V. Szoláry Helén Galanthay Masa grófnőnek.

De, kedves Masa, micsoda rémségeket ir maga nekem össze?! Egy hölgy, a ki úgy keresi a becsületét, mint a keztyüjét, és attól tart, hogy elhagyta valahol!… Egy herczeg, a ki szereti a ballerinákat, de nem szereti a hazáját!… Meg az a lord, az a borzasztó lord, nyolcz gyermek apja, a kinek nincs egyéb gondja, mint hogy elbolonditson, sőt halálba kergessen egy egész sereg szánandó, szerencsétlen asszonyi teremtést! Ki hallott már ilyen szörnyüségeket?!

Igazán, a gyönge és véges emberi elme néha elámul és képtelen megérteni az Isteni Gondviselés titokzatos, magas czélzatú rendelkezéseit. Nyolcz gyermek nevelése, rábizva egy romlott s minden kötelességről megfeledkező férfira, a ki dézsaszámra ontja a vért, s megmételyezi a hitükben megrendült asszonyok lelkét!… De az Ő szándékai kifürkészhetetlenek. És meglehet, a Gondviselés csak azért adott ilyen apát ezeknek a boldogtalan, s minden részvétre méltó, kedves gyermekeknek, hogy maguk előtt látva a bűnt, lelkükben szent irtózat ébredjen, s annál inkább őrizkedjenek a jó utról letérni.

Szinte hihetetlen, hogy ilyen lordok, ilyen főnemesek is vannak a világon!

S maga még úgy tesz, mintha mulatna rajta! De édes Masa, édes Masa!…

Pedig még nem is ez a legborzasztóbb. A legborzasztóbb az, hogy maga érdekesnek talál egy fiatal embert, a ki sohase kel fel az asztaltól a nélkül, hogy huszonegy üveg ne legyen körülötte!

És még azt mondja, hogy Henrik gróf iránt tulságosan szigorú vagyok! Ne csodálkozzék rajta, kedves Masa, hogy nem tudok neki könnyü szivvel megbocsátani. Örömest elismerem, hogy Henrik gróf igen szép tehetségü s kellemes fiatal ember, de nem tagadhatom, hogy meggondolatlanságai aggodalmakat keltenek bennem jövője iránt. Igy nem kárhoztathatom eléggé önnel szemben elkövetett könnyelmüségeit. Maga az az egy, hogy nem gondolva önre, olyan szégyenletes ujságokat járatott a házhoz, a milyet multkori levelében ön is emlitett, elég volna rá, hogy megrenditse személyébe helyezett bizalmamat. Csakhogy, fájdalom, ezt a bizalmat már régen elvesztettem; akkor, mikor fogadása ellenére ismét kártyához nyúlt.

Különben, ha már arról a bizonyos ujságról van szó, a melynek a nevét se akarom leirni, engedjen meg, kedves Masa, de nem olvasta maga azt olyan gyakran, mint dicsekszik vele. Maga engem csak rémitgetni akar. Azt mondta magában, hogy: »Majd megijesztem egy kicsit azt a zsémbes vénkisasszonyt. Előbb megijesztem, aztán elérzékenyitem«.

Mondhatom, sikerült is mind a kettő. Azaz, hogy bizony csak az utóbbi sikerült, mert ha egy kicsit megijesztett is, az ijedtség nem tartott sokáig, s mindjárt átláttam a szitán. Engem ugyan nem tart bolonddá. Ismerem én az én Mikulásomat.

A mi azonban Pimprenelle márkinét illeti, ha még egyszer szerencsém lesz hozzá, bizony lesz neki egy kis mondanivalóm. Hát illik az, igy beszélgetni gyermekleányokkal!

Addig is adja át neki szives üdvözletemet.

Ennek a szeleburdi asszonykának egy dologban nagyon igaza van. Igen helyesen emlitette, hogy végtelen kár volna, ha az én kis tanitványom csakugyan abbahagyná szobrászati tanulmányait. De hogy is gondolhat erre, édes Masám, mikor már oly szép sikerei voltak! Bizonynyal magam sem vagyok barátja annak a szemérmetlenségnek, a melyet még nálunk is látni a múzeumban, tudniillik, hogy fiatal, sőt serdületlen lányok teljesen öltözetlen női szobor-alakokat mintáznak, de hát hol van megirva, hogy e nélkül nem válhatik valaki művésznővé? A művészet oly szép, oly fenséges, oly magasztos!… nem hihetem el, hogy össze kell lennie kötve a szemérmetlenséggel. Mintha e nélkül nem lehetne szép dolgokat alkotni! A Psychét, megvallom, nem szerettem; de lássa, édes Masám, az imazsámolynál térdeplő leánynyal oly jeleset alkotott, hogy mindenki, a ki látta, el volt ragadtatva.

(Nem szeretném, hogy ha valami nagyon elbizakodottá válnék, de magának éppen az ellenkezőre van hajlandósága.)

Köszönöm, nagyon köszönöm, kedves Masám, a szives sorokat, melyekben annyi szeretettel szól rólam! Hisz maga mindig… de nem, mert megint elérzékenyedem.

A grófné ő méltóságát mély tisztelettel üdvözlöm.

Magát pedig számtalanszor csókolja

szerető öreg tanitónője:

Szoláry Helén.

U. i. Nem irja, kedves Masám, forgatta-e már Krisztus követésének ama gyönyörű kiadását, melylyel születésnapjára az érsek úr ő nagyméltósága volt kegyes meglepni. Ne felejtse el megirni.

Felbontom ezt a levelet, mert fontos dolgot kell közölnöm Önnel.

Az imént – nagy meglepetésemre – igen előkelő vendég járt nálam. Az érsek úr ő nagyméltósága kegyes volt meglátogatni.

Eleinte nem tudtam elgondolni, mire magyarázzam ezt a példátlan kitüntetést.

Semmiségeken… – mit mondok?! – szeretetreméltóságokon kezdte, a melyekkel igen megtisztelte csekélységemet.

Aztán más tárgyra tért át.

– Elégedetten értesültem – szólt elismerő hangon – hogy Mária hugom önként, csak szive sugallatát követve, ötvenezer forintot ajándékozott a tarjáni templom épitésére.

Ez egyszersmind alkalmul szolgált neki, hogy megelégedéssel nyilatkozzék arról a tántorithatatlan vallásos érzületről, melyet maga, kedves Masám, mindnyájunk örömére, oly gyakorta tanusit. Elismeréssel emlitette azt is, hogy ha szent czélokról, ha az egyház érdekéről vagy a szegényekről van szó, az én kis tanitványom bőkezüsége nem ismer gazdasági tekinteteket.

Még ekkor se tudtam elképzelni, hogy vajjon mit akarhat?! Azért, hogy ezt nyilvánitsa, csak nem ereszkedik le az egyház egy hivséges, de igen szerény szolgálójához?!

Hanem egy pár pillanat mulva már tájékozhattam magamat.

– Csakhogy sajnos – folytatta ő nagyméltósága – ez a bőkezüség nem csupán szent czélokat ismer, s tartok tőle, hogy a családi vagyon, melynek Mária hugom a Gondviselés kegyelméből egyedüli és korlátlan ura, nagyon meg fogja szenvedni az ő leányos tapasztalatlanságát.

Azután előadta, hogy az, a mit ő »leánygazdálkodás«-nak nevezett, mekkora anyagi veszteségekkel s mi mindenféle veszedelmekkel jár. Végül oda nyilatkozott, hogy nagyon kivánatosnak tartaná, ha a kegyed uradalmai erős karú vezetőt kapnának, ha a családi vagyon ismét férfi gazda kormányzása alatt állana.

Tudom, kedves Masám, hogy a mit irok, kegyednek nem kellemes; de kötelességem megirni.

Igenis, ezután lecsapott a bomba, mint kegyed szokta mondani.

Ő nagyméltósága kijelentette, hogy ebből a zavaros helyzetből csak egy kijáró van. Az, ha maga, édes Masám, úgy a maga, mint a család érdekében lemond »kisleányos függetlenségi ábrándjairól« (az érsek úr szavai), s nőül megy Viktor grófhoz.

– Kegyednek – szólt hozzám ő nagyméltósága – jelentékeny befolyása van Máriára, a mit én természetesnek találok. Remélem, ezt a befolyást érvényesiteni fogja, Mária és a család közös érdekében.

Ijedtemben, zavaromban, meglepetésemben azt az őrültséget szalasztottam ki a szájamon, hogy az én tudomásom szerint maga, édes Masám, a Jóistenen kivül, nem hallgat a világon senkire. S rám kevésbbé, mint bárki másra.

Magam is megijedtem a szavaimtól s mentségképpen megjegyeztem, hogy ezt persze én sem találom örvendetesnek.

Ő nagyméltósága kissé szigorúan felelt, s megvallom, majdnem rosszúl esett, a mit mondott.

Azután a lelkemre kötötte, hogy beszéljek önnek a szivére, s tegyek meg minden lehetőt a Viktor gróf érdekében, a mely egyszersmind az ön érdeke is. Továbbá meghagyta, fejezzem ki ön előtt határozottan, hogy az, a mit irok, az egész család óhajtása.

Valóban, most is zavarban vagyok egy kissé, mikor ezt a kötelességet teljesitenem kell.

De azért nem mulaszthatom el emlékeztetni, kedves Masám, hogy Viktor gróf igen komoly férfi, a kire bizonyára nagy politikai jövő várakozik. Komolysága, meggondoltsága s jellembeli egyéb jeles tulajdonságai pedig arra nézve is kezességet nyujtanak, hogy mint férj a példás kivételek közé fog tartozni. Az élet nem tréfa, kedves Masám; bizonyára bátorságosabb egy erős akaratú, komoly férfi karján járni be, mint egyedül, dísztelen magánosságban.

Szerető

Helénje.