VI. Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak.

Nem ért maga, kedves kis öregem, a házasságszerzéshez! Soha se is erőlködjék; úgy is hiába minden. Hagyja abba ezt a csunya mesterséget.

Mondhatom, a szegény Viktor kilátásai átkozottul rosszak. Oly mélységesen nem törődöm én szegény fejével, mint azzal a fényképészszel, a ki az itt küldött arczképet csinálta (csinos pofácska, ugy-e?), s a ki szintén igen komoly ember.

De lehetne tőlem a szerencsétlen Viktor a világ legszeretetreméltóbb gavallérja (a mitől távol áll, annyit mondhatok); akkor se gondolnék vele valami sokat.

Mert van valami más, a mi elfoglal, de nagyon.

Igen érdeklődöm egy úr iránt, a kinek nem tudom a nevét.

Tudja, a fekete. A huszonegy üveges.

Ki lehet ez az ember?!

Tegnap kirándultunk; meglátogattuk a saint-arnould-i apátságot. Az elhagyott kert, a romok, a pusztuló templomhajó, mind, mind nagy hatást tettek rám. De ez nem tartozik ide. Ha érdekelni fogják saint-arnould-i benyomásaim: a naplómban majd megtalálja őket.

Most nem erről van szó.

Csak azért emlitem a dolgot, mert éppen a romoknál történt, a mit el akarok beszélni.

A hogy keresztülbúvok egy ajtónak nem nevezhető, veszedelmes kő-hasadékon: egyszerre csak, a másik teremben, a hová beléptem, magam előtt látom az én négy gavalléromat.

Éppen szembe jöttek velem. Át akartak menni abba a szobába, a honnan mi jöttünk. A hogy megpillantottak, természetesen félreálltak, s helyet engedtek nekünk.

Alisz nénémmel voltam, s első meglepetésemben nem állhattam meg, hogy – rá se nézve a gavallérokra, a mi magától értődik – oda ne szóljak az öreg Aliszhoz, persze magyarul:

– Nini, az én lovagjaim!

A fekete állott hozzám a legközelebb. S a hogy ezt a pár szót kimondtam, ez a gentleman, a ki soha, semmi iránt nem érdeklődik, hirtelen rám nézett, s egy másodperczig úgy tett, mint a ki meg van lepetve.

Csak nem tud magyarul?!

A dolog már azért se valószinü, mert a következő pillanatban hidegen elfordult. Talán előbb azt hitte, hogy ismerős szókat hall, és csak aztán vette észre, hogy rá nézve érthetetlen, s furcsa nyelven szóltam.

De az se lehetetlen, hogy magyar és megértett. Mert a mozdulata ezt is jelenthette:

– Hát aztán?!… Hogyha magyar is?!… Mi közöm hozzá?!… S mit érdekel engem?!…

Ki lehet ez az ember?!…

Szép gyerek, annyi bizonyos. Az én izlésem. Igen csodálnám, ha utazó ügynök volna.

És ha már maga, édes Helénám, házasságról, férjhezmenetelről beszél nekem, hát én is mondok magának valamit.

Eszem ágában sincs férjhez menni. De nem tartom kizártnak a lehetőséget, hogy egyszer felesége leszek ennek az úrnak, a kinek nem tudom a nevét.

Szinte látom, milyen kis ijedt arczot vág az én jó Lenkám ehhez az ujsághoz! Tessék, egy második bomba!

No, ne ijedjen meg! Még nincs nagyobb veszedelem.

Kezét csókolja hálás

Masája.

U. i. Még egyszer elolvastam a levelét, és feltünt benne valami, a mit először, a fuzsitus fejemmel, nem vettem észre.

Ha bátyám, az érsek, ismét kegyes lesz Önt meglátogatni, kérem, mondja meg neki, hogy sem én nem vagyok olyan nagy frajla, sem ő nem olyan rettentő Dalai Láma, mint elhitetni szeretné.

Emlékeztesse őt, hogy az én érdemes szépmamám, s az ő fölöttébb tisztelt nagymamája, egy császár szeretője volt, és azt a nagy vagyont, melyet ő bizonyos megelégedéssel emleget, ennek a gyöngéd és nyereséges érzelemnek köszönhetjük.

Mondja meg, hogy ezt én üzenem neki; vagy talán legjobb lesz, ha egyszerüen megmutatja neki a levelemet.

Ha ő nagyméltóságát ez a kis családi emlék sem inditaná több alázatosságra, minden esetre jó lesz figyelmeztetni, hogy az egész világ tisztában van vele, minek köszönheti ő nagyméltósága díszes állását, meg a többi földi jót, a mik, úgy látszik, egy kissé elvakitották.

Az, hogy valaki egy félszázadig görbült, hajlongott és csúszott-mászott, teljességgel nem ok arra, hogy azután olyan peczkesen járjon, mintha nyársat nyelt volna, és úgy beszéljen, mintha ő volna a magasságbeli kinyilatkoztatás.

Azért talán nem ártana, ha ő nagyméltósága egy olyan szent leánynyal szemben, mint az én tanitónőm, valamivel kevésbbé magas hangot használna, ha már olyan szerencsés, hogy szóba állnak vele.

Ne haragudjék, édes szép Helénám, ezekért a sorokért, s ne mondjon mindjárt szabadkőművesnek. Imádom a derék, egyszerű, jólelkű plébánosokat; de ki nem állhatom az érsekeket.

II-ik utóirat. Igaz, a komoly Viktor! A komoly Viktor, a kire oly szép politikai jövő vár, egy nagyképü szamár, a kit gyűlölök, mint a bűnömet. De hogy ha ez a szép törekvésü ifjú mindjárt maga a Tói Lancelot volna is, akkor is lehetetlen kérő volna az én szememben. Van tudniillik ennek az igyekvő politikai tehetségnek egy olyan tulajdonsága, a mit soha, semmi szin alatt nem tudok neki megbocsátani: és pedig az, hogy tulajdon édes fia az én hőn szeretett Alisz nénémnek. S mi több, a szerencsétlen még rettentően hasonlit is kedves mamájához!

Nagyon értem, hogy ez a komoly ifjú szives volt észrevenni az én millióimat, a melyek nem volnának éppen ártalmára a politikai küzdő-téren. Én is azt hiszem, hogy ezek a milliók valamivel simábbá tennék az útját s megkönnyitenék joggal várható diadalait. De kissé merésznek találom azt a kivánságot, hogy a hozományomhoz adjam oda ráadásul a személyemet is, mivel az illendőség ezt igy hozná magával. Sajnálom, de ezt a kivánságot nem teljesithetem, még akkor se, ha a dolog nem csupán »az egész család óhajtása«., hanem egyszersmind Magyarország összes úri családjaié. Nem, kedves Helénám, szó se lehet a komoly Viktorról; soha, de soha se leszek a felesége.

Ellenben, ha a komoly Viktor nem volna érzéketlen egy-kétszázezer forintnyi végkielégités iránt, hajlandó volnék ez ügyben a családi tanácscsal komolyan értekezni.

Hanem, tudja mit, aranyosom? Máskor ne beszéljünk efféle nyomorúságokról.

Mind a két kezét számtalanszor csókolja

engedelmes tanitványa:

Masa.