XI.

– Volt egyszer egy kis fiú, a ki nem akart az iskolába menni. De azt mondták neki, hogy: »Eredj«, és szegénykének szót kellett fogadnia…

Biró ott ült a festő-állványa előtt és kettős munkát végzett. Festett és mesélt. A keze szorgalmasan sétált a palettáról a vászonra, s a vászonról a palettára, a szeme pillantását testvériesen megosztotta képe és gyönyörüséges mintája között, de ez a kedvesebbik munkája nem foglalta le egészen a lelkét. E mellett még szóval is tartotta a hallgatóságát, s egyre-másra szedegette elő emlékezetéből mindazokat a történeteket, melyek gyermekkorában gyönyörködtették. És haladt szépen mind a két munkája. Az a csodás kis fej egyre elevenebben bontakozott ki a képnek sötét hátteréből, és folyt a mesemondás is, ha ez talán nem is olyan gyorsan, mint a hogy’ a hallgatósága szerette volna.

Szemben vele, a műterem egyetlen karosszékében, kezében egy piros napernyővel, s fején egy operette-be való, bolondos, nevető szalmakalappal, ült Bella, és adta, a hogy’ csak kitelt az ő kis előkelőségétől, Titániát, a tündérek és koboldok királynőjét, a ki apró alattvalói között mulat… Körülötte, rögtönzött ülőkéken, lóczán, zsámolyon és párnán, szép csöndben üldögélt a legfurcsább népség, melyet ez a csűrhöz hasonló, nagy szoba valaha látott: Terka és egész dedója.

Szépen, egy sorjában ültek egymás mellett, a nagyobb mellett egy kisebb, aztán egy még apróbb, és igy tovább, mint az orgonasíp. Hallgattak ájtatosan, s a világért meg nem mertek volna szólalni. Mindnyájan egész lélekkel csüngtek a beszélőn; Vandrák Kálmán még a száját is nyitva felejtette nagy gyönyörüségében. A Spitzer Rózsika szép kék szeme méla bámulattal tapadt a mesemondóra, s a számtiszték Vilmuskája, a ki egy kalapos, diszbe öltöztetett babát tartott az ölében, moczczanni se mert, mintha a szinházban lett volna. Kohn Elemér, a kivel máskor soha se lehetett birni, a kéneső-természete miatt, ez egyszer mozdulatlanul, s kerekre nyilt, ijedt szemmel nézett a beszélőre, mintha sehogy se tudná megérteni, hogyan került ide. Ha egyszerre a biborosok gyűlésén találta volna magát, nem álmélkodhatott volna jobban. Még Vandrák Károly is meg volt illetődve; s mikor a mesemondó rossz kis fiúk keserves bűnhödéséről emlékezett meg, összehúzott szemöldöke és daczosan előre csucsoritott szája elárulta, hogy a részvét fölébredt még az ő megkérgesedett szivében is.

A késő őszi nap egy bágyadt sugara belopózott az ablakon, szeszélyes csíkokat írt a falra, aztán incselkedve csiklandozta meg a Kohn Elemér üstökét, és egy néhányszor eltánczolva a Bella lába előtt, fáradtan tért vissza, a honnan jött, csillaghonába…

… Ó, be szép napok is voltak ezek! Biró úgy érezte, hogy e sok nagy és kis gyermek között maga is gyermekké válik ujra. Nem, még gyermekkorában se voltak ilyen boldog, édes napjai!

Rendesen alig várta már, hogy elmuljék a délelőtt, s hogy megint együtt lehessen kedves kis népével. Minden reggel aggodalmai voltak, hogy valami közbe talál jönni, és elesik a már-már megszokott örömtől. És félve gondolt arra az időre, a mikor vége lesz ennek a rövid boldogságnak.

Nem is sietett tulságosan a munkájával, különösen mikor már annyira haladt, hogy egy kis szorgalommal hamarosan elkészülhetett volna. És soha se végezte be a meséjét a nélkül, hogy egy uj történetnek az igéretével ne biztositotta volna magának az egész közönségét.

Elbeszélte nekik az összes regéket és mondákat, melyekre emlékezett, s mindazokat a kevésbbé ismert meséket, melyek még eddig nem párologtak ki a fejéből. Aztán, legvégül, a legendákra került a sor.

– Volt egyszer, messze, az óperencziás tengeren is túl, egy Alexandria nevezetü város, s abban egy kisasszony, a ki olyan jó, olyan kedves volt, hogy még a vadállatok is megszerették…

És elmondta apróra, miért, miképpen határozta el magát a szűz, hogy remete-életre adja magát. Elmondta, hogyan vándorolt ki a rengeteg erdőbe, mely vaddal volt tele, hogyan támadtak rá az éhes fenevadak, hogyan simogatta meg a homlokukat a kereszt jelével, s mint változtak át egyszerre a fenevadak olyan szelid állatokká, mintha csak bárányok lettek volna. Elbeszélte, hogyan pirongatta meg a remete-lány a farkast, a ki egy ökörszem-fiókával akart kedveskedni neki, s hogyan hatolt el a szent életü lány hire messzi világokba. Aztán elmagyarázta, hogyan jártak búcsúra a szűzhöz minden országból, hogyan rimánkodtak neki az apáczák, hogy legyen a fejedelem-asszonyuk, s miért vállalta el ezt a tisztet. És végül elbeszélte, hogy mikor a szent leány elaggottan, késő kort érve, Istenhez tért, s temetésére egy császár, három király és több herczeg érkezett meg, hogyan jelent meg egyszerre a sűrüségből egy oroszlán, egy tigris, egy párducz és egy leopárd, s hogyan vitték ki urnőjük koporsóját a temetőbe…

Terka olyan szent félelemmel s mélységes érdeklődéssel hallgatta az elbeszélést, mintha az egész história tegnapi keletü lett volna, s itt esett volna meg az udvarban. Ez nem lepte meg Birót egy cseppet se. Hogy a Terka hosszú ruhája alatt tökéletesen olyan gyermeklélek lakik, mint a minő ezekben az apró teremtésekben, a kik a babáikkal az ölükben, s mindenféle rongyokkal felcziczomázottan hallgatják, ezzel a festő régen tisztában volt. De meglepetve és örömmel vette észre, hogy egy pár percz óta Bella is rajta felejtette a tekintetét, s ez a szép szem – melyet legelőször oly közönbösnek és hiúsággal teljesnek talált – éppen olyan érdeklődő, gyermekies figyelemmel tapad rá, mint a többi félénk és naiv tekintet. A festő egy pillantásával, s talán az öröm egy futó mosolyával is, elárulta magát, s Bella a másik pillanatban már a felsőbbség, a lelki nyugalom és a tökéletes közönbösség mosolyával nézegetett szerteszét, de már késő volt. A festőt ez egyszer nem tudta bolonddá tenni.

Birót nagyon boldoggá tette ez az ujabb fölfedezés.

Ime, erről a gyermekről rögtönözte ő ama bizonyos sötét jóslatokat! Igaz, hogy éppen csak a legelső találkozáskor, de akkor is elég nagy bolondság volt tőle.

– Milyen butául gyanakodóvá s milyen naivul bizalmatlanná tesznek bennünket a könyvek! – diadalmaskodott magamagán.

S nagyon örült rajta, hogy rossz prófétának bizonyult.

– Annál jobb rá nézve – szólt magában, vállat vonva. – S nem merte igy végezni: »és rám nézve is.«

Ettől fogva úgy beszélt Bellával, mint jó kis leánygyermekekkel szokás. Gyöngéden, komolyan, s azon a meleg, de bizalmasság nélkül való hangon, a melyen felnőtt férfitestvérek szoktak a kis hugaikhoz szólani, a kik mindörökre idegen világok rájok nézve.

Gabriella tehát meg lehetett elégedve vele.

De volt valaki, a ki teljességgel nem volt megelégedve, se vele, se ezzel a tulságosan jóakaró gyöngédséggel: Bella maga.

Bella úgy találta, hogy Biró egy jóindulatú tanár hangján értekezik vele, s ő nem volt hozzá szokva ehhez a beszédmódhoz. Mindazok a férfiak, a kiket eddig ismert, egészen másképpen beszéltek vele. Ezek a régi ismerősök mind az imádat hangján szóltak hozzá, mind a lábánál hevertek, és soha se nyitották ki az ajkaikat a nélkül, hogy esdekeljenek vagy panaszkodjanak. Azok mind kifogyhatatlanok voltak az ő rendkívüli szépségének a magasztalásában, s nem is mertek volna arra gondolni, hogy a pártfogó hangjával boszantsák. Boldogok voltak, ha észrevette a létezésüket és eltiporta őket a zsarnokságával, a mint boldog a kitüntetett agár, ha lehajthatja a fejét urnőjének a lábvánkosára, s az urnő rajta pihenteti piczi lábát. Persze, azok szerelmesek voltak, s ez az egy, úgy látszik, nem szerelmes. De éppen ez volt a boszantó. Hát létezhetik férfi, a ki vak maradjon az ő ragyogó szépségével szemben, vagy ha kinyitotta a szemét, hideg tudjon maradni ilyen gyujtó közelségben?!… Hisz, utóljára, neki mélységesen közönbös az egész ember, de az mégis boszantó, hogy még csak nem is udvarol neki!

Vagy tán csak azért nem udvarol, mert nagyon is észrevette a szépségét, s fél a pusztitástól, melyet ennek a szépségnek a hatalma előidézhet árva szivében?!… Bella olvasott regényeket és megszivlelte azt a nem éppen uj tanulságot, hogy minél szerelmesebb, minél lángolóbb a Beau Ténébreux, annál zárkozottabbnak, annál ridegebbnek mutatja magát. Sejtette, hogy régi udvarlói még se voltak olyan kétségbeesett szerelmesek, mint a minőknek mutatták magukat; odáig például, hogy mindennek ellenére hűségesen kitartottak s végre megkérték volna, csak kevesen mentek el, s ezek is, mikor kosarat adott nekik, túlélték a csapást, s azt az egy embert kivéve, elég korán vigasztalódtak. Nos, ha amazok nem voltak olyan végtelenül szerelmesek, a minőknek látszottak, meglehet, hogy ez, a ki oly feltünően hidegnek mutatja magát, sokkal szerelmesebb, mint amazok. De mindez csak találgatás volt, s Bellát boszantotta, hogy nem tud bizonyosat. Furdalta a kiváncsiság és bántotta a kétség, hogy ez a furcsa ur talán valósággal nem hederit rá…

A véletlen beleavatkozott, hogy kiugrassza a nyulat a bokorból. De a nyúl nem ugrott ki; ott maradt rejtekén.

Egy délután Bella azzal lepte meg Birót, hogy:

– Holnap nem jöhetek. Legalább abban az időben, mikor ön még dolgozhatik, nem.

– És titok, hogy miért nem?

– Dehogy. Azért nem jöhetek, mert holnap ilyenkor nálunk lesz valaki, a ki irt, hogy nagyon, de nagyon szeretne beszélni velem… Tudja, nekem van egy kérőm, a ki félig-meddig már a vőlegényem.

– Igen. A testvére emlitette a dolgot.

– Ez az én vőlegényem az ország másik szélén lakik. Illetőleg ott van az állomása, mert katona. Csak holnap lesz Pesten, s azért levélben kért meg minket, hogy három órakor legyünk otthon. A mi fölösleges elővigyázat volt, legalább Gabriellára nézve. Beláthatja, hogy…

– Természetesen. De hát holnapután…

Bella a szeme közé nézett a festőnek, hogy a tekintete nem hazudtolja-e meg ezt a nagy hidegséget? Nem, nem látott ott semmi különöset. Pedig hát ez a nagy közönbösség már mégis meglepő volt. Ilyen kevés hatásra nem lehetett elkészülve. Talán, valami félreértésből, a melyet a Gabriella szavai idézhettek elő, azt hiszi, hogy az ellenség egy cseppet se veszedelmes?! Ám lássa meg, hogy kiállja az a versenyt akárkivel!

– Igen, holnapután megint feljövök. Hanem, addig is, megtehetne nekem egy szivességet.

– Kérem.

– Nézzen le hozzánk, úgy négy óra felé. Nem akarok vele sokáig családias, bizalmas körben maradni. Nem mintha terhemre volna. Ellenkezőleg; örülök, ha látom. Olyan kedves, derék, nemesszivü ember! De én még most se határoztam el magamat, hogy hozzá megyek-e, s tartok tőle, hogy makacskodni fog a határozott válaszért. S az ilyen jelenetek mindig kellemetlenek. Persze, meglehet, ennek a sok vészverődésnek az lesz a vége, hogy mégis csak hozzámegyek, de ma még nem tudom magamat erre elhatározni. És jobban szeretném, ha nem volna alkalma faggatni. Tehát, számithatok rá, lejön?

– Ha úgy akarja.

Másnap elgondolkozott egy kissé, hogy csakugyan lemenjen-e? De az a furcsa nyugtalanság, melyet talán a veszedelem kiváncsiságának lehetne nevezni, nem hagyott neki békét, és szavát tartotta.

Hanem megbánta, hogy lement. A nélkül, hogy számot adott volna magának erről, azzal a titkos reménységgel nyitott be Wormsékhoz, hogy azt a másikat méltatlannak fogja találni Bellához. És meg kellett vallania magában, hogy alig találkozott valakivel egész életében, a kit első látásra olyan megnyerőnek talált volna, mint ezt a katonatisztet. De a milyen szeretetreméltónak tünt fel előtte az idegen, olyan nehezére esett, hogy udvarias lehessen hozzá. Alig várta már, hogy elmenjen. S kénytelen volt megvallani magának:

– Igen. Ez a féltékenység. Hiába szépitem a dolgot magam előtt, ez a féltékenység.

A beszélgetés hidegen s kissé lankadtan folyt. Gabriella rosszul érezte magát, a tiszt sem volt valami élénk, s az idegen is feszélyezte kissé; Bellán pedig az az elfogódás látszott, a melyet elkényeztetett gyermekeken látni, mikor rossz fát tettek a tűzre, s szomorúságot okoztak a hozzájuk tartozóknak.

Biró sokért nem adta volna, ha ebben a félórában jobb kedvet tudott volna erőltetni magára. De nem sikerült neki. És folyton attól tartott, hogy elárulja a tekintete. Aggodalmában aztán olyan élénkséggel kezdett beszélni, a mely nem volt a természetében, s a melyet annak, a ki valamennyire ismerte, hamisnak kellett találnia. Bella észrevette ezt és diadalmaskodott.

Az élet-bölcseségnek egyik legelső rangu s leginkább gyakorlati kérdése az, hogy ha az ember már benne van valami oktalanságban, mit cselekedjék: kitartó legyen-e s folytassa, a mibe belefogott, vagy ellenkezőleg, forduljon sarkon, s igyekezzék egyébre gondolni? Erre a kérdésre, mely mindig napirenden van – mert az élet mindenekelőtt oktalanságok lánczolata – a felelet nem olyan egyszerű, mint képzelné az ember. A bölcsek legalább esztendők ezrei óta vitatkoznak rajta, hogy melyik megoldási mód a helyes. Válaszsza a tettes akármelyik utat, mindig annyiféleképpen fogják megitélni, a hány az itélő. Ha az első módot választja, lesznek, a kik következetesnek, s lesznek, a kik csökönyösnek mondják, hizelgő vagy nem hizelgő hasonlatokkal az ásvány- vagy az állatvilágból. Ha pedig a másodikra határozza magát, lesznek, a kik dicsérik a bölcseségét, s lesznek, a kik megróják az ingatagságát, ismét válogatott hasonlatokkal, melyeket ezúttal a kémia és a botanika kinálnak.

A mi festőnk azokhoz szított, a kik hasonló esetekben a második utat szokták választani. S belátván, hogy hibát követett el, mikor a meghívást elfogadta, ebből nem következtette azt, hogy most már ki is kell tartania. Nem böjtölte ki tehát a főhadnagyot, hanem ajánlotta magát, méltó megbotránkozására Bellának, a ki nem azért hítta, hogy mindjárt cserben hagyja. Mindegy; Biró alig várta már, hogy menekülhessen hamis helyzetéből.

Átengedte Bellát végzetének s ment egyenesen haza.

De meg kellett tanulnia, hogy igaza van a hindunak, mikor azt mondja: »Soha se igyekezzél sehová; mert mindig ráérsz a Gondot megtalálni«. Odafenn még rosszabbul érezte magát. Folyvást azon járt az esze: »Vajjon mit beszélnek egymással? Vajjon mit válaszol neki? Vajjon nem lágyul-e meg? Vajjon nem szalasztja-e ki ajkán az elhatározó szót?« Régen nem volt már ilyen rossz napja.

És másnap, mikor Bella ismét megjelent rendes kiséretével, aggódva leste, hogy az a szép szem nem fog-e valami ujságot mondani neki? Nem, nem talált benne semmi rendkívülit. Bella egy szóval se hozta elő a tegnapi dolgot. Csak később, mikor Biró már javában benne volt a munkában, lepte meg ezzel a kérdéssel:

– Nos, mit szól a vőlegényemhez?

A háta mögött állott, s nézte a képet, mely nagyjában készen volt. (Biró a Penelope cselfogásával élt; esténkint le-levakargatta, a mit egész nap dolgozott, hogy hamarosan vége ne legyen az aranjuezi szép napoknak.)

– Ó, nagyon kedves ember!

S hátra se fordult; nem akarta elárulni az érdeklődését.

– És milyen derék, milyen becsületes!

Biró tisztában volt vele, hogy a legokosabban akkor cselekszik, ha nem szól többet egy szót se; de valami nem hagyott neki békét.

– Hanem tegnap nagyon levertnek látszott.

– Nem csodálom. Igazán kiállhatatlan voltam. De beláthatná, hogy jobb volna, ha nem erőtetné a dolgot.

– Még most sem adott neki határozott választ?

– Még most sem. Milyen furcsa is ön! Mintha az olyan könnyü volna! Én mindig abban voltam, hogy csak olyan emberhez megyek feleségül, a kit szeretni fogok. Hisz szeretem őt is, de istenem, én nem igy képzeltem a dolgot. Ön talán ki fog nevetni, de gondoljon, a mit tetszik, én mindennap imádkozom azért, hogy bele tudjak szeretni amúgy igazán. De úgy látszik, ehhez idő kell, s az én órám még nem érkezett meg. Valami mindig visszatart, hogy igent mondjak. Meglehet, ez nem okos, s Gabriella eleget mondja, hogy nem az. Telebeszélte a fejemet, hogy a világért se utasitsam vissza. És én belátom, hogy egy szegény leány kétszer is gondolja meg, mielőtt nemet mond. Igy aztán nem tudom elhatározni magamat se jobbra, se balra. Azt hiszem, ez nem olyan egyszerű.

Biró nem felelt.

– Ha már benne vagyunk – folytatta Bella – szeretném tudni, hogy mit gondol ön? Mondja, ha volna egy húga, s ilyen helyzetben, mint én, mit tanácsolna neki?

A festőt ez a váratlan megrohanás kihozta a sodrából; hamarjában maga se tudta, hogy mit is gondol hát ő, a mi igaz, és a mit elmondani még se szószegés?

– Kellett ez nekem?! – szólt magában. – No hát most már: hic Rhodus, hic salta!

Bella ismételte a kérdését:

– Azt ajánlaná neki, hogy menjen hozzá ahhoz az emberhez?

– Igen. Azt ajánlanám, hogy menjen hozzá.

– De ha nem szeretné!

– Majd megszeretné később. Éppen ez az, a mit a kis lányok nem tudnak. A házasság szent dolog, s a menyegzői áldásban olyan varázs-erő van, a melyről a költői hajlandóságu fejecskéknek még csak sejtelmük sincs.

– Igen, igy szoktak beszélni a papák, a mamák, a bácsik, a nénik, az idősebb testvérek. De a regények nem ezt mondják. S úgy látszik, a regények mondják az igazat.

– És mit mondanak a maga regényei, Bella kisasszony?

– Azt mondják, hogy a legtöbb házasság szerencsétlen, és hogy ha van boldog házasság is, ilyen csak a szerelmi házasság lehet.

– Vannak olyan regények is, melyekből az én képzelt húgom azt a tanulságot vonná le, hogy nem mindig a kislányoknak van igazuk s hogy néha nem árt az öregekre hallgatni.

– Már engedjen meg, Biró ur, ön nagyon sok mesét tud, de nem hiszem, hogy volnának olyan meséi is, melyek ezt a prózai tanulságot hirdetik.

– Pedig van ilyen mesém is.

– Már ezt igazán szeretném hallani.

– Ha akarja, elmondom.

– Kérem. Kiváncsi vagyok rá.

Bella visszaült a karosszékébe. A gyerekek, a kik eddig nagy játékban voltak, elfoglalták a rendes helyeiket, Terka boldogan mosolygott, s a granárium-szerü műterem egyszerre tele lett kiváncsisággal.

– A czím? – kérdezte Bella.

– Mese a kakastollas emberről – felelt Biró.

Aztán elkezdte:

– Messze, messze, odafenn, a hol folyvást esik a hó, s a hol az ég már olyan közel van a földhöz, hogy a hófedte hegyek tetejéről fel lehet nyúlni a fellegekbe, volt egy nagy hegy, s ennek a hegynek a tövében egy piczi templom meg egy csomó kis kunyhó, a melyek egymás hátán gubbaszkodtak, hogy mindnyájan meghuzódhassanak a nagy hegy oldalán.

A legnagyobb hegyek és a legkisebb kunyhók mindig is együtt szoktak lenni. Nagyon jól megférnek egymással. Ez a hegy is jó, barátságos hegy volt, és védte a kis kunyhókat. S ha karácsonykor odalenn meggyujtották a mécseseket, a nagy hegy együtt örvendezett az apró emberekkel. Azért nem is nevezték máskép, csak Karácsony-hegynek.

De nemcsak jó hegyek vannak, vannak gonoszok is. És szemközt a Karácsony-hegygyel egy ilyen félelmetes, rossz hírü hegy meredezett; úgy hitták, hogy a Görgetegek hegye.

Ezt is, meg a jó hegyet is, vastag hótakaró boritotta. Hó ült a kunyhókon, az ablakok mélyedéseiben, a templom ajtajában, hó mindenütt; és ebből az egész tájat elözönlő, rengeteg fehérségből nem látszott ki egyéb, csak a kereszt az Isten házán. Havas volt ott még az apró emberek szakálla is; s a pirinyó házak mintha csak fehér czukorból lettek volna.

Ott, a hol a Görgetegek hegye farkasszemet nézett a Karácsony-hegygyel, egy iczike-piczike kis czukorkunyhó állott, mely még a többieknél is kisebb volt. Ebben a parányi kunyhóban egy öreg ember lakott; ugy hitták, hogy Lük.

Lük nagyon öreg volt; hosszu, fehér szakálla a földet verdeste, a keze reszketett, s már csak bottal tudott járni. A szomszédai meg is mondták neki: »Lük, te már nagyon öreg vagy; Lük, te már nemsokára meg fogsz halni«.

Ez Lüköt nagyon szomorúvá tette; mert volt neki egy kis leánya, a kire ha csak ránézett is, mindjárt könnybe lábbadt a szeme. »Jaj, mi lesz belőle, hogyha majd meghalok?!« – sirdogált egész nap, s a szakállával egyre törülgette a könnyeit.

Ezt a kis lányt úgy hitták, hogy Güdül.

Güdül fehér volt, mint a havasi rózsa, kicsiny mint egy madár, és vékony, mint az árnyék.

A szél jó volt hozzá, de ha akarja, bizony elfúhatta volna.

Lüknek már patakokban folytak a könnyei, ha a lányára tekintett, és mind gyakrabban siránkozott: »Jaj, mi lesz belőled?!« – de Güdül nem szólt semmit, csak pergette a rokkáját, csöndesen egész nap.

Egy este, a mint Güdül az ablaknál ült, s fonta, fonta lenjét, valami édes, nagyon édes hangok ütötték meg a fülét.

Egy fuvola szólt odakinn, az ablaka alatt, szépen, andalitóan. Güdül kinyitotta az ablakot, hogy jobban hallja.

S a fuvola egyre édesebben szólt. Egy sápadt ifjú állott odakünn, az volt a játékos. Güdül soha se hallott még ilyen gyönyörü muzsikát.

– Mi ez a csodaszép dal? – kérdezte, mikor a fuvola elhallgatott.

– Ez az Örök Szerelem éneke – felelt az ifjú.

– Még egyszer szeretném hallani – szólt Güdül. – Ugy-e, eljátszod még egyszer?

Az ifjú engedelmeskedett, és Güdül nem tudott hova lenni a gyönyörüségtől.

– És te ki vagy, hogy ilyen szép dolgokat tudsz? – kérdezte azután.

– Én Laili vagyok, a kecskepásztor.

– Gyere el másszor is – szólt Güdül.

Hanem Lük kiszólt az ágyból:

– Tedd be az ablakot. Valaki átkozottul kornyikál odakünn.

Güdül betette az ablakot, de az arcza még fehérebb lett, mint azelőtt volt.

Laili eljött másnap este, harmadnap este, minden este. És minden este ujra eljátszotta az Örök Szerelem énekét. Tudott más szép dalokat is, de Güdülnek egy se tetszett úgy, mint az Örök Szerelem éneke.

Güdül egyre jobban hasonlitott a havasi rózsához. A rokkája se pergett oly vigan, mint azelőtt. Öreg rokka volt már, pihentetni kellett egy keveset.

És Güdül ezalatt a kakukk-óra ütéseit számlálta.

– Egy, kettő, három, jaj be soká lesz még este!

Egy délután, mikor kitekintett az ablakán arra a helyre, a hol Laili szokott állani, rémületében elsikoltotta magát.

Valaki bevigyorgott az ablakon, s ez a valaki olyan rettenetes volt, hogy Güdül ijedtében behunyta a szemét, és remegni kezdett egész testében.

Torzonborz bajusza és szakálla volt, meg nevető szeme. Nevető, gonosz, vigyorgó szeme, mely csúfondárosan kancsalitott rá.

Attól fogva gyakran látta az idegent a hegyek közé menni. Nagy csizmái voltak, puska volt a vállán, és zöld szegésü kis kalapján egy éktelen kakastoll incselkedett.

S a kakastollas ember, a hányszor csak meglátta Güdült, mindannyiszor sandán vigyorgott rá. Aztán tovább ment s eltünt a lány szeme elől. De Güdül hallotta, a mint a hegyek visszaverték a szavát:

– Haihó! Haihó!

Mikor Laili megint eljött, Güdül azt mondta neki:

– Laili, én félek a kakastollas embertől. Kérlek, vigasztalj meg az Örök Szerelem énekével.

Lailinek simább volt az arcza, mint akármelyik leánynak. Tekintete szelid volt, mint az őzé, és Güdül lassankint elfelejtette a kakastollas embert.

De egyszer estefelé, mikor a Laili fuvolájáról oly szépen, oly szivhezszólón zengett az Örök Szerelem éneke, hogy Güdülnek a könnye is megeredt: egy éles, siketitő, csúfondáros hang zavarta meg a zeneszót.

Güdül ijedten nézett arra, a honnan a hang jött, s s a közeli halmon a kakastollas embert pillantotta meg, a ki egy kis sípot tartott a szájánál, s csalafintán hunyorgatott rá.

A síp még egyszer megszólalt, szemtelen, ingerkedő hangján; a kakastollas ember intett nekik, aztán folytatta utját. Térdig gázolt a hóban, de ismerte az utat. S a kakastoll nemsokára eltünt szemük elől. Aztán a vadásznak csak egy-egy kiáltását hallották, a mint a hegyek visszaverték:

– Haihó! Haihó!

Güdül reszketett, és Laili legszomorúbbik nótáját sírta el a fuvolán.

Ettől fogva a kakastollas ember sokszor megzavarta az Örök Szerelem énekét. De egyébként nem is hederitett Lailire. Csak Güdült ejtette kétségbe a vigyorgásával.

A napok multak, Lük egyre gyengült, s a könnye ugy hullott, mint a zápor.

De lemosta könnyeit a szakállával, s ha meglátta a kakastollas embert, vigan integetett neki.

Egy reggel jobb kedvvel tápászkodott fel, mint rendesen, s igy szólt Güdülhöz:

– Güdül, vedd fel a legszebbik ruhádat. Férjhez adlak a kakastollas emberhez.

– De én Lailit szeretem, a kecskepásztort – szólt Güdül. – Lailit, a ki oly szépen fuvolázza az Örök Szerelem énekét!

– Az lárifári – felelt Lük. – Fogadj szót. Mondom, vedd fel a legszebbik ruhádat. A kakastollas ember mindjárt itt lesz, és elvisz a templomba.

– Ó Laili, Laili, hol vagy? – kiáltott fel Güdül.

De Laili nem hallotta meg a kiáltását.

Güdül lefeküdt az ágyba, hogy már most meg fog halni. Szépen összetette a két kezét a mellén és elkezdett imádkozni.

A kakastollas ember haihózva, nagy sípszóval jött érte. De mikor látta, hogy Güdül nem akar a templomba menni, hanem mindjárt egyenesen ki a temetőbe, a kakastollas ember rásanditott Lükre és intett neki, hogy hagyja békén Güdült.

Lük sírt és az ég felé emelgette a szemét. Güdül nem is moczczant, csak imádkozott Máriához, a szűzek pártfogójához.

A kakastollas ember oda ment az ágyhoz, megsimogatta Güdülnek a haját, aztán sarkon fordult és azt mondta, hogy majd eljön máskor.

Güdül fehér volt, mint a szemfedél, és Istennek ajánlotta lelkét. De az Isten nem küldte el érte a halál angyalát, hanem elküldte hozzá Lailit.

Laili eljött s megzenditette az ablak alatt az Örök Szerelem énekét. Güdül megmozdult az ágyban s fölemelte a fejét.

– Hallod? – kérdezte Lüktől. – Ugy-e, milyen szépen szól?!

De Lük nem hallott semmit. Lük öreg volt és süket.

A Laili fuvoláját tündér-fáról vágták. Bűbájos manók lopták az Árgirus kertjéből, s több tudomány volt a szavában, mint a Mágusok minden könyvében. És az Örök Szerelem éneke meggyógyitotta Güdült.

De azért Güdül csak búsult, egyre búsult. És a hányszor ránézett a szegény öreg Lükre, mindig elfakadt sirva.

Lük hét nap, hét éjjel egyebet se tett, csak hullatta a könnyeit. Tizenkét vedret sirt tele, és mikor kiapadt a könnye, úgy összement, úgy összeaszott, hogy belefért volna egy csizmába.

Mikor ezt Güdül látta, igy szólt az öreg Lükhöz:

– Ha akarod, elmegyek a templomba.

Lük tánczolni kezdett örömében és azt mondta Güdülnek:

– Ha huszonnégy leányom volna, akkor is te volnál a legkedvesebbik.

Este, mikor Laili megint eljött, Güdül még egyszer meghallgatta az Örök Szerelem énekét, aztán igy szólt Lailihoz:

– Laili, ne gyere el többet. Mert én holnap férjhez megyek a kakastollas emberhez.

– Akkor én elbujdosom a világba – felelt Laili.

És el akarta törni a fuvoláját.

– Ne törd el – szólt Güdül. – Akármerre jársz, ha so’se is látlak többet, mikor a hold feljön, fujd el rajta az Örök Szerelem énekét, és gondolj rám. Én mindig rád fogok gondolni.

– Ó, Güdül, miért tetted ezt velem?! – sóhajtott Laili.

Két könnycsepp, két gyémánt ragyogott a szemében.

Mikor Güdül meglátta ezt a két gyémántot, behunyta a szemét.

– Isten áldjon meg, Laili – szólott. – Isten áldjon meg, Laili.

Megcsókolták egymást, és Laili elbujdosott a világba. Elment a Görgetegek hegye felé.

Güdül nagyon félt a kakastollas embertől, de azért a maga lábán ment el a templomba. Nem kellett szekéren vinni.

Csak akkor borzadt össze, mikor a pap betette a kezét a kakastollas ember kérges tenyerébe.

A pap nagyon öreg volt és reszkető hangon mondotta:

– Mindörökké.

– Meghalok – szólt Güdül.

A kakastollas ember nevetve kancsalitott jobbra-balra, és vigan dörzsölgette a kezét. S a mikor látta, hogy Güdül mindjárt összeesik, felkapta az ölébe és szaladt vele haza.

Otthon, meg akarta csókolni Güdült. De Güdül azt mondta neki:

– Ne csókolj meg engem, mert én Lailit szeretem, a kecskepásztort, a ki olyan szépen tudja az Örök Szerelem énekét.

A kakastollas ember nem szólt semmit, csak sebesen hunyorgatta a szemét. A kakastoll vigan ficzánkolt a kalapja mellett.

Másnap reggel bevitte Güdült a konyhába, megmutatta neki a zergét, melyet tegnap ejtett el, és igy szólt hozzá:

– Főzz ebédet.

Aztán elment vadászni. Güdül hallotta, a mint a hegyek visszaverték a szavát:

– Haihó! Haihó!

Güdül megfőzte az ebédet. Mikor készen volt, leült, összetette a két kezét, leeresztette a fejét a mellére és igy szólt:

– Ó, Laili!

De Laili nem hallotta, mert Laili elbujdosott a világba.

A kakastollas ember csak este jött haza. A bajusza és a szakálla tele volt hóval, zuzmarával, s vadat czipelt a hátán.

– Asszony, nem gyujtottál tüzet – szólt Güdülhez.

De azért nevetve sanditott rá, vigan költötte el az estebédjét, és aztán egy nótafélét kezdett dörmögni.

Güdül nem kérdezte, hogy mi ez, mert ez a nóta nem tetszett neki, mint az Örök Szerelem éneke.

Hanem a kakastollas ember magától is elmondta:

– Ez a Medvék nótája. Az öreg medvék ezzel altatják a bocsokat.

Güdül nem szólt semmit. A holdvilágot nézte. Tudta, hogy Laili, akármerre jár, az Örök Szerelem énekét zengi, és ő rá gondol.

De másnap még sem felejtett el tüzet rakni. Mikor hallotta, hogy a hegyek alig győzik visszabőgni a sok »haihó«-t, meg a puskalövések sűrű zaját, megfőzte az ebédet, és eltette a parázst. Mikor a kakastollas ember hazajött, a fa vidáman recsegett-ropogott a kandallóban.

– Látod, ezt már szeretem – szólt a kakastollas ember.

Megfogta Güdülnek a nyakát és a szemébe nézett. A bajusza tánczolt örömében.

Mikor Güdül látta, hogy milyen furcsán tánczol a kakastollas ember bajusza, nevetett egy kicsit. Már nem félt olyan nagyon tőle; látta, hogy nem bántja.

A kakastollas ember még sebesebben hunyorgatott a szemével, mint eddig, s megint csak rágyujtott a medve-nótára.

Güdül kinézett az ablakon. Azt nézte, hogy feljött-e a hold? Lailire gondolt.

Lailire gondolt másnap is, harmadnap is, és mindennap. A mikor egyedül volt, elsóhajtotta a szélnek, elbeszélte a felhőknek, elsuttogta az énekes madaraknak, hogy a kecskepásztor neve Laili.

– Laili, Laili.

De Laili nem hallotta meg a szavát, mert Laili elbujdosott a világba.

Egyszer váratlan vendég érkezett. A nap bemosolygott a hegyek közé. Güdül kitalálta, hogy ez a Laili követje. És megindult a Görgetegek hegye felé, hogy talán megtud valamit Lailiról a vándor-madaraktól.

Hanem hirtelen vihar kerekedett. A nap megfutamodott, s az ég fekete fátylat öltött magára, hogy hűtlen kedvesét meggyászolja. Odalenn villámlott, s a hegyek mint százezer ágyu bömbölték vissza a dörgéseket. Jégeső lehetett valahol. De odafenn, a hol Güdül járt, csak a hó szállongott. Pelyhei egyre sűrűbben hulltak s elfútták az utat.

Güdül eltévedt.

Lába minduntalan hó-árokba süppedt, nem tudta hol jár, nem tudta merre forduljon, s egyszerre csak a szemközti hegyekből elkezdett omlani a hó.

Güdül sirva fakadt rémültében. Borzadva botorkált süppedékből süppedékbe, tudta, hogy szakadékok fölött jár és nem találta meg az utat. Zokogás tört ki kebeléből, és kétségbeesetten kezdett kiáltozni:

– Laili, hol vagy?! Laili, ments meg!

A hegyek visszhangja elvitte sirámát:

– Laili, ments meg!

De Laili nem hallotta meg a szavát, mert Laili elbujdosott a világba.

És Güdül egyre kétségbeesettebben kiáltozott:

– Laili, hol vagy?! Laili, meghalok! Laili, ments meg!

A mennydörgés elvágta a szavát, de mikor a haragos hang elhallgatott, egy másik hangot hallott, egy ismerőst:

– Haihó! Hol vagy?!

Güdül először azt gondolta, hogy csak a visszhang szólott. De aztán látta, hogy nem a visszhang szólt, hanem a kakastollas ember.

A kakastollas ember fölvette szépen Güdült az ölébe és elvitte haza.

Otthon aztán azt mondotta neki:

– Máskor ne menj magadban a Görgetegek közé. Ha arra akarsz menni, szólj, én majd elviszlek magammal.

Güdül ettől fogva egy cseppet se félt a kakastollas embertől. Mindig jó ebédet főzött neki és soha se felejtette el megrakni a tüzet.

Egyszer a kakastollas ember még vigabban jött haza és még többet kancsalitott Güdülre, mint máskor.

– Nézd csak, mit hoztam – szólt neki és kivett a köpönyege alól valamit.

– Nini, egy kis kakastollas ember! – szólt Güdül.

Csakugyan, az emberkének egy kis kakastoll volt a kalapkája mellett.

– Ugy-e, szép? – szólott a kakastollas ember.

– Nagyon szép – szólt Güdül.

– Játszszál vele – szólt Güdülhez a kakastollas ember.

Güdül fölvette az emberkét az ölébe, és megcsókolta.

– Jaj, be szép kis bajuszkája van! – örvendezett neki. – És milyen gyönyörüen hunyorgat a szemével!

– Már most add ide nekem, hadd játszszam vele én is – szólott a kakastollas ember.

– Nem adom – felelt Güdül. – Ő az enyém.

– Én hoztam – szólt a kakastollas ember.

– De nekem adtad – felelt rá Güdül.

És játszottak vele mind a ketten, aztán lefektették egy kis bölcsőbe. Güdül ringatta, a kakastollas ember meg eldörmögte neki a Medvék nótáját.

A hold feljött, de Güdül nem gondolt Lailire.

A szegény Laili ezalatt bebarangolta a világot. Szebbnél-szebb nótákat fútt a fuvoláján, és az emberek gyönyörködve hallgatták. A napok tüntek, a fuvola rítt, és nemsokára hetedhétországra szólt a kecskepásztor hire.

De Lailinek sehol sem volt nyugta. És egyszer csak fölkerekedett, megindult a Görgetegek felé, hogy ujra lássa Güdült, a havasok rózsáját.

Öreg este volt már, mikor megérkezett. De holdtölte volt, és a hó is világitott.

Laili megállt a Güdül ablaka alatt, és szépen, szivhezszólón, a hogy csak ő tudta, elzengte fuvoláján az Örök Szerelem dalát.

De Güdül nem ismerte meg a dalt, és kiszólt az ablakon:

– Jó idegen, kérlek, eredj egy kicsit messzibb. Daloddal felköltöd a kicsinyemet.

– Nem ismersz meg? – kérdezte Laili. – Én Laili vagyok, a kecskepásztor.

– Laili fiatal volt, mint egy leány – felelt Güdül. – De te öreg vagy és kopasz.

– Ó, Güdül – szólt Laili – te olyan vagy, mint voltál! Csakhogy most két csillag ragyog a szemedben.

Güdül be akarta tenni az ablakot.

– Ne hagyj itt, kérlek! – rimánkodott Laili. – Három nap, három éjszaka jöttem, hogy meglássalak.

– A kicsinyem megfázik – felelt neki Güdül.

– Akkor hát eressz be, hadd pihenjek meg egy kicsit! – szólt Laili.

– Gyere be – szólt Güdül. – De csöndesen járj, föl ne ébreszd a kicsinyemet.

Laili bement. A kandallóban vigan pattogott a tűz; s az asztalon, egy nagy üstben, friss estebéd gőzölgött.

Laili nagyon szeretett volna a tűz mellé telepedni, mert nagyon fázott szegény, de a kandalló előtt három emberke ült, nem férhetett oda.

Furcsa emberkék voltak ezek. Az egyik kisebb, a másik nagyobb; de mindegyiknek kakastoll volt a kalapja mellett.

A szoba közepén meg bölcső állott, s ebben a bölcsőben egy pirinyó kis leány szendergett, a ki fehér volt, mint egy havasi rózsabimbó.

– A kakastollas ember hozta őket – szólt Güdül.

– Sokan vannak – szólt Laili.

Güdül nem felelt rá semmit, hanem kinézett az ablakon.

– Mit nézel? – kérdezte Laili.

– A kakastollas embert várom – szólt Güdül. – Nem szokott ilyen sokáig elmaradni.

– Hadd nézzek a szemedbe! – könyörgött Laili. – Három nap és három éjjel jöttem, hogy ujra meglássalak.

De Güdül nem hallgatott rá. Az ajtótól az ablakhoz ment, az ablaktól megint az ajtóhoz. És fülelt, hogy nem hallja-e a kakastollas ember lépéseit.

– Rám se hallgatsz! – szólt Laili. – Pedig én még szebb nótákat tudok, mint azelőtt.

– Csak egy szép nóta van és azt te nem tudod – felelt rá Güdül.

– Melyik az? – kérdezte Laili.

– A Medvék nótája – felelte Güdül.

– Hát az Örök Szerelem éneke? – kérdezte Laili. – Az Örök Szerelem énekére már nem emlékezel?

Güdül nem szólt semmit, hanem felugrott és szaladt ki a hóba. A messzeségből tisztán hallatszott egy hang, mely mindig közelebb jött:

– Haihó! Haihó!

Laili lehajtotta a fejét és sirdogálni kezdett.

Három keszkenőt rítt tele, s mire megint felnézett, már ott állott előtte a kakastollas ember.

A bajusza meg a szakálla tele volt hóval, s olyan furcsán, olyan csalafintán sanditott a szegény Lailire, hogy csupa mulatság volt látni.

De Laili nem látta ezt, Laili csak azt látta, hogy Güdül ráhajtotta a fejét a kakastollas ember mellére, s Lailire rá se nézett többet.

– Ki ez a derék idegen? – kérdezte a kakastollas ember.

– Ez Laili, a kecskepásztor – felelt rá Güdül. – Azelőtt fiatal volt, mint egy leány, de most öreg és kopasz.

– Gyere, egyél velünk – szólt Lailihez a kakastollas ember.

De Laili nem kért, csak egy pohár vizet, s azt mondta, hogy hosszu utja van még neki, nem maradhat tovább. Elbúcsúzott szépen s minden jókat kivánt.

Odakünn azután eltörte a fuvoláját, s megint elbujdosott a világba.

A kakastollas ember pedig elköltötte az estebédjét s aztán játszani kezdett az apró emberekkel. Az apró emberek a fejére másztak, belecsimpajkodtak a lábába s megránczigálták a szakállát. De a kakastollas ember nem haragudott ezért, hanem olyan sebesen, olyan vidáman hunyorgatott a szemével, hogy nevetés nélkül nem lehetett nézni.

Fölvette a fejére előbb a legnagyobbat, aztán a középsőt, utóljára a legkisebbiket. És meghurczolta őket a szobában. Güdül nagyon örült ennek, mert Güdül tudta, hogy ennél szebb mulatság nincsen a világon.

No és Güdül, a kakastollas ember, meg a többiek, még ma is élnek, hogyha meg nem haltak.

Az alkonyat már elküldte szürke követét, mikor Biró végére ért a meséjének. A munkát abba hagyta már korábban és csak a közönségében gyönyörködött. Hogy mindnyájan egyforma türelemmel hallgatták volna, arról szó se lehetett; de láthatta, hogy Bellát érdekli, a mit elmesélt.

Annyira érdekelte, hogy egy kissé álmodozóvá lett utána, s mikor a mese elhangzott, tekintete egy pár pillanatig ott maradt a mesélőn, mintha azt kutatná, hogy nem értette-e félre?

Aztán fölkelt, kezet nyujtott neki, és igy szólt hozzá:

– Köszönöm a jó tanácsot, Biró ur. Meggondolom a dolgot.

A Penelope munkája sem tarthatott örökké, s Biró három nap mulva elkészült a képpel.

– Ha más nem, Gabriella meg lehet elégedve velem – szólt magában, mikor egy szomorú mosolylyal elbúcsúzott a képtől. – Mert meglehet, hogy ez a kép nem olyan remek, a minőnek szeretném, de az bizonyos, hogy a szavamat megtartottam becsületesen.