XXVI. Biró Jenő urnak. Aláirás nélkül.

Bocsássa meg a hiúságomnak ezt a gyöngeséget.

Bizonyára szemérmetesebb volna hallgatnom. De nem tudom megállani, hogy hallgassak.

Én nem akarom, hogy ön, a kivel aligha találkozom többé, vagy más, akárki, a kivel valaha három szót váltottam – beszennyezett emléket vigyen magával rólam. Rólam, erről az imádni való, ragyogó kis teremtésről, a kit ma egész nap siratok…

Igen, eltalálta. Azt a bizalmas közlést nem csak ön hallotta, hallottam én is; és nem volt bennem elég lelkierő, hogy a gyalázatos teremtést megfojtsam érte.

Gyáva vagyok; nem tagadom.

De… bár a régi barátságnak vége, fellázit az a gondolat, hogy ön hitelt adhat ennek a rettenetességnek.

És azért – egy utolsó kérést.

Legyen irántam kegyelmes és ne gyanúsitsa meghalt kis érzéseimet. Ha valaha eszébe jutnak, gondoljon rájok részvéttel és szégyenkezés nélkül.

Egészen becsületes kis érzések voltak azok; egészen becsületesek és egészen ostobák.

Isten önnel.

U. i. Ha a napokban még találkoznék börtönőrömmel, nem árul el. Gyáva vagyok, félek; nem akarok az őrültek házába kerülni. Az élet oly szép.

Kivánom, hogy boldog legyen, és mindig szépeket álmodjék.