyodott, hogy Bírót egészen meglepte.

– Bocsásson meg – szólt – hogy mostanáig várakoztattam a válaszommal, de nem akartam előtte beszélni.

A festő nem várta ezt a nagy körültekintést. Sokkal egyszerübbnek gondolta a dolgot.

– Ez az asszony olyanformán kezd ünnepieskedni, mintha mindjárt leánykérőbe jöttem volna! – gondolta magában.

De nem szólt semmit, hanem figyelmesen hallgatta Gabriellát.

– Engedje meg azzal kezdenem, hogy az az ajánlat, melyet hugomnak tett, a mily szives, olyan megzavaró lehet egy gyermekre nézve, s olyan különös az én szememben. Ha a különös szót erősnek találja, szokatlannak mondhatnám. De istenem, abban a világban, a melyben mi élünk, s talán ön is ebben él, ebben a mi világunkban tehát: nincsen semmi szokatlan. Ebben a mi világunkban minden megtörténik, és mindenhez hozzá szokunk. Kérem, ne szakitson félbe; eszem ágában sincs köszönet helyett szemrehányásokat tenni önnek; a mint látni fogja, ellenkezőleg, egy kéréssel fordulok önhöz. A kérésem pedig az, hogy engedje meg, hadd válaszoljak a különös ajánlatra rendkívül sajátságos módon, tudniillik egészen őszintén. Az a nyiltság, a melylyel szólani fogok, olyan emberek közt, a kik először beszélnek egymással életükben, mindenesetre különös valami, s meglehet, hogy ön ki fog nevetni érte. De én már hozzá szoktam ahhoz is, hogy furcsa teremtésnek, vagy ha úgy tetszik: bolondnak mondjanak, s nem törődöm vele.

Biró el nem tudta képzelni, hogy mért ennyi zaj ilyen kis omelette-ért? Hanem azért hallgatta türelmesen, érdeklődve.

– Nem akartam határozott feleletet adni, a mig önt nem látom, mert attól tettem függővé az elhatározásomat, hogy milyennek találom önt… Majd mindjárt meg fog érteni. Kitalálhatta, hogy nem beszélnék ennyit a dologról, ha nem volnék rajta, hogy Bellának kedvét töltsem. Mert Bellának az ön ajánlata, a mint okvetetlenül észrevette, nagy örömet okozott, s neki ma nincsen nagyobb vágyódása, mint hogy beleegyezzem a dologba. Ön ezt természetesnek fogja találni. Én is annak találom. S ismétlem, szeretném, ha a kedvét nem kellene elrontanom. Azért arra határoztam magamat, hogy várok a válaszszal addig, a mig önt megismerem. Mert végre is az »igen« vagy a »nem« mindenekelőtt attól függ, hogy ön miféle fából van faragva? Akárkinek nem mondanék igent. Nekem jó szemem van; legalább bizom benne… Szóval az ön szavai tetszenek nekem, s ez a negyedóra elég volt rá, hogy ön eloszlassa a kétségeimet. Tehát: szeretnék igent mondani. De ez most már öntől függ. Mert nekem van egy föltételem is.

– Ó, azt a föltételt én vakon elfogadom!

– Rosszul teszi, mert úgy látszik, nem sejti, hogy mit vállal magára. Az én föltételem tudniillik az, hogy… hogy aztán semmi bolondság, semmi gyermekeskedés, semmi szerelem, piktor uram!…

– Bocsásson meg, nagyságos asszony, de ez a föltevés fölér egy sértéssel.

– Nincs oka ezeket a szavakat zokon vennie, mert én nem gondolok semmi rosszat. Nem az jár az én fejemben, a mi önnek hamarjában eszébe jutott. Ilyen aggodalmaim nincsenek. Ismerem Bellát jól, s tudom, hogy képtelen a rosszra. E felől nyugodtan alhatom. A kik oly ösztönszerüleg undorodnak mindentől, a mi nem tiszta, a mi rendetlen, a mi nem a napfényre való, azokat nem kell félteni. De ha ilyen aggodalmaim volnának: mindenekelőtt szóba se állanék önnel. Ha neki oltalomra volna szüksége, nem kérném az ön kegyét, hanem megoltalmaznám őt a magam erejéből, s most nem volna szerencsém önnel beszélni… Nem erről van szó. Más valamiről. Én azokat az ártatlan udvarlásokat, azokat a vértelen ábrándokat, azokat a következés nélkül való holdvilágias beszélgetéseket értem, a melyeket fiatal emberek megengednek maguknak a lányokkal szemben, minden utógondolat nélkül. Azokat a jámbor udvarlásokat az ablakon át, a melyek nem zavarják meg a leányokat abban, hogy jó feleségekké és jó családanyákká legyenek, s hogy később együtt nevethessenek a férjükkel ezeken a gyermekkori badarságokon.

– Engedelmet, hogy közbe szólok. De, a mint láthatja nagyságod, már nem vagyok oly rendkivül fiatal, hogy örömem telnék a léhaságokban.

– Ej, egy festő mindig fiatalabb, mint a minőnek az arcza mutatja! Tudok egy pár történetet, a melyek azonnal megértetnék önnel, hogy miért alkudozom önnel ilyen hosszasan. Ezeknek a történeteknek mindig ugyanazok a diszletei: egy félig festett vászon, a paletta, az ismeretes forgó-szék meg egy legyező. Az ember beszélgetéssel tölti el az időt, s benne van a flirtben, mikor még nem is gondolt rá. Már puszta hiúságból is rávisz a bűnünk, hogy a kisasszony valami fajankónak ne nézzen bennünket. Aztán az ilyenekből nem csinál az ember lelkiismeretbeli kérdést. Nevetséges. Az egésznek úgy sincs semmi következése; mikor a kép készen van, egyikünk jobbra, másikunk balra, s holnap már elfelejtettük az egész dolgot. Tegye a szivére a kezét, s mondja meg: soha se volt hasonló esete?

Biró nem felelt.

– Nos tehát – folytatta Gabriella – én nem akarom, hogy egy ilyen jelentéktelen bizalmaskodás, valami efféle »románcz szöveg nélkül« csak egy pillanatra is álmodozóvá tegye Bellát. Megmondom miért. Őszintén, leplezetlenül.

A festő, a ki eddig meglehetősen türelmetlenül hallgatta a szivarozó asszonyt, kezdett érdeklődni.

– Mi nagyon szegények vagyunk, piktor uram, olyan szegények, a milyenekké csak azok válhatnak, a kik valaha bőségben éltek. Mikor én férjhez mentem, az apánk még vagyonos ember volt, s ő volt az, a ki a férjem helyett a tiszti kaucziót letette. Ez a kauczió maradt meg a hozományomból, a többi odalett. És odalett a családomnak minden vagyona, mert voltak, a kik visszaéltek az apám bizalmával, s voltak, a kik visszaéltek a testvéreim árvaságával. Csak ezt a kaucziót nem vihette el az ár; s ennek a kaucziónak a kamataiból élünk ma mind a ketten. Önt untatják, vagy bántják ezek a részletek? Kérem, hallgasson végig; szeretném, ha egészen megértene.

– Nekem – folytatta, miután Biró megkisérlette mentegetőzni – nekem az életből már csak egy-két esztendőm van hátra. A mi, higyje el, minden tettetés nélkül mondom, rám nézve tökéletesen közömbös, mert mindegy, akár ebbe a sirboltba vagyok eltemetve, akár egy még kisebbe. De ha ez mindegy, annál jobban érdekel a Bella sorsa. És a mi nyomoruságos kis kaucziónk, meg az ő közepes zongora-tudománya bizony nem nyugtatnak meg az ő sorsa felől. Elképzelheti, hogy nincs nagyobb vágyam, mint hogy Bella férjhez menjen, mielőtt meghalok. Bellának van egy kérője, a ki nagyon derék ember. Az se él valami nagy jólétben, de ha Bella hozzá menne, eloszlanék minden aggodalmam. Hanem Bella nem akar hozzá menni. Tiszteli, becsüli, mint magam; de nem szereti. És Bella, bár nem mutatja, tele van kisleányos ábrándokkal; ő másféle férjet akar, olyat, a kit imádjon. Hiába figyelmeztetem, hogy egy ilyen férj maga a veszedelem és a boldogtalanság; mig amannak az oldalán a csöndes megelégedés és a boldog tűzhely békéje várná. Nem tudom rábeszélni, hogy kinyujtsa a kezét a szerencséjéért. De remélem, hogy ha én nem, az idő, a körültekintés a világban, s azok a nyomasztó napok, melyekben elég gyakran van részünk, meg fogják törni az ellenállását. Már is úgy tetszik, mintha ingadoznék.

(Nem kellett már kérni a festő figyelmét; érdeklődött az már alaposan!)

– Beláthatja, hogy nagyon ellenemre volna, ha most akárminő következéstelen gyermekkori románcz, akármilyen ártatlan műterem-tréfa megzavarná a Bella fejét, ha csak rövid időre is. Nagyon zavarná a czirkulusaimat, mert a legjobb esetben is ujra kellene kezdenem a rábeszélésnek, mondhatom, elég fáradságos munkáját. De ez nem minden. Megvallom, mindenkorra szeretném megóvni Bellát még a legártatlanabb flirt veszedelmétől is. Mert bár ezek a műterem-tréfák vagy erkély-regények rendesen egy cseppet se veszedelmesek, következéstelenek és limonádé-izüek: félek, Bella azok közül való, a kik nem tréfálnak a szerelemmel. Ön azt fogja mondani, hogy Bella csak egy szép kis Futri Kata, a kinek egyében se jár az esze, mint léhaságokon. De én meg azt mondom önnek, hogy óvakodjék a Futri Katáktól, a kényeskedő, szeles kis teremtésektől, a kiknek csak a nevetését és a léháskodását hallani: mert ha ezek egyszer hozzáfognak a komolykodáshoz, ugyan hamar megtanulják ezt a mesterséget! A mi családunkban a leányok mindnyájan nagyhangu, lármás beszéddel kezdik az életet, s mindnyájan csöndes sirással végzik. Tizennyolcz esztendős koromban – pedig nem is olyan régen volt – én is ilyen Futri Kata voltam; sőt szelesebb, vidámabb, elkényeztetettebb, mint ő, mert… engem még jobban lehetett kényeztetni. És – látja ezt a forradást a homlokomon? Ez egy korbácsütésnek a nyoma, melylyel a férjem azért tisztelt meg, mert semmi áron nem akartam elmenni egy bálba, a hol a szeretőjével akart találkozni. Nos tehát, kedves piktor uram, engem ez a hatalmas kiábránditó szer se tudott józanná tenni, s tovább is imádtam a férjemet, ha már egyszer jónak láttam belé bolondulni. A kik valamennyire ismernek, elmondhatják önnek, hogy a mióta meghalt, azóta vagyok ilyen élőhalott… A másik testvéremet pedig a sirba vitte egy ilyen kis léhaság. Elég őrült volt beleszeretni a vőlegényébe, a ki, mikor hirtelen tönkre jutottunk, a faképnél hagyta. Az orvosok azt mondták, hogy Erna húgom sorvadásban halt meg, de én ezt jobban tudom, s mondhatom, hogy őt nem a sorvadás, hanem a sírás ölte meg. A mi családunk leányainak, nincsenek románczaik, csak regényeik; s ha úgy fordul a soruk, hogy: »Egyikünk balra, másikunk jobbra«, bizony csak egyikünk megy balra, másikunk ott marad a helyén, s tekintetével addig követi a távozót, a mig az el nem tűnik a föld szinéről… tehát… nem értett félre, kedves piktor uram?

– Nem értettem félre.

– És elfogadja a föltételemet?

– Elfogadom. Nem lesz oka panaszra.

– Még egyet. Bella igen szereti a bátrat adni. Nagyra van vele, hogy ott volt a házunknál, mikor a gyermekeim születtek. De kérem, ne hederitsen erre a vitézkedésre. Mert, mondhatom, távolról se olyan bátor, mint mutatja. Ne ijeszsze meg.

– Nem fogom megijeszteni.

– És most nem bánom, ha a köpönyege alatt félbolondnak mond is. Megtettem, a mit akartam. Isten önnel, vagy ha úgy tetszik: a viszontlátásra.

– Akkor hát a viszontlátásra.