XXV. Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak.

Kedves Helénem!

A legnagyobb felháborodásban irom önnek ezeket a sorokat.

Ó, ez már mégis sok! Ez már túlmegy minden határon!

Tudja, hogy mennyire megvetettem az egész bandát. Ezt a kedves Viktort, a ki a kormányt ostromló hatalmas beszédeitől meg egyéb szónoklati remekeitől nem ér rá a körtét puhitgatni, hanem a kedves mamáját oda állitja csősznek a körtefa alá; és ezt a Volumniát, a ki Coriolanusának érdekében ilyen szép szerepre vállalkozik… meg a többieket.

Gyűlöltem őket mindig, mint a bűnömet. De ekkora gyalázatosságot még se vártam tőlük.

Tudja-e, mit találtak ki?

Még most is arczomba szökik minden vérem, mikor már csak le akarom irni a dolgot.

De hideg akarok lenni, mert különben meg nem értetem magamat soha.

Tehát, hallgassa csak.

Vagy két hét óta, a délelőtti órákban, nagyokat szoktam kószálni, Lenke czimborámmal. Mióta a szerencsétlen Birulovnak haza kellett utaznia, ez az egyetlen mulatságom.

Ábrándozással teljes kirándulásainkról csak a reggelire szoktunk visszatérni; pontban egykor állitunk be, előbb nem is várnak.

Ma, véletlenül, korábban jöttünk haza. Odakint észrevettem, hogy Lenke nagyon rosszúl érzi magát – ez a szegény leány egyre jobban hervad Makó ózonos levegője híján – mit volt mit tennem, visszafordultam vele.

Alisz néném éppen öltözködött, mikor haza értünk; a lányok odabenn voltak a szobájában. És igy, kis négeremen kivül, senki se vette észre, hogy megjöttünk.

Lefektettem a beteg honleányt – a kinek egyébként már semmi baja – aztán visszahuzódtam a szobámba, s elővettem a regényemet.

Szerencsésen el is aludtam rajta.

Arra ébredtem fel, hogy a szomszédos teremben két ember beszélget.

Lakosztályainkat ez a terem választja el egymástól. A pamlag, a melyen feküdtem, mindjárt ott áll az ajtó közelében, s az ajtó nyitva volt. Minden szót meg kellett hallanom.

Nem volt ellenemre, hogy a dolog igy történt. A beszélgetők érdekeltek.

Eleinte nem akartam hinni a fülemnek. Mit keres itt Biró Jenő úr?

Ó, bizonyára nem a szive sugallatának engedelmeskedett, mikor a vén Aliszt meglátogatta. Ha jött, akkor hívták. S ha hívták, ugyan miért?…

Igazán nem értem, hogy a férfiak a hallgatózást olyan szigorúan itélik meg. A kinek titka van, óvja meg a hallgatózók elől. Ha mi magunk nem ügyelünk eléggé a titkunkra, nem követelhetjük egy idegen személytől, hogy ő ügyeljen rá mi helyettünk is.

Szóval, hallgatóztam, a mint nem is tehettem máskép. Ha megmozdulok, vége a beszélgetésnek.

Ó, egy cseppet se bántam meg ezt a szobalányos cselekedetet! Mindezt jó volt tudni, és mindezt másként nem tudtam volna meg soha.

Undor fog el a gondolatra, hogy papirra tegyem ezt a beszélgetést, mely különben nem állt egyébből, mint Alisz néném legválasztékosabb aljasságaiból. A másik csak azért szólt közbe, hogy útját egyengesse a minél gyorsabb menekülésnek.

A részletek érdektelenek. A különböző aljasságokat csak ismertetni fogom, mint egy ügyész; hidegen és utálattal.

Bevezetés. Bocsánatkérés, hogy a tisztelt urat fárasztotta, de a dolog komoly, stb. A tisztelt úr kijelenti, hogy rendelkezésére áll ő méltóságának.

Következett a tisztelt úr felmagasztaltatása. A szegény ember elhárit magától minden megtiszteltetést, s a hangján megérzik, hogy kezdi rosszul érezni magát.

A művészről az emberre kerül a sor. Az a nagy vélemény, melylyel a tisztelt úr nemes jelleme iránt viseltetik, arra inditja a beszélőt, hogy egészen nyiltan szóljon vele, s ne hallgasson el előtte semmit, még azt sem, a mi a család legfájdalmasabb titkai közé tartozik.

Amaz nem kiváncsi ezekre a titkokra; én annál inkább.

– A vonzalom – szólt amaz – melylyel Mária húgom ön iránt viseltetik, kötelességemmé tette, hogy ezeket a titkolt sebeket…

– Bocsánat, grófné…

A szegény fiú tiltakozik kézzel-lábbal. Ilyen vonzalom nem létezik; azt ő jobban tudja.

Egyszerűen, meggyőződéssel, egyenesen beszél, de hiába.

– Kérem önt – sziszeg a vipera – ne tegye szomorú feladatomat még terhesebbé és még kínosabbá. Én méltánylom az ön lovagiasságát s nagyon is értem, ha oly tekintetekből, melyeket a társadalmi megegyezés tulságosan fontosaknak talál…

Emberünk türelmetlenkedni kezd.

– Kedves asszonyom – szól – ha csak ezért volt kegyes hivatni, akkor már tisztában vagyunk. Én becsületszavamra mondom önnek, hogy hamis nyomon jár. Mária grófnő, mély sajnálatomra, még azt a, közös érdeklődésünknél fogva barátságos viszonyt is megszakitotta velem, a melylyel azelőtt megtisztelt, és igy…

Megérzett a hangján, hogy ha a szive szerint beszélne, igy szólana:

– Hagyjanak már egyszer békében, mert únom az egész tisztelt úri társaságot. Lehet tőlem az a hölgy a szépséges georgiai királykisasszony, semmi közöm hozzá. Egyáltalában nem törődöm semmiféle asszonynépséggel, se a vénekkel, se a fiatalokkal.

Aztán, úgy látszik, fölemelkedett, és vette a kalapját.

– Engedelmet… számitok rá, hogy végig fog hallgatni. Nem olyannak képzelem önt, a ki a gyanú elől egyszerüen ki szokott térni, hanem olyannak, a ki szembe száll vele.

Nem értette a dolgot; én sem.

De csakugyan nem szokott kitérni a gyanú elől; kijelentette, hogy kész meghallgatni ő méltóságát.

S ő méltósága folytatta:

– A vonzalom tehát, melylyel Mária húgom ön iránt viseltetik, fájdalmas kötelességemmé teszi, hogy családunk titkolt sebeit föltárjam ön előtt. Ez a vonzalom, a mily heves, épp oly kevéssé megtisztelő önre nézve.

Olyan ostoba voltam, hogy még most se találtam ki, mit akar mondani. Lángoló arczczal hallgattam; tudtam, hogy valami hallatlan gyalázatosság rejtőzik a szavai mögött, de nem, ezt nem tudtam elképzelni.

Kegyed, a szent, soha se tudna rájönni, micsoda alávalóságot eszelt ki ez a némber.

Azt eszelte ki, hogy őrült vagyok.

Ha őrültséget mondok, csak szép szóval akarok kifejezni egy rettentő csunyaságot. Azt találta ki, hogy Charcot egy betege vagyok, a kinek… a kinek őrültsége a szerelem. Hivatkozott idegességemre, szeszélyeimre, művészi hajlandóságaimra, azt hazudta, hogy a legnagyobb gonddal kell ügyelni rám, s nem átallotta beszennyezni szegény édes anyám emlékét, nem átallotta rágalmazni apámat, a kinek a jótéteményeiből élt ő is, meg egész aljas fajtája!…

Az első gondolatom az volt, hogy oda rohanok hozzá, s megkorbácsolom, vagy legalább is kidobatom a házamból, mint egy alávaló cselédet.

De fölemelt karomat visszarántotta a félelem.

Hisz ezek az emberek mindenre képesek!

Ki biztosit róla, hogy nem használják-e fel ellenem ezt a kitörésemet? Ki tudja, nem bizonyitják-e rám ezen az alapon, hogy dühöngő bolond vagyok? Mert hogy ezek, ha máskép czélt nem érnek, készek becsukatni az ön szegény tanitványát az őrültek házába, arról bizonyos vagyok.

Mondja, édesem, van-e arra mód, hogy egy ép eszü és szerencsétlenségére gazdag leányt, csak azért, mert nem akar feleségül menni egy úrhoz, a kit utál, bezárhassanak a gyógyíthatatlan őrültek közé? Én azt hiszem, van. Olvastam efféle történeteket.

De a félelmen kívül volt még egyéb is, a mi visszatartott, s végig hallgattatta velem ezeket az aljasságokat.

A boszú gondolata.

Mert boszút fogok állani rajta és kedves csemetéjén. Meg fogom torolni azt az aljasságát, hogy beszennyezte szüleim emlékét, és boszúm az lesz, mely nekik a legjobban fog fájni.

Tovább hallgattam tehát a kigyó-sziszegést, és erőt vettem magamon. Behunytam a szememet, nyugalmat erőltettem az arczomra; ha itt talál a pamlagon, hadd marja a kétség: vajjon aludtam-e, vagy hallottam mindent?

A beszélgetés vége már nem érdekelt. A többit kitalálhattam.

– Meg voltam és meg vagyok győződve, – folytatta a rettenetes vén személy – hogy ön nem az az ember, a ki képes volna hasznot húzni egy családi szerencsétlenségből s visszaélni egy beteg vonzalommal, hogy ekkép vagyont szerezzen magának. De kötelességem volt önt figyelmeztetni, úgy az ön érdekében, mint a miénkben. Végre is, a mint én tudom, ön nem gazdag ember, s a szegénységhez a gyanú hamarább hozzáférkőzik, mint a… de beszéljünk a másik nagy érdekről. Másrészt, meg fogja érteni, hogy szerencsétlen húgomat nemcsak a kalandoroktól kell megvédelmeznem, hanem azoktól a jóhiszemü Lauzunöktől is, a kik szerelmi kalandot keresnek ott, a hol…

Fuj!

Nem birok az utálatommal.

Az a másik szegény ember, a ki úgy került bele ebbe a csunya históriába, mint Pilátus a krédóba, olyanformán érezhetett, mint én, mert valami affélét felelt a viperának, hogy:

– Kedves asszonyom, úgy látom, hogy ebben a házban mindenki bolond, de a legnagyobb bolond én volnék, ha még tovább is igénybe venném az idejét. Soha se féltse tőlem a húgát; csak egyszer kinn legyek az ajtón, esküszöm, vissza se nézek többet.

Udvariasabban mondta, de az értelme körülbelül ez volt. Megcsókoltam volna, olyan goromba volt.

S ha meggondolom, hogy csak egy semmiségen mult, s ezt a gyalázatosságot nem tudtam volna meg soha!… Vajjon hogy nézett volna rám ez az ember, ha véletlenül találkozom vele?!…

Ó, most már lesz gondom rá, hogy még egyszer találkozzam vele, s hogy ekkor zavarodás nélkül nézhessek a szemébe!…

Nos, aranyosom, mit szól ehhez a kis történethez?

Ha elmondom a befejezését is, azt hiszem, meg lesz elégedve velem.

Mozdulatlanul vártam meg, vajjon kedvelt rokonunk benéz-e a szobámba? Nem, nem is álmodta, hogy kihallgattam. A hogy Biró elment, nyugodt lelkiismerettel tért vissza a fészkébe.

Kiosontam, figyelmeztettem Lenkét, hogy hallgasson, megértettem Roland-Árpáddal, hogy nem látott se jönni, se menni, aztán nagy énekszóval vonultam be, mint a ki most érkezett haza.

És egész nap igen nyájas voltam hőn szeretett nénémmel. Ó, nem záratom magam az őrültek házába!

Nyugodtnak látszom, olyan nyugodtnak, mint egy tengerszem felszine. De kegyed előtt nem titkolom el, hogy nemcsak felháborodás, undor és gyűlölet az, a mit érzek; hanem egy kicsit meg is vagyok szeppenve.

Istenem, majdnem egészen a hatalmukban vagyok! Ha mindenre készek, könnyen elbánhatnak velem. Pedig, úgy látszik, nem igen vannak lelkiismeretbeli aggodalmaik.

Bizony, nem jó egyedül lenni; kezdem belátni, hogy a bibliának ebben is igaza van. De mit tegyek? Férjhez menjek, csak azért, hogy nyugodtan alhassam? Ez talán mégis szokatlan neme volna a személy-biztonsági intézkedéseknek.

Ha Birulov ma itt van, csakugyan nem tudom, hogy ijedtemben nem ejtem-e ki azt az igent, melyet oly régen vár. Lám; igaza volt. Végre ütött az ő órája is. De – hogy átkozná magát, ha tudna a dologról! – ma talán ismét Pertofkában ül; szegénynek nincsen szerencséje.

A titkos óhajtásom az, hogy az ön nyakába varrjam magamat. Ugy-e, nem űz el magától, kedvesem?! Meglátja, jó leánya leszek a mamájának, és Emilkének se lesz ellenem semmi kifogása.

Ha semmi se jön közbe – és mi jöhetne?! – tiz nap vagy két hét mulva indulunk. Pesten aztán egyszerüen megszököm borzasztó őrömtől; addig pedig óvatos leszek, s nem árulom el magam.

Mindenesetre kérem a válaszát: oda menekülhetek-e kegyedhez? Irja meg azt is, mit mond kis elbeszélésemhez?

Ugy hiszem, egyetért velem abban, hogy akármilyen otromba volt is maga a cselszövés, attól a vakmerő gazságtól, melylyel Alisz néném a tervet végrehajtotta, lehetetlen megtagadni a csodálatunkat.

Kezét csókolja

Masa.