V.

A rajztanár felment a lakására és öltözködni kezdett.

Előszedte az esti öltözékhez szükséges ruhadarabokat, szemlét tartott köztük, s talált egy frakkot, melyet kifogástalannak itélt. Fiatal ember volt még; érdekelték ezek a részletek is. A földi hivságok teljesen lefoglalták a figyelmét.

Azon törte a fejét, hogy hol vannak a báli inggombjai?

Régen nem használta már ezeket a gyerekességeket. Mikor utóljára letette őket a kezéből, azt gondolta, hogy soha se lesz többet szüksége rájok.

Kinyitogatta összes fiókjait, bevilágitott a gyertyával szekrényének mindegyik polczára, sorra tanulmányozta az öltöző asztalkáján heverő skatulyákat és tégelyeket; szóval igen nagy keresésben volt.

S egy perczig elfelejtkezett magáról. Nem vette észre, milyen különös foglalkozással tölti az idejét.

Hanem a mint nagy kutatásai közben tekintete a tükörbe tévedt s megpillantotta benne azt a sürgölődő embert, a ki egy gyertyával a kezében oly szörnyen komoly arczczal járt-kelt a szobában, egyszerre észrevette magát.

– Milyen bolond vagyok!… Hát kellett az nekem, hogy igy bele lovagoljam magamat ebbe a bálba?!… Mi közöm nekem ezekhez az emberekhez?!… És mit töröm én magamat azért, hogy oda lenn megtánczoltassak egy kisasszonyt, a ki nekem sem ingem, sem gallérom?!… Mintha nem volna egyéb dolgom!

Részvéttel nézte végig a félig kész képeket, melyek a homályban egymás mellett szomorkodtak, s elmosolyodott.

– Ó, be megszállott egyszerre a nagy buzgalom! – gúnyolódott magamagával. – Ez talán az ihlet?! A rég óhajtott, a titokzatos ihlet!… Hogy igy megtaláltam irigyelni magamtól egy czéltalan szórakozást! Mintha nem volna minden mindegy! Eh, menjünk tovább.

És mialatt öltözködését bevégezte, igy tünődött magában:

– Végre is, csak ugy teszek, mint az egész világ. Mert hiszen édes-kevés ember van olyan, a ki rendesen azt cselekszi, a mi a legkedvesebb előtte. Az egyiknek nincs más öröme, csak a gyermekei. Csak akkor érzi jól magát, ha bele tekinthet porontykái mosolygó szemébe, hallhatja édes gügyögésüket, és csókolhatja bársony arczocskáikat. Az ám, de biztositania kell ezeknek a porontykáknak a jövőjét. És a szegény ember fut, fárad, izzad; dolgozik délelőtt, délután és éjjel; értekezik, üzérkedik, marakodik mindenféle idegen emberrel nap nap után, mindig csak a holnapnak élve; s nem veszi észre, hogy az élet elillan; hogy meghal, mielőtt czélját eléri. És meghal a nélkül, hogy valaha együtt volna a gyermekeivel. A másik az élvezetek embere; a krajczáros élvezetek bolondja. Csak a gyomrát szereti, vagy él-hal az asszonyokért. Igen ám, csakhogy még ez a fölötte mérsékelt epikureizmus is sok pénzbe kerül. És öli magát, és kinlódik, és hajszolja, vadászsza, kergeti a pénzt. Sietve eszik, s alig nyeli le az utolsó falatját, nyargal tovább. Szenvedélyére nem jut csak egy félórája, két üzlet között. És leőrli az életét, a nélkül, hogy szenvedélyének hizelgett, s énjét dédelgette volna. Csak bolonddá tette magát. A harmadik csak ábrándoknak él, s naphosszat robotolja a kényszermunkát, epéskedve az egész világgal, csak azért, hogy mikor elfáradva, megtörve lefekszik, ábrándjaival aludhassék el. És igy a negyedik, meg az ötödik, a hányan vannak, le egészen hozzám, a ki elhatározom magamban, hogy csak egy öröm van a világon: a remeteség, a magányosság békéje, s ebben a szent meggyőződésben ugy szaladgálok a szobámban, mint egy versenyló, csak azért, hogy megtaláljam a báli inggombjaimat, s kifogástalanul jelenjek meg egy mulatságon, a hol egy lelket se ismerek, megtánczoltatni egy kisasszonyt, a kit miattam elvihet az ördög!

Hanem azután perbe szállott magával:

– Szegény vén fiu, te csak azt akarod elhitetni magaddal, hogy téged senki és semmi se érdekel a világon. Pedig hát – bolondság! Csak azért mondod, hogy: »Mi közöm nekem ezekhez az emberekhez?!«… hogy hozzá tehesd: »És mi közöm nekem ehhez a szép leányhoz?!«

Mintha bizony az asszonyi szépség olyan közönséges valami volna, hogy ezentul nem tudna érdekelni téged, téged, a kinek a Szép volt a bibliája!

Igaz, hogy egy szomoru órában lemondottál az álmaidról. De hát lehet-e az álmakról végkép lemondani?!

Eh, szürke minden oktalankodás, a mint hogy szürke minden okoskodás is. Gretchen többet ér minden bölcseségnél. Menjünk tánczolni!

Lement Grunovszkyékhoz, a hol már várták. A Beliczky-család nem tudott hová lenni a kiváncsiságtól. S a mikor belépett a szobába, a rajztanár kiolvashatta a Frida kisasszony tekintetéből, hogy: »Ez az, a kit meg kell fogni.«

Kedve lett volna visszafordulni, annyira megsajnálta Margitot. Talán jobb is volna egyszerre kiábránditani azt a vén bolondot, mint meghagyni a szerencsétlen gyermeket szánalmas helyzetében, mely olyan megalázó lehet rá nézve!

Bella már nem volt ott.

Grunovszky bemutatta fiatal barátját; Beliczkyné el volt ragadtatva.

– Ah, kegyed rajztanár! Én imádom a rajztanárokat! Ismertem egyet, nagyon regényes ember volt, s rendkívüli körülmények között halt meg. Régen történt, még a krimi háboru idején. Kegyed persze nem emlékszik a krimi háborura! Látom, sokkal fiatalabb ember annál. Elég az hozzá, a krimi háboruban történt, hogy egy golyó kétfelé szakitotta. Kétfelé szakitotta, valósággal kétfelé. Vizloczkinak hivták. Különben elmondom majd az egész történetet, nagyon érdekes. A bálban majd elmondom…

– De, mama! Ezt az urat mindez nem érdekli!

Frida villámokat szóró tekintettel utasitotta rendre kedves mamáját.

Beliczky mama megjuhászodott.

– Bocsánatot kérek, ha talán untatom… De nem tudom miért, első látásra is olyan bizalmat érzek ön iránt!… Szeretem a fiatal embereket. Ó, csak a fiatalok kedvesek. Az öregek önzők, ridegek, száradt szivüek!…

– Mama! Mama!

– Ó, Frida, te ma olyan türelmetlen vagy! Bocsássa meg neki, kérem, tűrhetetlen ideges fejfájása van. Ó, a szegény gyermek!

Konrád nevetett.

– Fridának mindig ideges fejfájása van, mikor bálba megyünk. Előre fájul meg neki a feje, hogy később ne legyen feltünő.

– De Konrád! – ezt már egész kórus zengette.

A Frida migraine-je miatt egy pár perczig még odafenn maradtak. Mikor aztán a rajztanár kellőképpen tudomásul vehette, hogy nem csak ő rá vártak, Frida megadta a jelt az indulásra.

Grunovszky vakitó vatermörderével és ujonnan vasalt czilinderével, melyet balkezével kaczérul tartott sovány lábához, ragyogó jelenség volt. Rokokó-kecsességgel hajlott meg Beliczkyné előtt, s olyan kecsesen, olyan ünnepélyesen nyujtotta neki karját, mintha Leszczinszka Mária királynőt vezette volna az udvari bálba.

– Gyermekek, előre! – vezényelte.

A rajztanár karjára füzte Margitot s megindult a Beliczky-csemeték után. Jó éjszakát kivántak Vandának, s kiléptek a folyosóra.

A hogy’ az ajtó kinyilt, alulról fölhangzottak a Szerenád-keringő akkordjai. Az első emeleten már nagy volt a sürgés-forgás.

A levonulásnak óriási közönsége volt. A folyosó, a lépcsőház, az ablakok mind telidestele. A rengeteg kaszárnya-épületben jóformán csak fiatal lények laktak (az öregebbek sietve szoktak belőle átköltözködni arra a nagyobb, fehér kövekkel teli lakóhelyre, a hol csak egyszer kell házbért fizetni) s ezek a fiatal lények nem engedhették el maguknak az ingyen látványosságot.

Margitot máris elfogta a lámpaláz. Nem látott egyebet, csak azt a temérdek fejet, mely mind őt nézte, s köztük a Terka kedves arczát. Terka boldogan integetett feléjük, s ez kedvező előjelnek tünt fel az elkábult Margit előtt.

Nem tudta, hová lép, de erős kar vezette. Mikor leértek, elsötétült előtte az egész világ. Nem látott semmit, s ijedtében behunyta a szemét. A halló érzéke is, mintha egyszerre elgyöngült volna; nem hallott egyebet, csak valami sajátságos zsongást, a zene s a tánczzaj, meg a mindenféle beszéd, lárma és zsivajgás keverékét, eltompulva, meggyöngülve, mintha mind e hangok távolról érkeznének hozzá. Érezte, hogy karjából kifüződik az a kar, a mely hozta, ugy tetszett neki, hogy magához ragadja valami rendező s elszakitja a többiektől, azt hitte, hogy az a sok, előbb oly fojtott hang, mintha csak szabadon eresztették volna ő rá, hirtelen neki zúdul, hallotta, hogy valaki elrikkantotta magát: »Ej, haj, soha se halunk meg!«… egyszerre roppant fényesség – s ott volt a bálban.

A nyájas rendező azokat az ismert udvarias szavakat suttogta a fülébe, melyeknek éppenséggel semmi értelme sincsen, s melyek ezért fölötte alkalmasak arra, hogy segitségükkel két idegen tökéletesen megértse egymást. Margit halkan, elfogódva felelgetett, mint egy menyasszony; maga se tudta, mit.

Félálomban volt, s nem tudott magáról egyebet, mint hogy leültették. Egy nevet kiáltottak el előtte, s ugy tetszett neki, mintha valaki azt parancsolná neki, hogy tánczoljon.

A rendező nyakon fogott egy fiatal embert s bemutatta:

– Patay ur.

Margit öntudatlanul siklott végig a parketten a Patay ur megbizható karjai között. A terem tulságosan kicsi volt s temérdeken tánczoltak benne. Margit érezte, hogy elvész a tömegben. Nem látott mást, csak kivágott vállakat, repülő fecskeszárnyakat és klakkok rengetegét.

Csak akkor tért magához, mikor egyszerre ismét azok közt az ismerős karok közt találta magát, a melyek ide hozták. A hogy’ belenézett a rajztanár derült, mosolygó kék szemébe, nyugodtabbá lett. Igaz, hogy ez nem is repitette olyan vadul, mint az a másik. Olyan gyöngéden, olyan vigyázva vitte a karjaiban, mint a hogy’ egy gyermeket szokás, a kit el akarnak altatni.

– Tudja-e, hogy múlik a lámpalázam?! – hálálkodott neki. – Nézze, már tájékozom magamat. A czigányok a bejárattal szemben, egy emelvényen játszanak. Jobbra a buffet, balra a kör többi helyiségei… És ebben a pillanatban megkülönböztetem már az egyes alakokat is. Az imént még csak önt láttam. Nézze, az a kövér kisasszony, a kit annyian állnak körül s a kit a középen unatkozó gavallérok mind egy szálig merészen ágyuznak a tekinteteikkel, az, ugy látszik, a bál-királynő… És az a szürke szakállu uri ember, a ki mindig bólingat a fejével, mintha helybenhagyásával kisérné a tánczot…

– Az a kerület képviselője. Szegény, nagyon szeretne otthon lenni.

– Meg az a másik, a ki azzal biztatja magát, hogy soha se hal meg?…

– Az Garzó Lajos ur, a főrendező. A kör saját külön mókás embere. Nem ajánlom, hogy tánczoljon vele. Már vagy három kisasszonynak lépett a lábára…

– Nini, a papa is tánczol.

– Igen, Fridával.

– Ez érdekes. Jöjjön, pihenjünk egy kicsit. Üljön le mellém.

De alig ültek le, egy rendező suhant el mellettük, a ki röptében elfogott egy éppen szabaddá vált tánczost s áldozatát egy biztos mozdulattal oda penderitette Margit elé.

– Nagysád! Patay ur…

Patay ur ugy tánczolt, a hogy’ más ember dohányt vág. Részvétlenül, hidegvérrel, de kitartással. Nem ismerte fel Margitot, s ugy látszott, hogy a tánczosnő közömbös előtte. Margit éppen igy volt vele s nem is igen hederitett rá. Az apját nézte, egyre aggodalmasabb tekintettel.

Grunovszky gyönyörüen tánczolt, könnyen, kecsesen, mint a régi iskolából való tánczmesterek. Táncza oly feltünő ellentétben állott egész külsejével, hogy a közelebb levők megálltak és nézték. Grunovszky erre mesterfogásokat kezdett mutogatni, s Frida segédkezett hozzá. Margit le nem vette róluk a szemét. Félt, hogy a régen eltemetett titok ki fog derülni.

A rajztanár ezalatt sietett menekülni Beliczkynétől, a ki Vizloczkijával már eljutott a krimi háboruba. De mielőtt biztos területre ért volna, valaki a vállára tette a kezét.

– Jó estét, Biró ur! – szólt a valaki, a kiről szinte lerítt az előkelő származás, mert az r mássalhangzót azon a módon rezegtette, mely a monokli-viselés után legbiztosabb jele a kitünő nevelésnek.

– Ej, ön az!… Alig ismertem meg!…

Fogalma se volt róla, hogy kivel beszél.

– Igen, azelőtt hordtam a szakállamat. De remélem, emlékszik rám?! Balajti Horácz, pénzügyminiszteri fogalmazó!

– Már hogy ne emlékezném! Csakhogy azelőtt…

Azt akarta mondani, hogy Balajti ur azelőtt a régi miniszterét maszkirozta, most meg az ujat. De jobbat gondolt.

– Mondja csak, Biró ur, kegyed ismeri azt a kis lányt, a ki amott tánczol?

És egyet szabaditott a nyakán, mely egy Torquemádára emlékeztető gallérba volt börtönözve.

A rajztanár végre rájött, hogy Margitot kérdezi.

– Ó, hogyne ismerném! Igen derék kis lány. Kétezer hold, árva.

Balajti ur levette a monokliját és kecsesen legyintett vele. Igy tisztelegnek az őrök fegyvereikkel, mikor egy-egy királyi felség halad el mellettük.

– Akarja, hogy bemutassam neki?

– Kérem.

– De meg kell vallanom, hogy nagyon elkényeztetett kis teremtés. A szellemességnek semmi értéke előtte. Az ő számára csak tánczosok léteznek.

– Ugy?! Majd megerőtetem fáradt porhüvelyemet.

– Tegye meg, kérem. Addig is engedje meg, hogy szerencsét kivánjak önnek…

– A valutáról irt tanulmányomhoz?

– Természetesen.

Magában azt a csodásan erős akaratot bámulta, a melyet most ismert meg Balajti urban. Régente esküdni mert volna, hogy a fogalmazó ur soha se tanulja meg azt a racscsolást, a mely természetesnek hallatszik, – és ime mily tökéletesség!…

Margitot hazaszállitották, s Patay ur tovább állt robotolni. Mert alig tett két lépést, máris áldozatává lett a rendezői könyörtelenségnek. Az előbbi jelvényes ur elfogta, s oda czipelte egy régóta üldögélő sárga ruhás hölgyhöz:

– Nagysád! Patay ur…

Margit nagyot nézett, mikor a rajztanár engedelmet kért, hogy egyik legjobb barátját mutathassa be, s meglepetve fogadta el a Balajti ur karját.

Hiszen pompásan megy a dolog! Eddig még nem ült egy perczig se; s itt éppen nem olyan szemmel néznek rá, mint azon a szomoru emlékezetü majálison. Ugy látszik, ezek mind az ő világukból való emberek; a képviselő ur olyan előkelőség köztük, mintha maga a Dalai Láma volna. A beszélgetés hangja kedves; a vendégek könnyen ismerkednek s nem méregetik egymás viszonyait. Ime itt még a miniszteri fogalmazók is, a kik másutt mintha nyársat nyeltek volna el, milyen leereszkedők!

S Margit boldogan felelgetett tánczosa lehetetlen kérdéseire. A fogalmazó ur igen csodálkozott, hogy tánczosnője nem a vidékről való.

– Nagysád talán rokona a Pieta festőjének? – kérdezte.

Margit nem tudta, hogy ki a Pieta festője. De nem is törődött vele. E pillanatban valami egyéb foglalta le a figyelmét. Az apját figyelte, a kinek a viselkedése semmi jót se jelentett.

Grunovszky összesugott két-három rendezővel, s Margit látta, hogy a halhatatlan Garzó intett a czigányoknak, hogy a keringőt hagyják abba. Grunovszkyt oda vitték a kövér kisasszonyhoz, s az egyik rendező harsány hangon kiáltotta ki, hogy közkivánatra nagy mazur következik.

Margitot elfogta a gyávaság. Féltette az inkognitót, s hirtelen elhatározta magában, hogy megtagadja az apját. Valami különös előérzete volt, hogy az éjszaka nem fog botrány nélkül mulni el. Egyszerre roppant vágyat érzett haza menni, de a kisérőihez nem mert közeledni. A rajztanárt nem látta sehol. Bizonyosan tánczosokra vadászik szegény.

Bemenekült a toalett-szobába.

A toalett-szoba ablakai nyitva voltak. Szép októberi est volt; a season-t a Polgári Körben nem vették olyan szigoruan.

Margit felláthatott a harmadik emeletre. Valami árnyék sétált odafenn. Talán Vanda. Milyen jó volna otthon lenni! Félt, s nem tudta, mitől fél.

A czigányok már javában játszották a nagy mazurt. Szeretett volna rejtekéből kikandikálni, de tartott tőle, hogy rátalálnak. A szive sebesen dobogott. Sejtette, hogy odaát valami komédia játszódik le, melyben apja a főszereplő.

Ó, be jó volna odafenn lenni!

Vége volt a nagy mazurnak is, s egyszerre nagy zsivajgás támadt a tánczteremben. Mintha mindenki egy helyre tódult volna. A czigányok valami különös tánczdarabot huztak, melyet alig lehetett hallani a beszéd és a nevetés zajától.

Margit nem állhatta tovább. Odament az ajtóhoz és benézett a szálába.

A cachucha! Az apja a cachuchát járta Beliczky Fridával, a ki csak jelezte az őrült mozdulatokat.

Mindenki őket nézte. Grunovszky mögött egy hatalmas termetü, zömök ember állott (látszott rajta, hogy a sertés-szállások tájékáról jött ide), a ki oda volt a nagy lelkesedéstől. Ugy nevetett, hogy a könnyei is csorogtak belé.

Margit érezte, hogy az arcza biborszinüvé válik.

Mikor a mutatványnak vége volt, az egész közönség tapsolni kezdett. A képviselő is tapsolt. A kőbányai ember pedig oda lépett Grunovszkyhoz, nagyot ütött a vállára, s azt mondta neki:

– Ön nagyon derék ember!

Margit látta, hogy a két ember karonfogva megy át az étkezőterembe. Grunovszky éppen félakkora volt, mint a kőbányai; s a jelenetet az egész sokadalom igen mulatságosnak találta.

A leány azt hitte, hogy elsülyed szégyenletében.

Valaki a nevén szólitotta:

– Margit!

Beliczkyné volt.

– Már egy fél órája keresünk. Miért bujtál el?

– Nem telt kedvem a komédiában. Aztán meg fáj a fejem. Szeretném, ha haza vinnének.

– Mi jut eszedbe, mikor olyan pompásan mulatunk!

– Jó. Majd haza kisér az, a ki ide hozott.

Éppen szembe jött vele.

Margit elébe sietett. S a mit ezelőtt meg nem mert volna tenni a világért, egyszerüen, minden szó nélkül, bele kapaszkodott a karjába. Maga is elcsodálkozott a bátorságán.

– Rosszul érzem magamat – szólt hozzá. – Szédülök. Vigyen haza, kérem!

Aztán halkabban hozzátette:

– Látta? Mily szégyen!

Szükségét érezte, hogy bizalmas legyen valakihez. A keserüség erősen fojtogatta a torkát.

S kihez lehetett volna több bizalommal ezen a helyen, mint ahhoz, a ki tudója volt családi nyomoruságaiknak?! Ez az ember legalább részvéttel van iránta s nem fogja kinevetni.

Nem is csalódott benne. A rajztanár hangja ugyan egy pillanatra sem vált melegebbé, de ismét azzal a gyöngédséggel szólt hozzá, a melylyel jólelkü emberek beteg gyermekekhez szoktak közeledni.

Rajta volt, hogy megnyugtassa a kétségbeesett leányt. Bizonyitgatta, hogy nincsen igaza. Hogy nem kell olyan szigoruan fogni fel a dolgot. Végre is csak olyan házias mulatságon vannak, a hol sok minden szabad. Az ilyen tréfák itt megszokott dolgok; hozzá tartoznak a mulatsághoz. A vendégek legnagyobbrészt egyszerü emberek, a kik hamarjában igen megkedvelték Grunovszky papát. S aztán a Grunovszky papa mókái csakugyan mulatságosak. Társaságban az ilyen ember megbecsülhetetlen. És Margiton kívül nincs itt egy lélek se, a ki megitélje a tréfáiért.

Végig vezette Margitot a termen, s megállt vele az étkezőterem ajtajánál. A czigányok eljátszották a négyes bevezető akkordjait, a tánczterem közönsége párokra szakadozva sétált fel s alá, csak odabenn, a pezsgős poharak körül volt nagy csoportosulás. A középpont Grunovszky volt.

– Pezsgőzik! – álmélkodott Margit.

Grunovszky papa csakugyan egy pezsgős poharat tartott a jobbjában, mig a balkezével kecses mozdulatokat irt a levegőbe. A pezsgő elfelejtette vele, hogy ő tulajdonképpen szegény ember, de a sziv embere; a pezsgő felingerelte a képzeletét. A kőbányai ember nagy gyönyörüséggel hallgatta, s koronkint nagyokat csapott az asztalra, hogy az üvegek csak ugy tánczoltak bele. A többiek nevettek.

– Igen – szólt Grunovszky – én oly közelről láttam a megboldogult czárt, mint most önöket. S bár nem óhajtanék dicsekvőnek látszani, meg kell vallanom, hogy Ruszcsuknál személyesen tüzte mellemre a harczi érdemrendet.

Margit búvában is elnevette magát.

– Az ám, tábori patikárus volt ott! – suttogta a rajztanárhoz.

– Ohó, nem engedem, hogy kijátszszanak! – szólalt meg hátuk megett a miniszteri arczú fogalmazó. – A négyes az enyém!

Balajti ur követelte a jussát.

Margit ránézett a rajztanárra. Azt hitte, talál valami ürügyet, s magához hóditja az ifju financz-zsenitől. Nem volt annak eszeágában sem ilyes gondolat.

Ellenben, mint héja csapott rá egy halálra rekedt rendező, a ki az örök Patay urat vonszolta feléje egy gránátos-termetü hölgy kiséretében, vizavít keresve.

– Nagysád! Patay ur…

Patay ur megtörten rebegte, hogy örvend a szerencsének.

A rajztanár megkönnyebbült szivvel állott tovább Sajnálta ugyan Margitot, a kin látta, hogy szabadulni szeretne Balajtitól, de az önzés felülkerekedett benne.

Kezdte tulságosnak találni az áldozatot, melyet a kis lányért hozott. Nagyon unatkozott, s nem akarta magának megvallani: miért.

A hogy’ ki akart illanni a tánczteremből, egy hirtelenszőke, jóképü fiatal emberrel ütődött össze, a ki álmatagul kóválygott egyik teremből a másikba, mint valami holdkóros.

Az alvajárót nagyon meglepte a találkozás.

– Nini, hát te hogy’ kerülsz ide?

– Én, én itt lakom a házban.

– Münchenben hittelek. De nemcsak én, hanem az egész világ.

– Itthon vagyok már egy fél esztendeje.

– És itt lakol, a hol a madár sem jár?

– Én itt. Jó fészek ez nekem. De hát téged mi szél hozott ide?

– Micsoda kérdés! Partit vadászok, mint a többiek.

– Te, a költő!

– Hja, barátom, ilyen az élet! Gazdag lányt kell találnom, hogy kibérelhessek egy szinházat, s előadathassam a szindarabomat.

– Még mindig Diogenes?

– Még mindig.

– Te, ez a Diogenes már ugy megokosodhatott, hogy minden emberi beszéd fölöslegesnek tünhetik fel előtte. S akkor minek a darab?

– Hadd el, éppen ellenkezőleg történt. Az öregség olyan bőbeszédüvé tette, hogy az anyagomat most már sehogy se tudom beleszoritani öt felvonásba.

– Mit gondolsz, ha a negyedik felvonásban belátná, hogy vizért menni se érdemes és szomjan halna?!…

– Ne izgass, kérlek. Ez a Diogenes még megőrjit. Egyszer már azt hittem, hogy eltemettem. De hát az ember mindig visszatér…

– Lehetetlen! Mi az ördögöt csinálhattál te Diogenes nélkül?!…

– Magas vigjátékokat. De ez volt csak az igazi tragédia! Képzeld, az első vigjátékomra azt mondta az akadémia, hogy nem elég magas. Összeszedtem minden tehetségemet s irtam egy még magasabbat. Becsületszavamra mondom, nagyon szép darab volt. Olyan tartalmas, olyan merész, olyan homályos, hogy a közönség semmi szin alatt se érthette meg. Nem érthette meg más, csak az akadémia. S azt hiszed, megkoszoruzták? Nem. Ez se volt nekik elég magas. Ekkor megirtam a legmagasabb vigjátékomat. Ez már olyan magas volt, hogy magam se értettem meg. Tudod, mi történt? Azt hittem, megüt a guta. Erre már nem mondhatták, hogy nem elég magas, hát azt mondták, hogy nem elég mély.

– És most irod a mélyebbeket, meg a legmélyebbeket?

– Nem. Visszatértem Diogenes-hez. Beláttam, hogy ez az én remekművem.

– A mit a többiek még e viszontagságok után se akarnak belátni?

– Nem. Nem akarják belátni. Minő vakság! Megint visszautasitották. Még Kolozsváron is visszautasitották. Tovább már csak nem mehetek közönségért!

– Lámpával kerestél embert és nem találtál. Diogenest tehát még ma is üldözi a végzete. És most partit vadászol, hogy kibérelhess egy szinházat?

– Mit csináljak? Nem marad más hátra, csak ez, vagy hogy agyonlőjjem magamat.

– Természetesen a szelidebb halálnemet választottad. És a vad, itt van?

– Itt. Az a kis kövér. Mindnyájan arra utazunk.

– Kik, mindnyájan?

– Hát az egész kompánia. Remélem, emlékszel még a kompániára? A kis Depinyi, Legéndy Aurél, Ritter Géza, meg a többiek. A Margitszigeten fedeztük fel, egy őrült majálison. És légyottot adott ide, mindnyájunknak. Égi ártatlanság, barátom, égi ártatlanság! Egy sertéshizlaló, két birtok a Bánátban, meg házak, annyi ház, mint a polyva. Elég volna az egész kompániának.

– De hát hol van a kompánia? Eljöttetek, s a harcztért átengeditek idegen kalandoroknak?

– Én már kidőltem, s most pihenek. Utóljára is, nem beszélhet az ember órákon át, szakadatlanul, folyton csak Kőbányáról?! Égi ártatlanság, de nekem tulságosan égi. Képzeld, egyetlen egy szindarabot látott egész életében: Niniche-t. Vagy, a mint ő mondja: Niniczhét; Niniczhét, barátom, nem s-sel, hanem c-vel és h-val!

– Majd kiművelődik, ha előadatod neki Diogenes-t.

– Gondold el, kérlek, a halhatatlanságban is hozzá kötve lenni egy nőszemélyhez, a ki a magasba nem szállhat velem!

– És bambán áll vizednek a mélységei felett!

– Tempe és Kőbánya!

– Az eszmény és az erszény!… A szövetség mindenesetre érdekes lesz. Ha ugyan el nem ütnek tőle a többiek. De hát hol vannak a többiek?

– A kis Depinyi itt alszik az olvasó-szobában. Mostanában már mindig elalszik tizenegy felé. Pár év óta rettentően kopasz és rettentően álmos.

– Még mindig »csak a nők!«?…

– Még mindig. A lelke romlottabb, mint valaha. De a test, barátom, a test már kezd megtisztulni a földi salaktól. Annyira tisztul, hogy szinte aggasztó.

– Hanem azért egyre sóhajt és egyre csettentget a nyelvével?

– A mig lélekzik… Itt van Ritter Géza is, de nagyon rosszul érzi magát. Furcsa hely ez, barátom; itt senkibe se lehet belekötni. Ha a lábára lépsz valakinek, bocsánatot kér tőled. És mindenekfelett nincs itt a rendőrség. A mi barátunk pedig most már mód felett fásult. A hol nincsen rendőr, ott ő nem tud mulatni. Az idők során Ritter Géza és régi ellensége, a rendőrség, elválhatatlanokká lettek.

– Hát Legéndy Aurél?

– Barátom, nem ismernél rá. Legéndy Aurél nem a régi többé. Tökéletesen oda van azóta, mióta a multja kiderült.

– A multja? Mi a tatár?! Hát multja is volt neki?!

– De még milyen! Mi csaknem sóbálványnyá váltunk, mikor rábizonyitották a dolgot.

– Csak nem hamisitott váltót?

– Nem. Hanem emlékszel, hogy milyen nagyra volt a nemességével. A hányan voltunk, mindannyian könyv nélkül tudtuk a nagy Legéndy-család történetét. Ha önmagáról szólt, kifogyhatatlan volt a felvonó hidakból, a czintermekből és a lefejezett ősökből; s nem tudott másról beszélni, mint fegyverkovácsokról, rabonbánokról és gyulákról. Nos tehát, képzeld, kiderült, hogy Legéndy Aurélt azelőtt Kopeczeknek hivták!

– Teringettét, ez sujtó lehetett!

– Azóta Legéndy Aurél tökéletesen összeesett. Hogy a költővel szóljak: megtört benne az erély, s nem maradt meg szelleméből sem az egész, sem a fél. Egy darabig azt hittük, hogy bele fog halni.

– Ugyan ne mondd!

– Majd meglátod. Csöndesen beszél és mindig bocsánatot kér, hogy születni bátorkodott. Az bizonyos, hogy Kopeczeknek születni nagyon rossz gondolat volt tőle. De a bünhődése csakugyan rettenetes. Olyan alázatos és olyan igénytelen, a milyen lármás és követelő volt hajdan. Jelenleg már csak multak árnya s »elhaló visszhang csupán«…

– S most azt terveli, hogy meg fogja aranyozni az elhomályositott Legéndy nevet?…

– Mindnyájunknak ez a kis kövér a mentsvárunk. Ez az utolsó kisérlet. Meg vagyunk kopva, barátom, nagyon meg vagyunk kopva.

– De azért te, te csak a régi vagy?

– Mit értesz ez alatt?

– »Hahogy hivem maradtál?«… mint a költő énekli.

– Még kérdezheted?! Hiszen tudod, hogy tűzbe-vizbe mentem volna érted!

– Éppen arról van szó, mert a tűzbe kell menni. Be akarlak mutatni egy csinos kis leánynak, s a kérésem nem kevesebb, mint hogy ne tágits mellőle, hanem mulattasd és különösen tánczoltasd, mihelyt látod, hogy nem igen akad más vállalkozó. Nagyon művelt kis lány; elmondhatod neki Diogenes-nek a meséjét.

– De legalább gondoskodol róla, hogy felváltsanak?

– Hogyne. Én magam is felváltalak koronkint. Aztán életre keltem a többieket is. Négy tánczos ugy is sok volna egyszerre a kis kövéreteknek.

– Bölcsen beszélsz, mint Diogenes. Számithatsz rám. Ugy fogok tánczolni, mint egy kadét, a kit az ezredes rendelt be, megforgatni a kisasszonykáit.

– Megszolgálom. Ott leszek majd az első előadáson.

– Köszönöm. Elérzékenyitesz.

A négyes éppen véget ért. A rajztanár karon csipte a költőt, s czipelte Margithoz.

– Margit kisasszony, engedje meg, hogy bemutassam a legjobb barátomat. Marosy Gusztáv, iró…

– Ó, olvastam a verseit.

A költő meg volt hatva.

– De hisz ez nagyon derék kis lány! – susogta a rajztanárhoz.

– Különös teremtés – sugta vissza amaz. – Rajong mindenért, a mi szokatlan.

Balajti ura felsőbbség mosolyával vonult tovább. A rajztanár egy-két szóval még figyelmébe ajánlotta Margitnak a bölcs megéneklőjét, aztán megnyugodva ment ujabb vadászatokra. Tudta, hogy jó kézben hagyja Margitot.

– A ház kigyulhat, de ez a fiú az állomáshelyén marad – biztatta magát.

Hanem azért a kis Depinyit is felköltötte.

– Ébredj, Árpád fia!

– Mit akartok velem?… Ejnye, elbóbiskoltam egy kicsit… Mi az ördög?… Kisértetet látok?

– Ne mereszd a szemedet, hanem gyere tánczolni, Don Juan! Olyan aranyos kis teremtésnek beszéltem rólad, a minőt még nem igen láttál ebben a bálban.

– Jó falat, mi?

– Ohó, hátrább az agarakkal!… Én nem szobacziczáról beszélek.

– De, kérlek!

– Tudom, a herczegnők… De most nem herczegnőről van szó. Hanem arról, hogy tedd féltékenynyé a kis kövért.

– Hogyan? Azt is tudod! Ahá, már találkoztál valamelyikünkkel! Mindegy, a gondolat nem rossz. De várj, hadd igazitsam meg a hajamat.

– Ezzel hamar készen lehetsz.

– Már megvagyok. A nők, barátom, nincs jobb iskola, mint a nők… Megtanitanak rá, hogy az első ügyesség a világon: egy pillanat alatt rendbehozni a hajunkat s a többi… Helyes. A kicsikét csak bizd rám.

Margit kezdte sokalni a rajztanár barátjait. Minduntalan ott volt egy-egy uj tánczossal.

– Depinyi ur, jó barátom.

– Legéndy Aurél, régi jó pajtásom.

– Ritter Géza, a legrégibb barátom.

Ejnye be sok jó barátja van. Jó, jobb, régi, legrégibb. S mindez csak ugy egyszerre. Mert rendesen hetekig se érintkezik senkivel s alig mozdul ki a házból.

Szó sincs róla, ez a sok meghalt barátság mind az ő kedvéért támadt fel. Mert hisz e nélkül ő is ugy járt volna, mint azok a hervadó hölgyek, a kiknek a mulattatására az örök és egyetlen Patay ur van hivatva. A kiket felváltva forgat meg egy derék Briaraeus, valószinüleg a belépő jegy és a vacsora fejében.

Ha tehát nem árul petrezselymet s nem kénytelen megosztozni a még fiatal gardedámokkal a tartalékos tánczoson, ezt csak a rajztanár gondoskodásának köszönheti.

Margit nem örült ennek a nagy gondoskodásnak. Elégedetlen volt, szeretett volna otthon lenni, hanem azért – maradt. Hogy miért, maga se tudta volna megmondani.

A rajztanár sem volt megelégedve magamagával. Tisztában volt vele, hogy elsiette a dolgát, s tulbuzgalom által tévedett, a mint az egyházatyák szokták mondani. Oly feltünő szorgossággal igyekezett teljesiteni, a mire vállalkozott, hogy Margitnak okvetetlenül észre kellett vennie ezt a nagy figyelmességet. És igy a helyett, hogy szivességet tett volna neki, udvariatlan, sőt kegyetlen volt iránta. Szolgálatot akart neki tenni, és megalázta. Meg akarta óvni a szégyenkezéstől, és maga szégyenitette meg.

– De hát minek is avatkozom a dolgába?! – évődött magában. – Hát kellett nekem az, hogy ide jöjjek?! Elképzelhettem volna, hogy ilyen körülmények között a jóakarat nem jó egyébre, mint hogy még rosszabbá tegye a dolgot. Micsoda butaság volt tőlem, azt képzelni: hogy elég megjelennem, és földeritek mindent, mint a nap! Mikor tudom, hogy szegény ember dolga csupa komédia, s hogy a kis emberek erőködése mindig rosszul üt ki! Mintha nem volna világos, hogy a szegénységben nem azok a nélkülözések a legkellemetlenebbek, a melyekkel együtt jár, hanem azok az apró, nyomorult bajok, melyeket a szegénység miatt mi magunk okozunk egymásnak! Mintha még nem tanitott volna meg a sors, hogy a szegénység maga soha se keserit el, hanem igenis az a másik szegény ember, a ki pedig talán rajta van, hogy enyhitsen a bajunkon!

És szemrehányást tett magának, hogy mindezt nem gondolta el korábban, akkor, mikor még megkimélhette volna magát is, meg azt a szegény kis lányt is, egy nagy ügyetlenségtől.

Aztán meg nem tagadhatta el maga előtt, hogy rettenetesen unatkozik. Erről ugyan nem tehetett, de azért ezt se bocsátotta meg magának. Mintha nem tudta volna, miért jön ide. Hisz nem a jókedv csalta le, hanem valami bolond, don quijote-i fellobbanás. Nincsen hát benne semmi csodálatos, hogy itt, a naiv emberek tömegében, a hol csak az örömnek és az ifjuságnak lehet helye, hogy itt is megtalálja magánosságának örökös társát: a kedvetlenséget. Ezt ugyan előre is sejthette volna, s ha nem tetszett a gondolat – ülhetne szépen otthon.

Nem áltatta magát. Ennek az oktalan, egyre növekedő kedvetlenségnek volt egy uj szítója is. Az, hogy hiányzott itt neki valami, a mi se tegnap, se tegnapelőtt, se azelőtt soha, nem hiányzott neki.

Egy ostoba szeszély. Az a szép leány. Az eleven Laura de’Dianti.

Miért is bolonditaná magát?! Igen, érdekkel tudná nézni ezt a tiziani arczot, és ezt az észveszitő termetet, most is, tovább is, még sokáig; és ha itt volna, bizonyára nem találná ilyen szintelennek, ilyen üresnek ezt az egész mulatságot. És akkor talán egy perczre el tudná felejteni kellemetlen osztályos társát: a kedvetlenséget.

Érdeklődve nézné, annyi bizonyos. S miért ne vallaná meg ezt magának?

Persze, csak mint egy szép képet. Mint magát az eredetit. Mert hogy az eleven lény volna rá ily hatással… Ó, képtelenség! Attól ugyan távol van! Oly távol, mint Gaea anyánktól az ürben tévelygő, szerteszét hullott s kihült csillagok. Mintha nem volna már torkig mindenféle szerelemmel! Mintha nem égette volna meg már elégszer magát! Mintha nem tanult, nem okosodott, nem vénült volna máig! Mintha nem apadt volna ki szivéből a földi szerelem forrása!

Igaz, hogy huszonnyolcz éves korában az ember semmiről sem bizonyos. De ő védve van, mint ember csak lehet. Pánczél van a szive körül, mely jól megóvja őt a föld leányai ellen. Pánczél vadhusból, szerelmi nyomoruságok, szerelmi sebek kemény, durva forradásaiból.

Az ő szive csak egy szerelemnek van tárva: az égi szerelemnek. Annak a földöntuli szerelemnek, a melylyel a Szép iránt viseltetik. A halott, de formáiban örökké élő szép iránt… Az ő kedvesei a szinek és a vonalak. Érdeklődésének egyedüli tárgyai: ezeknek a szineknek és vonalaknak titokzatos, megérthetetlen, örökkön más és más alakulásai. S miért restelné ezt magának megvallani?! Mert a pályatársai közt nem számit többé?!… Igaz, hogy egyszer, életének legnehezebb órájában, már maga is eltemette magában a művészt. De az ilyen halottak koronkint megfordulnak a sirjaikban.

Igen, a művész volt az, a kit ez a váratlan jelenés megilletett. A művész, a ki nem törődik vele, hogy azok az isteni formák egy élő lény formái, s a ki átadja magát tiszta lelkesedésének, minden földi gondolat nélkül, a Fra Angelico-k naivitásával.

S miért félni a nőtől, ha ő csak az ideált látta meg benne?! Pedig érezte, hogy minden nagy biztonsága ellenére is, fél tőle és aggódik magáért.

Nem tetszett neki ez a gyávaság.

– De minden tünődésnél többet ér egy czigarett! – biztatta magát, s kiment a folyosóra, rágyujtani.

Odakinn Terka jutott eszébe. Bizonyosan fenn van még, és páholyából gyönyörködve nézi az első emeleten mozgó árnyék-alakokat. Ki tudja, talán számit is a tréfásan kért tánczra. Ez ugyan egy cseppet se volt valószinü, de a rajztanárnak mégis megtetszett ez a gondolat. S mivel, a mit szivesen teszünk, arra mindig találunk egy kitünő okot: figyelmeztette magamagát, hogy egy férfi kis dolgokban is megtartja a szavát.

Felment. És megdöbbent a sietségétől. Rajta kapta magát, hogy a gyors lépcsőjárástól sebesebben dobog a szive.

Még fel se ért a harmadik emeletre, már megpillantotta Terkát. Ott állott a Wormsék ajtajában s Bellával beszélgetett. A szép leány egy zsámolyszéken ült, s alig látszott ki a nagy kendőből, melybe burkolózott. Csak a balkeze volt szabadon, hogy czigarettázhasson. A czigarett fellobbanó fénye meg-megvilágitotta az arczát.

A rajztanár megállt, nem mert tovább menni. Ugy tetszett neki, mintha minden lépés, melyet tovább tesz, egy-egy elhatározó, végzetes lépés volna; mintha valamivel távolabbról már kérdésessé válnék a visszatérés. »Ez a gyávaság gyanus!« – biztatta magát. »Eh, semmi baj; de sohase jó bolygatni az alvó szellemeket« – felelt a másik énje. – »Miért jöttél hát?!« – »Bolondság!«

És visszafordult. Visszafordult, mint egy tizenhat éves fiu, a ki nem mer a szép asszony ajtaján kopogtatni. Nagyon haragudott magára, és elvégezte, hogy ettől a percztől fogva nem gondol többet az egész népségre, sőt magára a nagy Tiziánra sem.

Mikor visszaért a Körbe, már a vacsoránál találta a társaságot. A kőbányai meg a kis kövér egy hosszu asztalnál együtt ültek Grunovszkyékkal, s ott voltak a lovagok is, mind egy szálig. Mióta a képviselő eltávozott, ez volt a disz-asztal. Grunovszky egyre-másra hozatta a pezsgőt s tüntetően tegezte a kőbányait. Mindenki ivott; csak Margitnak volt fejfájása. De nem volt Fridának. Azt is elfelejtette, hogy valaha fájt a feje, sőt ugy látszott, mintha teljesen elvesztette volna a fejét. A kis Depinyi meg a pezsgő elfelejtették vele az egész világot. Margit fehér volt, mint a fal, és hallgatott. Mintha tűkön ült volna. Guszti hiába szavalta el neki Diogenes nagy magánbeszédét, nem volt hozzá egyetlen bókja sem. A többiek mind egyszerre beszéltek. A kis kövér oly boldogan vihogott, mint husvéti locsoláskor egy nagyon egészséges és nagyon szemérmetes leányzó, s Konrád, a ki meglehetősen lármás Demokritosz volt, mély kamasz-hangon szekundált neki. Beliczky mama, a kinek Frida tökéletes szabadságot adott, a Vizloczki regényét beszélte el Balajti urnak mindaddig, a mig Grunovszky, engedve a közkivánatnak, állathangokat kezdett utánozni. Ez a mutatvány felköltötte az egész közönség kiváncsiságát. A czigányok kisérni kezdték a rigó és a csalogány füttyét s a szomszéd asztaloknál zajosan tapsoltak; a siker teljes volt.

Mikor a rajztanárt meglátta, Margit felpattant a helyéből és elébe sietett.

– Adja a karját, kérem – szólt hozzá. – Beszédem van önnel.

Átmentek a tánczterembe, mely egészen üres volt. Csak a pódiumon gubbaszkodott egy-két álmos czigány, a kiken meglátszott, hogy láttak már emennél sokkal szebb éjszakákat is. A parket tele volt ruha-foszlányokkal, szerte hullott legyező-darabokkal, s Margit mintha látta volna rajta a gyermeki képzelődések roncsait is. Sehol egy eltévedt pár se: csupán az egyik szögletben elmélkedett a mult időkről vagy három takarékos gardedám.

Senki se zavarhatta meg titkos beszédjüket.

Margit arczáról már eltünt a fehérség. Piros volt, mint a bazsarózsa.

– Mondja csak, kérem – szólt a rajztanárhoz – van önnél elég pénz?

– Igen, kisasszony – felelt amaz kissé meglepetve.

– Az apám… nincsen magánál… És tudom, hogy nincs pénze. Már pedig én nem akarom, hogy az az idegen vendégeljen bennünket… Kérem, fizesse ki helyettünk azt a… pezsgőt.

Ugy mondta, mintha valami gyalázatos szót kellett volna kiejtenie.

– Vanda majd meg fogja adni önnek – fejezte be a mondókáját sietve.

A rajztanár áldotta a véletlent, hogy szolgálatára lehet Margitnak. Bizony megtörténhetett volna, hogy ez a kérdés kissé zavarba hozza. Igaz, hogy az ilyen esetekben nem szokott bálozni.

És jól esett az önzésének, hogy tehet valami szivességet ennek a szegény kis leánynak. Bűnösnek érezte magát vele szemben. S ez ugyan meglehetősen durva módja annak, hogy tisztázza vele a lelkiismeretét, de hát ez is valami. Szerette volna azt mondani, hogy el van ragadtatva; de alig mert beszélni, hogy valamikép távolról se illesse a leány érzékenységét.

Óvatosan, félénk szavakkal nyugtatta meg, aggódva kerülgetve a tulajdonkép mondani valót. Törte magát a kifejezésért, hogy két szóval légiesen gyöngéd lehessen, s igyekezett ugy tenni, mintha ezt a dolgot a legtermészetesebbnek találná a világon. Margit észre vette a jó szándékot és hálás volt érte.

Ámbár sejtette, hogy ha valami, ez a nagy gyöngédség kétségtelen bizonyitéka a rajztanár közönbösségének. Mert ha szerelmes volna, nem félne attól, hogy a szó is megsértheti. A szerelmes ember képzeletében nem fordul meg olyan, a mitől féltenie kellene a szeretett lényt körülsugárzó dicsfényt; aztán meg a szerelmes olyan gazdagnak tudja ezt a nagy érzését, hogy mindig képesnek érzi magát pazarul fedezni ebből a gazdagságból a figyelmesség apró hiányait. A szerelmes nem fél az egyenességtől s fölöslegesnek tartja a körültekintést.

És ez a gondolat nem hagyta békén. Valami kis ördög mozdulhatott meg a fejében, mert a mig a rajztanár adta a vidámat, elhatározta, hogy: »No hát, kedélyeskedjünk!«

– Aztán, hallgasson rám – szólt hozzá, mialatt visszatért vele az asztalhoz – van még egy másik kérésem is. Tudja, hogy ön nem nagyon dédelgeti az én kis hiuságomat?! Köszönöm a barátait, de talán ön is elvihetne még egy vagy két fordulóra?! Gondolja meg, hogy engem itt az ön menyasszonyának néznek és észreveszik, hogy, ime, a vőlegény felém se néz és rideg, mint maga az Angol Bank!… Kérem, maradjon meg a szerepében, hadd büszkélkedjem egy kicsit!…

– A szerep nagyon kedves, Margitka, ha a vele járó hivatal csak tiszteletbeli is… De hát az én kis hiuságom?! Az semmi?! Ha nem mutogatom magamat a legkevésbbé előnyös oldalamról… azt hiszem, az igen természetes. Én tehát nem mutattam meg, hogyan tánczolok – már magáért se. Nem akartam, hogy azt mondják: »Ejnye, a vőlegény már különb is lehetne; sehogy se illik ahhoz a szép kis lányhoz!«

– Lárifári. Maga nagyon jól tánczol.

– Aztán meg, van a menyasszonynak nagyobb dicsérete, mint ha a vőlegény oly vakon szerelmes, oly határozottan vőlegény, mintha már férj volna?!…

– Semmi ürügy. Tánczolni fog. Ne ijedjen meg. A souper-csárdástól felmentem. Hanem egy négyes, az olyan, mint a limonádé. Semmi czimen nem lehet visszautasitani. S ennek a táncznak a komolysága nem fog csorbát ejteni az ön méltóságán.

– Ohó, maga most olyan valamit ajándékoz nekem, a mi már az enyém volt.

– Szép, hogy emlékszik rá.

– Maga rosszalkodik. Megérdemelné azt a bünhödést, hogy kiálljak magával a terem közepére és bemutassam az én nevetnivaló csárdás-művészetemet, magának nem annyira mulatságára, mint inkább szégyenére.

– Nem vállalom. A csárdás ezé a kopasz uré, a ki már is igyekszik fáradt tagjait erre vonszolni.

Margitnak nem volt igaza. A kis Depinyi a harmadik és a negyedik pohár között kitünően tánczolt. Igaz, hogy ez csak meteor-fény volt: egy pillanatig tartott.

Mikor a rajztanár ismét benézett a tánczterembe, Margitot már a Ritter Géza karján találta. És pedig kitünő kedvben. Szilaj volt, majdnem kicsapongóan vidám. Ugy erőködött mulatni, hogy a rajztanárnak szinte rosszul esett.

Nem akart ott maradni. Tovább ment, ki az előterembe. De itt se találta helyét. Ugy érezte, hogy itt is fülledt, porral teli a levegő. Kinyittatta az egyik ablakot; mind a két ablak az udvarra nyilt.

Vajjon ott van-e még az a másik?

Eh, lehetetlen. Az idő már éjfél felé jár. Azóta bizonyosan lefeküdt.

Hanem azért felnézett és megrezzent egy kissé. A czigaretta fénye még mindig ki-kigyult időnkint.

Ugyan mit beszélhet Terkával olyan sokáig?

Ó, volt elég mondanivalója. Nagyon belemelegedett a beszédbe. Terka egy zsámolyon ült mellette, és hallgatta ájtatosan.

– Tudod, Terka, az nagyon szép idő volt. A kastélyunk heteken át hangzott a czigánytól. Miénk volt az egész Erdőkürt. A testvéreim ott voltak minden bálban. A kirakatok teli voltak az arczképeikkel és mindenki ismerte őket. A szép Völgyessy lányoknak hire volt messzi földön. Én akkor a Sacré-Coeurben voltam, a hol mindenki remegett tőlem, és csak ugy hivtak: a kis démon. Mindenki félt a csinyjeimtől és a kedves nénék nem győztek panaszkodni rám. Hanem az apám azért nagyon szeretett. Engem szeretett a legjobban mindnyájunk közül, mert én voltam a kicsi. És meglátogatott minden szombaton. Ó, micsoda öröm volt az! Mindig hozott magával egy szekérre való játékot, és édességeket és mindent; a többi lányok is örültek, hogy ha megjött. De én nem a játékoknak örültem, hanem az apámnak. Te nem tudod, hogy ki volt az én apám! Az én apám nem volt közönséges ember, az én apám hires ember volt. És szép, a milyen szép emberek azóta nem is léteznek. A mikor meghalt, az ujságok mind sokat irtak róla, mert az én apám nagy ember volt. És szép, és jó, mint az Isten! Tudod, Terka, nekem nincsen szivem. És én senkit se szerettem a világon. A zárdában mindenkit halálra boszantottam. De az apámat imádtam. Ó, mennyire imádtam! Már hétfőn alig vártam a szombatot. Hát még mikor vasárnapra elvitt magával! Olyankor egész nap velem volt, elvitt mindenfelé, mert mindent megtett, a mit akartam. És játszott velem, mint egy nagy gyerek. Egy szombaton nem jött el értem. Vártam egy félórát, egy órát, két órát, három órát, nem jött. Egyszerre kocsi érkezett; azt mondták, hogy értem jöttek. Bejött a fejedelem-asszony és szelidebben szólt hozzám, mint máskor. Azt mondta, hogy menjek haza, az apám beteg. Az apám beteg!… A kocsiban azt hittem, hogy soha se érkezem meg. Mikor kiszállottam, láttam, hogy a zsalugáterek mind le vannak eresztve. Felfutottam a lépcsőn. Ó, soha se felejtem el ezt a lépcsőt, olyan nehezen tudtam feljutni rajta! Oda fenn Gabriella és Erna sirva jöttek elémbe. Csak intettek, hogy mindennek vége. Berohantam. És ott feküdt az apám holtan, holtan!

Az az ember odalenn még egyre ott állt az ablakban, és hol a felhőket nézte, hol annak a czigarettának a ki-kigyuló fényét.

Nem vette észre, hogy azóta már elhangzottak a négyes bevezető akkordjai. Gondolatai elkalandoztak, messzire.

Margit meglepetve állt meg az ajtóban. Ugyan mit nézhet ott?

Megvárta, mig elmegy onnan, s látva, hogy a másik ajtón át megindul, valószinüleg az ő keresésére – nem ment utána. Hanem oda ment az ablakhoz. Felnézett és megtalálta, a mit keresett.

Az egész házban csak egy nő volt, a ki czigarettázott. S az a kis vörös pont egyszerre mint nagy fényesség jelent meg előtte.

– Vagy ugy?! – szólt magában. – Hát ugy is jól van!

Hanem megbánta, a mit tett. Hadd fizetett volna az az idegen. Mikor ugyis mindegy.

Megfordult, s a toalett-szobánál találkozott vele.

Margit megállt, katonás állásba helyezkedett, s aztán azzal a komolykodó, furcsa mozdulattal, a mely oly kedvesen állott neki, mélyen meghajlott előtte.

– Kérem, a négyes!…