XII.

Az az idő, a mikor az orgona nyílik és a meggyfák rügyeznek, olyan lelkiállapotban találta Birót, a melyet azelőtt csak nagyon tökéletlenül ismert, s a melyet mégis örökre eltemetettnek képzelt. Nem tagadhatta le többé maga előtt, hogy szerelmes, nagyon szerelmes. Ugy tetszett neki, hogy jóságos szellemek járják be a földet, a kik valósággá teszik a megérthetetlent, hogy az Álomisten fölemelte varázsvesszejét, és a kóró rügyet hajtott.

Maga se tudta, hogyan történt a dolog.

Természetesen, az a kép volt oka mindennek. Az a kép valami közösséget alkotott közöttük, mely napról-napra, észrevétlenül növekedett. Ha az ember egy festett bókkal kezdi, nem szüntetheti meg az érintkezést csak úgy egyszerre, mint a hogy’ fel lehet hagyni egy akármilyen báli ismeretséggel. S egyik találkozás a másik szülője; mire körülnéz az ember, már nem találja meg magát.

Pedig hiába okolta azt a képet, a kép ártatlan volt a dologban. A képet ott lehetett volna hagyni, s vele az eredetit is.

Csakhogy mikor ezzel a legkedvesebbik munkájával nagynehezen elkészült, akkor már a sorsa el volt határozva. Akkorára már úgy megszokta mindennap látni azt a ragyogó kis teremtést, hogy nem igen tudott volna egyszerre lemondani róla. S mialatt azon vitatkoztak, hogy kié legyen hát tulajdonképpen a kis ködmen, szerette volna azt mondani neki:

– Fogadja el, kérem. És ráadásul engem is.

De nem mondotta.

Biró nem bizott az Életben, mint senki sem azok közül, a kik tulságosan sokat gondolkoztak róla. Azért képtelen volt az elhatározásra. Hanem a helyett átadta magát a hullámoknak:

– Ám hadd vigyenek, a hová nekik tetszik.

És mert nem mondotta meg, a mit gondolt, mert a vágyai nem szövetkeztek elhatározássá, azzal áltatta magát, hogy lelke megőrizte a magánosságát. Aztán meg a körülmények lehetetlennek tüntettek fel előtte minden képzelődést. Végre is, ő nem házasodhatnék meg akkor sem, ha akarna is, mert szegény ember dolga csupa komédia. És még jó, hogy ez nincs a szándékában, mert hisz ott van az akadály: a katona.

Hadd vigye hát a hullám! Jöjjön akármi.

És minthogy nem tudott meglenni a nélkül, hogy ne lássa Bellát, nem tagadta meg magától ezt az örömet. Mikor az egésznek úgy se lesz következése, mikor a románcz úgyis csak egy kellemes emlékkel fog végződni!

Eleinte csak néha-néha látta. Ritkán látogatta meg őket, hanem a helyett vadászta a véletlen találkozásokat. És maga is elhitte, hogy ezek véletlenek. De nem sokáig bolonditotta magát. Belátta, hogy ez a nagy tartózkodás áldozatába kerül, s hogy ezeket az áldozatokat csak a képzelődés kivánja.

Ettől fogva mind sűrűbben és sűrűbben látogatott el hozzájok. A szomszédság czime, az apró figyelmességek, melyeket a gyakori találkozás szinte kötelességévé tett, pazarul kinálták az ürügyeket. Egyszer csak azon vette észre magát, hogy mindennapos náluk. Megvoltak a maga órái, s ezek az órák egyre hosszabbak lettek. A tavasz közeledtével mindig később és később jött az alkonyat; s mikor az alkonyatnak ez a kitünő tulajdonsága feltünt előtte, elhatározta, hogy a búcsúzásra nézve ehhez a derék alkonyathoz alkalmazza magát. A mi a jövetelét illette, abban következetes maradt.

A dolog annyira magától fejlődött, hogy senkinek se tünt fel. Mindnyájan természetesnek találták, hogy igy megbarátkoztak, s rövid idő alatt nagyon hozzá szoktak egymáshoz. Biró ugyan eleinte azt hitte, hogy Gabriella nem nagyon örvend a közeledésének, de ez az idegenkedés egyre fogyatkozott, s mire valósággal észrevehette volna, hogy alapos-e a gyanúja, akkorra már elvégezte magában, hogy csak képzelődött.

Volt még egy másik nyugtalansága is: a katona. De ez a nyugtalansága épp úgy eloszlott, mint az a másik. Az első napokban úgy tetszett neki, mintha Bella végre elhatározta volna magát, hogy hozzá megy Strachwitzhoz. De aztán látta, hogy folyvást ingadozik. Majd úgy találta, hogy az az elhatározás egyre gyengül, egyre halványabbá válik, hogy végre amolyan kegyes szándékká változzék át, a melyek nem igen szoktak testet ölteni. A katona nem győzte sürgetni az igent; Bella nem mondott nemet, de mindig hosszabb és hosszabb határidőt tűzött ki. Egyszer csak nem volt szó többé a katonáról.

Birónak észre kellett vennie, hogy a katona az ő áldozata.

Ez a fölfedezés nagyon boldoggá tette. Érezte, hogy az ilyen siker azok közé a dolgok közé tartozik, a melyek köteleznek, de csak örülni tudott ennek az aranyláncznak. Végre megvallotta magának, hogy ha Belláról le kellene mondania, ez igen boldogtalanná tenné.

… Ó, ezek a kedves délutánok! Ó, drága órák, ó, arany napok!

Mily sebesen is iramlott az idő! A ma sólyomszárnyon repült, a holnap ólomlábon érkezett. Mily végtelenek voltak a kötelesség órái, s mily rövidek az öröm pillanatai!

Korán tavaszodott, az első meleg szellő hamar beköszöntött, s ibolya-nyiláskor már nyitott ablakok mellett lehetett álmodozni.

És mialatt Gabriella mögöttük olvasgatott, ők ketten, az ablak párkányára hajolva, óraszámra el tudták nézni a szegény városrészben nyüzsgő életet, a kietlen, nyomorúságos kis sétatért, poros, halódó fáival és rongyos látogatóival, ezt a szánalmas tájképet, mely azonban kedvesebb volt Biró előtt, mint Cintra emléke. És óraszámra el tudtak beszélgetni gyerekségekről, hivságokról, semmiségekről. Ó, édes gyermekségek! Ó, szerelemnek édes semmiségei! Gyönyörü pillangók, melyek oly hamar elrepültök, melyek oly gyorsan elszálltok a végtelenbe, hogy mire ujból kinyujtjuk értetek a kezünket, már csak szárnyaitok hamva marad az ujjainkon!…

Biró behunyta a szemét, de csak azért, hogy ujra kinyithassa, s ujra meggyőződhessék róla, hogy csakugyan nem álmodik, hogy az a barna hárász kendő igazán itt van mellette, egy ölelésnyire…

Ó, ha átkarolhatta volna azt a hárász kendőt!

Bella feléje fordult.

– Mire gondol, hogy ilyen hirtelen elhallgatott?…

– Igazán nem tudnám megmondani. Azt hiszem, arra, hogy milyen furcsa hatással van rám ez a szép idő. Mert a tavasz jötte, a mi másnak öröm, engem nyugtalanná, álmodozóvá, majdnem bánatossá tesz.

– Csakugyan különös, hogy az évszakoknak milyen különböző hatása van ránk. Egyikünkre ilyen, a másikunkra tán épp az ellenkező. Nem értem mért, de én borzadok a nyártól. De hiszen maga nem hallgat rám! Valami mással van elfoglalva; még pedig ugyancsak. Kedvem volna még egyszer megkérdezni, hogy mire gondol hát, de – igazán?

Biró azonban most se felelt egyenesen. Átvitte a beszédet másra, a mi talán kevésbbé érdekelte Bellát, de a mit el lehetett mondani.

Hogy mire gondolt? Arra, hogy igenis, feleségül fogja venni ezt a gyönyörü teremtést, ha ugyan eljön hozzá, ha, a mint reméli, nem egészen közönbös iránta. El fogja venni, ha ez százszor lehetetlenség is. Eh, vannak is lehetetlenségek! Ha a végzet még oly mostoha is iránta, ha a szegénység, ez a vak, sötét hatalom, még oly súlyos békókat ver is a kezére: hát küzdelembe száll velök, és nem adja meg magát gyáván, kishitüen! Nem volt elég, hogy eddig, akárhová lépett, folyton vonszolnia kellett maga után a vasat, melyet ez az alvilági erő kötött a lábára: a démon még most is útjába áll, mikor az élet egyetlen boldogsága int feléje?!… Ej, hát meg fog birkózni a démonnal, és küzdeni fog, a mig csak birja, de lemondani nem fog, s nem adja meg magát hitványul az ütközet előtt, ha a csata még oly egyenlőtlen lesz is!… Hisz ez a küzdelem nem is oly kétségbeesett! Ha csakugyan megvan benne az az erő, melyet magában érez, akkor előbb-utóbb mégis csak győznie kell. Dolgozni fog két, három ember helyett és nem fogja válogatni a munkát. Nem fog kergetni bolygó tüzeket, le fog tenni ábrándjairól, feladja, hogy ha kell, minden becsvágyát, leszámol minden régi törekvésével, és nem lesz csak egy gondolata: az, hogy megélhessen és eltarthassa a családját. Hogyan, ő, a ki valaha olyan nagyravágyó volt, nem tudná kivívni azt, a mit kivívnak az egyszerüek, és a balgatagok ezrei, milliói?!… Eh, az a férfi, a ki egy asszonyt nem tud eltartani, akaszsza fel magát!

S a mint most a legtermészetesebbnek találta, a mi hónapokkal ezelőtt még lehetetlennek tünt fel előtte, igy volt a régi aggodalmaival is; nem értette, hogy is juthattak eszébe egykor?!… Nem értette, hogy tudott úgy megriadni a Miss Illandudno indiai ruhájától, az amerikai dollárkirálynék paradicsom-madár tollaitól, meg a többi haszontalanságtól?!… Azzal hizelgett magának, hogy immár úgy keresztül lát ezen a gyermeki lelken, mint egy kristályon, és bizonyos volt benne, hogy ezt a másik kristályt olyanná csiszolhatja majd, a milyenné akarja. Ó, dehogy félt már tőle! Dehogy voltak aggodalmai! Azon, a mit Gabriella a Bella vitézkedésének nevezett, most már csak mosolyogni tudott; szinte örült ennek a vitézkedésnek, mert ujra meg ujra meggyőzte róla, hogy valaha milyen otrombán tévedett. És végre, boldogan vette észre, hogy az elejtett szavai sem vesznek el, s hogy Bella, nagy titokban, igyekszik az ő izléséhez alkalmazkodni, igyekszik kerülni mindent, a mi neki nem tetszett, egyszóval igyekszik magáévá tenni az ő gondolkozását. Valaki, a ki ő érte erőt vesz az apró szokásain, a vonzódásán és az idegenkedésén, valaki, a kinek ő a törvénykönyve, a legfőbb tekintélye, valaki, a ki alárendeli a maga izlését az övének!… Még pedig milyen szép valaki!…

És éppen ez volt az, a mi szárnyat adott a reménységeinek. Mert csak egy kétsége volt. Az, hogy vajon Bella úgy érez-e iránta, a hogy ő óhajtotta, a hogy ő maga érzett?

Nagyon jó pajtásságban voltak; Bella meglehetősen bizalmas volt vele; láthatta azt is, hogy vonzódik hozzá, hogy titokban úgy tekint rá, mint valami felsőbbségre; meggyőződött róla, hogy ha megkérné, nem kosarazná ki, mint a hogy a katonát kikosarazta: de mindez nem volt elég neki. Biró nagyravágyó lélek volt; földi és égi dolgokban egyaránt a legtöbbet akarta.

Biró nem értette a katonát. Hogy’ lehet megkérni egy leányt, a kiről tudjuk, hogy nem szeret bennünket, hogy’ lehet unszolni a kelletlen frigyre, abban a tudatban, hogy ha igent mond, ez az igen áldozat lesz! Hogy’ lehet a boldogságot olyan ajkakon keresni, melyek csókjainkat csak tűrik, de nem adják vissza! Hogy’ lehet belenyugodni abba, hogy mig nekünk nincs más gondolatunk, csak ő: lelkünknek a fele talán egy más emberre gondol, s behunyt szemmel tűrve csókjainkat, egy elvesztett paradicsomról álmodik! Hogy’ lehet visszaélni a helyzetével, a melyek talán rákényszeritik az igenre, hogy’ lehet ilyen gyáva és ilyen éppen nem férfias alkuval lealacsonyitani azt is, a kit szeretünk, és lealacsonyitani magunkat is, az által, hogy vásároljuk azt, a mit voltaképpen kapnunk kellene!

Azért Biró nem elégedett meg azzal a tudattal, hogy Bella hozzá menne; tudni akarta azt is: hogy csak becsülésből és vonzódásból menne-e hozzá, vagy – a mint imádkozott érte – szerelemből?

Szerelemről soha szó se volt közöttük. Biró azt tartotta, hogy az ilyesmit nem kell kérdezgetni; ha van valami a dologban, a mi napvilágra akar jönni, hadd jöjjön magától. Az annak a rendje.

Hát ez a kétsége se tarthatott sokáig; nemsokára megkapta a feleletet erre a legnagyobb kérdésre is.

Egy délután Gabriella, a ki az egész télen ki se mozdult a házból, kikivánkozott a szabadba. Elhatározták, hogy kimennek a városligetbe.

Négyen mentek. Terka megkérte őket, hogy vigyék el őt is.

A szegények parkja még egészen néptelen volt. Végigsétáltak a Stefánia-úton, fel a viztoronyig, és alig találkoztak kocsival.

Bella és a festő mentek elül. Gabriella és Terka egy pár lépésnyi távolságban követték őket.

Bella jókedvü volt, mint egy diák, a ki most szabadult ki a karczerből. Boldogan gyüjtötte a sok senyvedt ibolyát és poros anemónét; nem restelt százszor lehajolni értök.

Minduntalan el is maradoztak a másik kettőtől, a kik ilyenkor nagy komolyan haladtak el mellettök. Gabriella és Terka élénk vitába voltak elmélyedve. A Vasgyárosról elmélkedtek. Terka azt állitotta, hogy Derblay úr egyszerüen felséges, Gabriella tagadta ezt; ő úgy találta, hogy a Vasgyárosban csak egy számbavehető ember van: Moulinet úr.

– Kár, hogy nem a villák felé mentünk – szólt Bella a festőhöz.

És valami gonoszság nevetett az arczán.

– Ezt a hibát még jóvá tehetjük – szólt Biró. – De miért kivánkozik oda?

– Mert ott orgonabokrok is vannak – felelt Bella. – És én rávenném önt, hogy a kedvemért tegye túl magát a tulajdon szentségén és tegyen gazdagabbá egy pár szál orgonával. Tudja, maga ma a rendesnél is komolyabb és méltóságosabb. Olyan furcsa volna látni, a mint átmászik a keritésen és orgonát lop!… No, ne dorgáljon meg!… Olyan jól érzem magamat!

Megint megálltak. Bella egy erős fűszálat keresett, hogy összeköthesse a virág-lomját.

Gabriella és Terka ismét elhaladtak mellettük. Bella odakiáltott nekik, hogy forduljanak be a jobboldali útra. De nem hallották meg; el voltak mélyedve a vitájokba.

– Hallja? Még most is a Vasgyárosról beszélnek! – szólt Bella a festőhöz. – Igazán, kezdenek untatni a vasgyárosukkal.

Aztán még egyszer odakiáltott nekik:

– Gabriella, jobbra!

De amazok már messze voltak.

– Nem hallották meg – szólt Biró. – Kiáltsak nekik én?… vagy mi is arra menjünk, ha már ők arra mentek?

Bella ránézett a festőre.

– Tudja mit? – szólt és előre nevetett a kópéságnak, a mely furdalni kezdte. – Tudja mit? Szökjünk meg az öregektől!

Olyan kedvesen kacsintott hozzá, hogy Biró is elnevette magát.

– De…

– Semmi de, meglátja, remek tréfa lesz. Ugy fognak keresni, mint két gombostűt.

Biró nem ismert magára. Az a nyugtalanitó s kissé mámoritó érzés, mely a szobai levegőhöz szokott embert mindig elfogja, ha hosszú fogság után ismét a szabadban találja magát, megejtette és hatalmában tartotta. Tiz évvel fiatalabbnak érezte magát, mint máskor. Csak örülni tudott a Bella gyerekségeinek s kedve lett volna elűzni a fejéből minden komolyságot.

Szóval rá lehetett venni, hogy engedelmeskedjék.

Fölmentek a jobboldali úton, s mulattak a rossz tréfájukon.

A sétaút fái eltakarták őket Terka és Gabriella elől. De ők még oda láthattak rájok. Bella visszakukkantott és intett Birónak.

– Nézze, a kis öreg már keresgél bennünket.

A kis öreg tudniillik Terka volt.

Persze, hogy észrevették az eltünésüket. És most rajtok volt a sor, kiáltozni.

Biró már megbánta, hogy belement a tréfába. Rossz természetü ember volt, a ki soha se tehetett egy lépést se, se jobbra, se balra, apró önvádak nélkül. Ugy gondolta, hogy oktalanság volt Bellának szót fogadnia, s még nagyobb oktalanság volna, a tréfát tovább is folytatni. Kedve lett volna visszakiáltani, de Bella intett neki, hogy hallgasson.

Sajnálta kedvét szegni s engedelmeskedett. Nem örült többé a tréfának, de hát csak magára vethetett. A ki A-t mondott, mondjon B-t is.

Gabriella és Terka hamis nyomra tértek; Bella diadalmaskodott.

– Tudja-e, hogy bolondságot tettünk? – szólt Biró, a mint Bella nagy kedvvel folytatta útját a kápolna felé. – Gabriella méltán fog rám boszankodni.

– Ez az első bolondság, a mit ön elkövet? – kérdezte Bella.

– Dehogy az első! – felelt Biró. – De éppen azért, ki vagyok ábrándulva a bolondságokból is.

– No lássa, nekem ujság a dolog. És éppen azért csábit.

Ezt a festő is elképzelhette. És ha már beleugrott, illőnek találta, hogy legalább jó képet csináljon a rossz játékhoz.

Igyekezett tehát elhallgattatni lelkiismeretét s örülni a tréfának.

Egy darabig arról beszéltek, hogy miképpen fogják rendezni a nagy jelenetet, ha majd összetalálkoznak. Bella egész tervet csinált. Eleinte az ártatlant fogják adni, még ők kerekednek felül és elpanaszolják, hogy felkutatták értök az egész ligetet. Aztán kinevetik őket.

Majd folytatták azokon a semmiségeken, melyekből máskor is olyan kifogyhatatlanok voltak. És Biró kezdett kibékülni a helyzettel.

Aztán nem beszéltek többé semmiről. Szótlanul haladtak egymás mellett, de ez a némaság nem volt kellemetlen.

Kivált Birónak nem. Olyan boldog volt, hogy minden szó, mely ajkát kisértette, profánnak tünt fel előtte. Ahhoz, a mit érzett, nem illett más, csak ez a némaság.

Bella is elgondolkozott. Csapongó jó kedve lassankint elhagyta, hogy helyet adjon annak a hangulatnak, melyet a boldogság melankoliájának lehetne nevezni. Az éles levegő, melyhez nem volt hozzá szokva, elkábitotta egy kicsit, de ez a kábultság édes volt.

– Milyen öröm is a szabadban járni! – szólalt meg végre Bella. – Igazán, elrágalmazzák ezt a szegény városligetet. A miatt az egy pár poros út miatt. Pedig hát itt is vannak fák és virágok, és a fáknál meg a virágoknál okosabb dolgot a leggondosabb kertészek se tudnak kitalálni.

– Ugy-e, hogy elrágalmazzák? – szólt Biró, a ki ebben a perczben szebbnek találta a ligetet a Provence daltelt mezőinél.

– Hát nézze ezt a képet! Nem kedves ez?

Szemben álltak a kápolnával. A környék elhagyatott volt, csak a villák felé vezető úton sétálgatott egy öreg pap.

A hogy Bellának a szeme a kápolnáról az öreg papra tévedt, egyszerre valami gonoszság villant végig az arczán. Hirtelen elpárolgott a fejéből minden melankolia; s mintha valami ördög szállotta volna meg.

– Nézze – szólt komolykodó hangon – hát nem találunk-e meg itt mindent, a mit szemünk, szivünk kivánhat?! Vannak itt fák, fák, fák; vannak virágok; van kápolna, és van pap is… Ennél többet már igazán nem kivánhat a szív!…

– Bella!

Birót bántotta ez a mókázás. Annál jobban bántotta, mert ő maga olyan kedvben volt, hogy szeretett volna komolyan és őszintén mondani valami affélét, a mit Bella az ingerkedés hangján mondott.

– Nos? – és a szemébe mosolygott Birónak.

Biró nem szólt semmit; de látszott az arczán, hogy nem örült a tréfának.

– Hallja, maga ma olyan zsémbes, mint egy vén kisasszony.

Biró hallgatott. Leányokkal, asszonyokkal nem jó vitatkozni.

– Olyan nagy illetlenséget mondtam?! – folytatta Bella. – Hisz gondolhatja, hogy csak tréfáltam!

Biró erre se szólt semmit. Föltette magában, hogy megvárja, mig elmúlik a zivatar és helyreáll a béke.

Bella egy oldalpillantást vetett rá, s aztán elsütötte az öreg ágyút:

– Képzelheti, hogy ha komolyan beszélek, akkor csak nem ábrándozom fenhangon a férjhezmenésről! És képzelheti azt is, hogy, ha esküvőről ábrándozom, ezt nem olyankor teszem, a mikor ön sétál mellettem!

Ez már egy kicsit sok volt. S maga is megbánhatta mindjárt, mert aztán elhagyta ezt a durczás, kötekedő hangot, és engedett egy kicsit a büszkeségéből.

– Lássa, olyan jókedvü voltam! És elrontotta a kedvemet.

– Ügyetlen voltam, bocsássa meg – felelt Biró a szemrehányásra. – De bántott az a pár szó. Higyje el, a maga szép hangjához nem illik az ilyen tréfa. Maga se szivesen hallaná, ha az orgonán, azon a hangszeren, a melyet a legjobban szeret, valaki egy polkát játszana.

És igyekezett megengesztelni.

Bella diadalmaskodott magában, hogy végre meg tudta szólaltatni. Csak ezt akarta. Most már ő hallgatott.

És minél nagyobb buzgósággal erőködött Biró, hogy jobb kedvre birja, Bella annál inkább visszahúzódott büszkeségének fellegvárába. Mig amaz törte magát, hogy megszerezhesse a teljes bocsánatot, és rajta volt, hogy olyan szeretetreméltó legyen, a milyen csak a legjobb óráiban tudott lenni, Bella szótalanul haladt mellette és napernyőjével a földet szurkálta, ha már nem szurkálhatta egy éles tőrrel valakinek a szivét.

A valaki iparkodott úgy tenni, mintha már elfelejtette volna az egészet. Belátta, hogy okosabb nem erőszakolni az ünnepies bocsánatot, s megvárni, mig megjön magától. Vidám akart lenni, hogy ujra felviditsa Bellát is, s elmossa ügyetlenségének az emlékét.

A Bella hiúsága nem érte be ezzel az elégtétellel. Röviden felelgetett, s meglátszott az arczán, hogy csak a jó alkalmat várja és meg fogja torolni a kis leczkéztetést.

Egyszerre támadt egy ötlete, melyet az első pillanatban kitünőnek talált; a nélkül, hogy tovább gondolkozott volna rajta, elhatározta, hogy ez lesz a megtorlása.

Biró, a kit már csüggeddté tett az a sikertelenség, hogy az előbbi félóra jó hangulata sehogy se akart visszatérni, éppen arról beszélt, hogy milyen kár azért a jókedvért, melyet az a kis nézeteltérés annyira megzavart. Bella megragadta ezt az alkalmat, és hozzá fogott, hogy megszerezze a kellő elégtételt.

– Lássa, mind ennek az ön rettentő méltósága az oka. Ön oly méltóságos, hogy lenézi a tréfát, oly méltóságos, hogy moczczanni se szeret a nagy méltóságtól, méltóságosabb, mint egy érsek… Mit, egy érsek! Az semmi. Ön olyan méltóságos, mint egy egyiptomi isten, a ki csak néz, néz, némán, fenségesen, mereven, mig végre a nyaka végképpen megmered a nagy méltóságban. De én gyűlölöm ezt a nagy méltóságot, és véget vetek neki, még pedig tüstént. Mondhatom, egy percz mulva ugy el fogja hajitani magától ezt a nagy méltóságot, hogy aztán egész nap keresheti és még se fogja megtalálni. Nem hiszi? Fogadjunk! Fogadjunk, hogy akármilyen peczkesen, akármilyen előkelően sétál most itt az oldalam mellett, egy pillanat mulva szaladni fog!…

Biró mosolygott.

Bella hirtelen megállt. A villát, mely előtt éppen elhaladtak, rácsos kapu választotta el tőlük, s a rácson keresztül látni lehetett, hogy odabenn, a verandán, egy nagy társaság ül, valószinüleg uzsonna mellett. Bella megfogta a csengőt, és vagy négyszer jól megrántotta.

Aztán egy pár gazella-szökéssel odamenekült a szomszéd villa elé, melynek a kapuja nyitva volt. Előre kinézte magának ezt a mentsvárat, és onnan leste, hogy mit csinál a másik.

Az ott maradt nyugodtan a villa előtt.

Pár pillanatig nem jött senki. Végre megjelent egy dünnyögő kertész, a ki már messziről kifejezte megütközését, sőt felháborodását. Biró nem is hederitett erre a plebéjus haragra.

– Mayer úr? – kérdezte, mintha valakit keresne.

A sors folyvást csúfolódott Biróval. Az ilyen kis dolgokban mindig szerencséje volt.

– Harmadik villa jobbra – felelt dühösen a kertész. – Azért nem kellene olyan éktelenül harangozni!

Biró elővette a tárczáját, és pénzt adott neki.

– Fogja a fáradságáért.

Aztán tovább ment; a kertész bámulva nézett utána.

Biró elérte Bellát, s azt kérdezte tőle:

– Mehetünk tovább, ugy-e?

Úgy tett, mintha semmi se történt volna. Legalább semmi, a mi szóra érdemes.

Bellát ez a teljes felsülés kihozta a sodrából. Nem adta volna sokért, ha megszalasztja a másikat. És ime, nemcsak hogy nem sikerült a terve, hanem amaz gonoszul élvezi a diadalát, és ármányosan mindenről beszél, csak erről az egy dologról nem, nyilván azért, hogy annál hatásosabban kicsinyelhesse és lesajnálhassa az ő ötletét.

Tessék: udvarol, jókedvü, adja a rokokó-udvariasságú embert; igazán kiállhatatlan.

Nem is állhatta meg, hogy oda ne szóljon neki:

– Tudja, azt elismerem, hogy kivágta magát. Tehát nem olyan ügyetlen, mint a milyen méltóságos. Brávó, fogadja tapsaimat. Hanem a pénzzel kár volt tüntetni. Ez nem volt sem urias, sem gyöngéd.

Biró egy kissé találva volt. Igazat adott magában Bellának, hogy ennek nem volt semmi értelme. A mentsége önmaga előtt az volt, hogy csak egy gondolata lehetett, az, hogy hamarabb elhallgattassa a lármázót.

De a mi az uriasságot illeti, nem akart különbnek látszani, mint a milyen volt. Csak a másik kifogásra felelt.

– A gyöngédség ellen igazán nem szerettem volna véteni. De azt hiszem, nem is vétettem. Igen, ha komolyan pénzt adtam volna ki a »méltóság« kedvéért, igen, ha a maga ötletét szeszélynek szerettem volna feltüntetni: de legyen jó, és engedje meg, hogy nem igy történt. Örülök, hogy jó kedve van. És, remélem, fölteszi rólam, hogy… Különben, bocsássa meg, hogy erről beszéltem.

Bella ránézett a festőre. Boszankodott, hogy nem tudott elégtételt venni rajta; de az utolsó szavai, az is, a mit mondott, de különösen az, a mit elhallgatott, megillették egy kissé.

– Igaza van, ezt fölteszem önről. Nem akartam megbántani.

Kezet nyujtott neki, de sietve folytatta:

– Megjegyzem, ez csak fegyverszünet. Nekem még jogom van egy kis megtorlásra.

Biró elmosolyodott.

– Jó. Ebben maradunk. Kegyednek még joga van egy kis megtorlásra.

– És ennek már meg is találtam a módját – szólt Bella.

Egy korcsma előtt mentek el, melynek nyilt, tágas udvara hangos volt a harmónikától, és más efféle exotikus hangszerektől. Vitéz harczfiak, és jóképü hajadonok, a természetnek vad virágai, vig tánczot jártak odabenn, söröző munkások és borongva mulató iparos segédek közepette. Hires udvar volt ez, a hol igen vig bálok, és még mozgalmasabb verekedések szoktak napirenden lenni.

– Azzal büntetem meg, hogy egy perczre félre kell tennie a méltóságát… és bevisz engem ebbe az Eldorádóba, megnézni a tánczot. Milyen nagyszerü lesz, ha majd elbeszélem Gabriellának, hogy megjöttünk a bálból!

– De, mit képzel, Bella?! Ez lehetetlen.

– Szeretném tudni, mért volna az?

– Maga azt épp oly jól tudja, mint én. Hisz éppen csak a lehetetlen vonzza.

– Ó nem. Szeretném látni, hogy mulatnak a szobalányok.

– Ha még szobalányok volnának!… Nem, higyje el, ez képtelen gondolat. Hagyja a megtorlást máskorra!

– Semmi esetre. A gondolat kitünő. Menjünk.

– Maga nem tudja azt, Bella, hogy a szegény emberek nem szeretik, ha az »urak« megnézik a mulatságaikat. Ők ezt csúfolódásnak nézik. Nem, Bella, ez a tréfa nagyon veszedelmes volna. Nem jó szemmel néznék önt, és meglehet, olyan dolgokat kellene meghallgatnia, a melyek jövőre elvennék a kedvét az efféle szeszélyektől.

– Ön talán fél?

– Az okosság azt parancsolná, hogy azt mondjam: igenis, félek. De nincs bátorságom önnek ezt mondani. Csak még egyszer kérem, mondjon le erről a gondolatról.

– Jön, vagy nem jön? Ha nem jön, magam megyek.

A véletlen, szerencsére, nem adott igazat Birónak.

Körülnézhettek, megcsodálhatták a furcsa tánczokat, minden kellemetlen kaland nélkül. Csak nagyon nézték őket. Pár percz mulva, mikor elhagyták az udvart, Bella diadallal szólt Birónak:

– Lássa, nem harapták le az orrát.

Az a gondolat, hogy Bella kitette magát valami olyan sértő támadásnak, a melyet hamarjában el se tudott képzelni, de melynek a gondolatára is minden csepp vére a karjába gyült, még most is izgatottságban tartotta Birót. És idegességében, melyet a kiállott rémület okozott, nem tudott okosabbat felelni, mint ezt:

– Az meglehet, Bella, hogy én gyáva vagyok. De, engedjen meg, ön olyan bátor, hogy igazán – aggodalomba ejt.

– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Bella.

Biró nem felelt. Hirtelenében nem tudott mit felelni. Érezte, hogy elhajitotta a sulykot; hisz maga se gondolta azt komolyan.

De ebben az esetben a hallgatás volt a legrosszabb minden felelet közül, a mire csak gondolhatott. Bella megértette.

Abban a pillanatban lángba borult az arcza. Ránézett Biróra, de mindjárt elforditotta a tekintetét, mert érezte, hogy könny szökött a szemébe. Megalázva csüggesztette le a fejét – azt a gyönyörü fejet – s csöndesen, szótlanul, elkomolyodva haladt tovább, most már mindegy volt, hogy merre. Arcza hol a százlevelü rózsa, hol a bibor szineit játszotta, s a szeme égett, mint egy betegé.

A másik kétségbe volt esve.

Megbánta már régen, a mit mondott. Megbánta abban a pillanatban, a mikor kimondta. És alig, hogy kimondta, ijedten rohant utána a szavainak, hogy visszahíjja, megsemmisitse és elfelejtesse őket. Rémülten sietett meghazudtolni magát és mentegetőzni:

– Nem, nem úgy gondoltam… Kegyed félreértett. Eszem ágában se volt… Nem tudtam, hogy mit mondok. Bocsásson meg, igazán őrültség szaladt ki a szájamon, a nélkül, hogy gondoltam volna rá.

Bella nem felelt; mintha nem is hallotta volna. Csak ment tovább, a fejét lecsüggesztve, megszégyenülten, ujra meg ujra fellángoló arczczal.

Biró nem birta eléggé átkozni magát.

– De hát őrült vagyok én?! – riadt magamagára. – Az egész világ tapos rajtam, s én állom, teljes lemondással, a fakirok megadásával, a birka türelmével. Soha se jut eszembe egy szúrást megtorolni, soha se jut eszembe egy megaláztatásért boszút állani, pedig ha más nem, a bestia elég erős, elég elszánt, és elég egészséges bennem arra, hogy megtehetném. És mikor, a legkönyörületesebbik isten irgalmából, végre találok egy kedves lényt, a ki nyájasan szól hozzám, a ki édesen mosolyog a szemembe, a ki megvigasztal s elfelejteti velem az élet minden nyomorúságát: ime, az eszem karikát hány, s nem tudok okosabbat tenni, mint megbántani ezt a kedves lényt, megbántani a pedáns szivtelenségével és butaságával, megbántani cserébe a boldog óráért, melyet neki köszönhetek, megbántani azt az egyetlen lényt, a kit szeretek, imádok! Igen, őrült vagyok, méltó a részvétre.

És nem tudott mit kitalálni, hogy jóvá tegye a könnyelmüen kiejtett, a meg nem gondolt pár szót. Csak a bocsánatkérés egyszerü és ostoba szavait hebegte:

– Ne haragudjék, édes kis Bella, ne haragudjék!…

Meg a többi ilyet. Gyöngéden szólt s azzal a szinte túlzott önváddal, melyet minden tisztességes ember érez, ha fájdalmat okozott egy gyermeknek.

Bella csak ment mellette némán, lehajtott fővel, és nézte, hogy be kavicsos az út. Miért is jöttek erre?!…

Végre megszólalt, szeliden és szomoruan:

– Mit gondol, ha én előkelő, gazdag, ünnepelt kisasszony volnék, mondott volna-e akkor nekem ilyet?!…

S mikor kimondotta ezt a szót, hogy »ilyet«, könnyedén megrázkodott, mint akkor, ha a hárász kendőjét szokta kérni.

Biró eleinte meglepetve nézett rá, de aztán megértette. És csak növekedett a szégyenérzete.

– Lássa, egy előkelő, gazdag és ünnepelt kisasszonynak sok szeszélye lehet, és azért nem gondolnak róla mindjárt rosszat. De hát a szegény emberek összebujnak, a szegény lányok látnak, hallnak, tudnak, a szegény lányokkal tehát mindenről lehet beszélni. A szegény lányok annyira szegények, hogy a leányságuk szót se érdemel.

Ez a szemrehányás bizonyára igazságtalan volt, és csak a keserűség sugallhatta, a mely ha megárad, mindig magával hozza a régóta alvó vizeket is.

De akármennyire igazságtalan, akármennyire értelmetlen volt is, mégis megdobbantotta a másiknak a szivét.

Ha a jégmezők felett repülő éjszaki madár, mely éjszakákon át és naphosszat rójja légi utját, nem látva sehol egyebet, csak a kietlen tájat és a megfagyott vizet, valahol messze, a ködben, meglátja egy másik fehér szárnynak a villanását: nehéz, gondolattalan fejében olyas valami derenghet, a mi e pillanatban Birót álmodozóvá tette.

Az álom gyors tanácsadó; olyan nagyoknak tünteti fel a dolgok arányait, hogyha cselekedni kell, szinte kerget, hajt a cselekvésre.

Biró is rémeket látott; az önvádat, melyet érzett, oly rendkivülinek találta, hogy kicsinyelt hozzá képest minden elégtételt. Kétségbe volt esve.

De ugyanakkor, mialatt az önvád, a bánat és az a névtelen szomorúság sanyargatták, érezni kezdte, hogy valami vad, eddig ismeretlen öröm támad a szivében, és nő, nő, egyre növekedik.

Az a lángoló arcz, mely szineit változtatta… az a máskor oly kevély kis fej, mely most nem a megvetés pillantásával felelt neki, hanem megalázottan, megsértődötten, elcsüggedten hajlott meg… ez a nagy keserüség, mely egyetlen egy szóra csordult ki, de olyan szóra, a mely az ő ajkáról lebbent el… – mindez a látomás megrészegitette. Vakmerő sejtelmek fogták el, szive bolondul kalapált; bizonyosat akart tudni.

– Ó, hogy beszélhet igy! – suttogott neki. – Mikor maga se hiszi, a mit mond! Egy szóért, a melyet erőszakkal magyaráz félre! Hogy beszélhet igy, mikor tudja, hogy milyen végtelenül, kimondhatatlanul szeretem!

Bella elfehéredett. Mintha egyszerre minden vér eltünt volna az arczából.

És Biró tovább suttogta a szerelem együgyü, nevetségesen üres szólamait, melyeknél azonban szebb zenét még nem találtak ki – annak, a ki szeret.

Bella csak ment mellette némán, csöndesen, fehéren.

Nem volt egy szava sem. Csak nézett maga elé, mint előbb. És látta, hogy itt-ott az utfélen sok kis fényes kavics van, szépen elrendezve. Nini, az ott egy kis kút kavicsból! Az meg egy kis ház! Bizonyosan gyerekek hagyták ott.

– Ugy-e, már régen tudja, hogy szeretem?! – kérdezte halkan Biró. – Ugy-e, régen tudja?!

Bella halványan, nagyon halványan elmosolyodott. Aztán intett a fejével, mintha azt mondaná:

– Igen, már régen tudom.

Amaz tovább suttogott, egyre halkabban, mind halkabban. Egy szóért rimánkodott, azért a bizonyos szóért. Vagy a másikért. Nem, nem a másikért, csak azért az egyért.

Aztán a szemében kereste a választ, melyet az ajka nem adott meg. Bella elforditotta a fejecskéjét, de a Biró szeme nemsokára utólérte a szökevény tekintetet. És összemosolyogtak.

Ebben a mosolyban benn volt a felelet.

De amaz telhetetlen volt. Szerette volna, ha mindjárt harangok hirdetik a boldogságát. Vagy ha harangok nem is, hát orgona; és ha orgona nem, hát az a szoprán.

Az a szoprán pedig mintha elnémult volna a megilletődéstől. Birónak úgy tetszett, hogy sok, sok idő telt el addig, mig Bellának végre szóra nyilt az ajka.

Hanem, a mit mondott, az megengesztelhette a várakozásért.

– Hát nem tudta, hogy szeretem?!…

Csak úgy, a fogai közül mondta, mintha alig merné kiejteni az ajkán. És nem nézett a szemébe.

De azért ez az egy pár félénk szó, mely mintha vissza akart volna szökni, jobban megtetszett Birónak, mint akármi a világon, a mit eddig hallott.

Annyira megtetszett, hogy nagyon szeretett volna visszaélni a véletlennel, melynek kegyéből semmiféle élő lény nem mutatkozott a látóhatáron, s le akarta csókolni a félénk szavak kis testvéreit arról a gyönyörü ajakról.

Csakhogy Bella irgalmatlan volt.

– Hova lett a méltóság, kedves uram?! – szólalt meg régi vidám hangján – hova lett a méltóság?!

Persze, most már csak nevettek azon, a mi történt.

– Lássa – szólt Biró – azért voltam olyan kiállhatatlan, mert a hogy egyedül maradtunk, valami rózsaszin köd szállott rám, és már a férjének álmodtam magamat…

– És, úgy látszik, a férj mindig és okvetetlenül kiállhatatlan?…

– Természetesen.

– Istenem, ha bele kell törődnöm!…

Volt mindenféle mondanivalójuk.

– Hanem, tudja-e édes szerelmem, hogy mi nagyon szegények leszünk? – szólt Biró.

Bella mosolygott hozzá, és intett, hogy tudja ezt is.

– Láthatta, nem vagyok nagyon elkényeztetve.

Aztán így folytatta:

– Várja be a három órai vonatot. Meglátja, nem lesz panasza rám!…

Már nem volt panasza.

Egy darabig ostobaságokat beszéltek, azokat az ostobaságokat, a melyeknek az a sajátságuk, hogy egy harmadikra nézve örökre érthetetlenek.

– De nini – szólt aztán Bella – ott jönnek a mi kis öregeink! Szegények, mintha egy nagy hajtóvadászat után volnának!…

Gabriella és Terka már messziről integettek nekik.

– Végre! – panaszkodott Gabriella. – De hát hol vesztettetek el bennünket? Annyit kiabáltunk! Nem igaz, Teruska?

Terka bizonyitotta, hogy úgy van.

– Hallottuk – felelt Bella hidegvérrel.

S nevetve nézve nénje csodálkozó, becsületes szemébe, igy folytatta:

– Csakhogy egy kis beszédünk volt ezzel az urral; és megszöktünk tőletek.

Gabriella most már a Biró arczán kereste a talány megfejtését.

– Csak szidd össze – biztatta Bella – mert bűnrészes. Azt fogod mondani, hogy megint vitézkedtem, s ez egyszer nagyon is vitéz találtam lenni. Fájdalom, ez igaz. De légy nyugodt, minden jóvá lesz téve.

Aztán, tréfásan utánozva a Vasgyáros hősnőjét, rámutatott Biróra és igy szólt:

– Derblay ur, jegyesem!