XVIII. Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak.

Biarritz.

Hisz-e ön a Végzetben, kedvesem?

Ments isten, hogy a predesztináczióra, vagy a kálvinisták egyéb szörnyüségeire gondoljak. Elégetném a kezemet, mint Mucius Scaevola (remélem, ő volt), ha elég ügyetlen volna leirni valami efféle eretnekséget, a mi bármilyen hóbortos vagyok is, soha meg nem fordul a fejemben.

De lássa, én igy képzelem a dolgot:

A Végzet angyala, hogy pontosan felelhessen meg rengeteg feladatának, egész intézetet tart az égben, s ennek a magasban székelő intézetnek egyik alárendelt, élczes alkalmazottja kedvét leli benne, hogy minket szegény halandókat minduntalan kicsúfoljon.

Ez a vidám aeon ismeri legtitkosabb gondolatainkat, s könnyebb a lelkének, hogy ha, a felsőbbsége háta megett, mókázhat velünk.

Például:

Tegyük fel, szegény ember, neked az a bogarad, hogy nem akarsz a vizbe fúlni. Ugy találod, hogy a sáros halál csunya halál. Hogy ezt a csunya halált elkerülhesd, megtéssz minden képzelhető óvó intézkedést. Megmérgezed magadat, aztán felméssz egy torony tetejére, onnan leugrasz, s abban a pillanatban elsütsz egy pisztolyt, melyet szépen a halántékodnak irányoztál. És holnap mégis ott vagy a jogász-bálban. Mert méreg helyett tévedésből kőrösi szentelt vizet ittál, a téli kabátod gombjával fenn akadtál a torony egy állványán, s kiderül, hogy pisztolyodat párbajsegédek töltötték meg. El vagy keseredve, s fölteszed magadban, hogy megnyugszol sorsodban, de soha se ülsz hajóra, még propellerre se.

Légy nyugodt. A vizbe fogsz fúlni. Nápolyban véletlenül megbetegszel, eszméletlen állapotban hajóra tesznek, a gőzös pokoli bizonyossággal – elsülyed, olyan alaposan, hogy még egy légy se menekül meg róla.

Vagy mondjuk, nem méssz Nápolyba; nagy óvatosságodban negyven esztendeig ki nem mozdulsz a lakásodból. Légy nyugodt. Bele fulsz a fürdőkádadba.

Vagy:

Te, másik szegény ember, szereted az egész világot, az első keresztények testvériességével, a Peabody jóságával, s egy angol regényiró hölgy gyöngédségével. De van egy ember a világon, a kinek az orra neked nem tetszik, a ki iránt valami csodálatos, megmagyarázhatatlan idegenkedést érzesz. Szétosztod vagyonodat a szegények között, sirva búcsúzol el tizenkét gyermekedtől, s elbujdosol az őserdőkbe, Patagoniába, vagy az éjszaki sarkra, csakhogy ezt az embert ne lásd.

Légy nyugodt. Mindenütt az utadban fogod találni.

Nem hiszi, hogy igy van?! Tehát hallgasson rám.

Biró Jenő úr, mint Barbarossa Frigyes császár, jól meghalt, és jól el van temetve. Meghalt, volt, vége; eltemettem őt feledésem népes mauzoleumába, s hogy valamikép fel ne találjon támadni, lenyomtattam őt megvetésem súlyos kövével.

És ime, kikel sirjából; mi több, kényszerit rá, hogy foglalkozzam vele.

Láttam, a tulajdon két szememmel láttam, mikor elutazott Trouvilleból, a herczegével együtt. Örömem oly tiszta és tökéletes volt, hogy misét mondattam volna, ha attól nem tartok, hogy derék abbénk megver.

Természetesen, nem mulasztottam el megtudni Fervacquestól, hogy hova mentek. Ha azt mondja, hogy délre mennek, biztosithatom, kedves Helén kisasszony, hogy Szibériának viszem a vén Aliszt.

Fervacques pontos felelettel szolgált, mely igen megnyugtatóan hangzott. Angliába mentek, Arbroaths Castleba, s ott is maradnak október végéig.

Ez három héttel ezelőtt történt.

És ime, a hogy megérkezünk Biarritzba, az első ember, a kit megpillantok, az én halottam.

De ez még semmi. Ez egyszerüen csak boszantó lett volna.

Hanem, úgy kellett történnie – hiszi-e már, hogy van egy gonosz aeon, a ki incselkedik velünk?! – úgy kellett történnie, hogy Biró Jenő ur, két napra rá, hogy Biarritzba megérkeztünk, szolgálatot tegyen nekem, még pedig komoly, jelentékeny szolgálatot.

Kegyed azt fogja kérdezni, hogy talán megmentette az életemet?!…

Higyje el, nem csodálkoznám rajta, ha igy kellett volna történnie. Nem ülök lóra, csak azért, mert bizonyos vagyok benne, hogy ha eszembe jutna egyszer kilovagolni, mulhatatlanul bekövetkeznék az, a mit mind a ketten két milliószor olvastunk két millió angol regényben. A ló elragadna; erre ő, a napbarnitotta ifjú, utána vágtatna megdühödt paripámnak, utólérné, aczél öklével megfékezné a veszett állatot, aztán leemelne a nyeregből, s én mindjárt ott maradnék szépen a nyakában.

Mint a hogy a balladában zengik:

Es half ein feiner Edelknab
Der Königin vom Ross herab:
Es war in dunklen Bogengängen –
Sie blieb an seinem Halse hängen.

Nem, kedvesem, nem mentette meg az életemet.

De annyit mondhatok, hogy nélküle most igen náthás volnék.

S mivel mostanában kitünően érzem magamat, a szolgálatot, melyet tett, nem kicsinyelhetem.

A dolog igy történt.

Harmadnapra, hogy megérkeztünk, gyönyörü reggelünk volt; s az ön lusta tanitványát, a ki máskor kilenczig aluszsza az igazak álmát, ez egyszer felköltötték reggel hat órakor.

A ki felköltötte, az nem volt más, mint ő felsége, a Nap, saját úri személyében. Olyan lever-m volt, mint Madame de La Vallièrenek; talán még valamivel szebb.

Kinéztem az ablakomon.

Szeretem a májusi reggelt, mint mindent a világon, a mi szép. Csakhogy a májusi reggel (Biarritzban úgy, mint másutt) egy egészséges, élettől duzzadó, csinos vászoncseléd, a szeptemberi reggel pedig (Biarritzban, egyedül Biarritzban), az arab regék bűbájos királykisasszonya.

Minő hatások!

A részleteket illetőleg lásd Vajda Pétert, Loti Pétert, meg a többi leiró Pétereket. Inkább lefestem az egészet, mint hogy leirjam.

Elég az hozzá, el voltam ragadtatva, meg voltam illetődve, tönkre voltam silányitva.

Eszem ágában se volt, hogy megint lefeküdjem, és tovább aludjam. Bolondos fejemben egy szép és nagy gondolat érlelődött meg.

Kegyed, drágám, a ki mindig a tyúkokkal ébred és kel, nem tudja, talán nem is sejti, minő hangulatok szállják meg a délig alvót, ha egyszer, véletlenül, korán talál felkelni.

Az ember tizszer annyi erőt érez magában, mint máskor, s kéjesen fürdik abban a tudatban, hogy hőstettet követett el. Mindent szebbnek lát maga körül, mint rendesen; a világ ujnak, szűznek és elragadónak tünik fel előtte.

Ez a nagy vállalkozások, a merész ötletek s a hirtelen cselekvések órája. A ki ebben az órában nem érez kedvet olyan nagyszabású tettekre, a melyektől máskor borsódzik a háta, az már el van veszve.

S én még elég jól érzem magamat.

Tehát: nem késlekedtem, hanem gondoltam »merészet és nagyot«, s mindjárt hozzá is fogtam az eszme megvalósitásához.

Addig szutyongattam Lenkét, mig végre illőképpen felöltözött, s aztán, nem is hederitve az álomkórban szenvedő öreg személyekre, kimentünk a hegyek közé.

Bizonyosan emlékszik rá, kedves Helén kisasszony, milyen nehezen szántam rá a fejem, hogy ezt a szegény Lenkét hozzam el magammal, a ki egész Közép-Európán át folyvást Nagy-Becskerekről sóhajtozik nekem.

De végre, mit tehettem egyebet?! Livia, az én felejthetetlen Liviám, a ki tavaly még aggasztóan kaczérkodott az Orsini-család legfrissebbik hajtásával, sok hányattatás után a derék Kovács szerelmében talált révpartot, s a törvényes és boldog szerelmet elébe tette a kalandoknak, a kulcsárt elébe a történelmi neveknek. Ida pedig sokkal rövidebb idő óta van nálam, semhogy nyugodtan rábizhattam volna magamat.

Bele kellett nyugodnom tehát, hogy sorsom osztályosa ez a becskereki Zrinyi Ilona legyen. És mondhatom, leszámitva azt, hogy Makót boszantóan sokáig magasztalta Interlaken rovására, jobban viselte magát, mint vártam.

Csakhogy az a könnyelmüség, hogy siettem a Lenke képességeiben teljesen megbízni, hamarosan megboszulta magát. A tapasztalt és sokat hányódott Liviával ez a kaland soha se esett volna meg.

Kitalálja-e, mi történt?

Eltévedtem; igenis eltévedtem.

Tudja, hogy úgy ismerem Biarritz-t, mint a zsebemet. Ezeket a hegyi utakat százszor is megjártam; és mégis megtörtént.

Talán éppen azért történt meg, mert nagyon elbíztam magamat. Kerestem a mellékösvényeket, s addig vadásztam a rövidebb utat, mig végre a hosszabbat se találtam meg többé.

Ez magában még nem lett volna baj.

Hanem abban a perczben, mikor kiderült, hogy nem tudom, merre kell visszatérnünk, egyszerre csak besötétedett az ég, s a hogy felnéztem, aggasztó, szinte fenyegető fellegeket pillantottam meg a hegyláncz felett.

Ennek a fele se volt tréfa. Ha még egy óráig kóválygunk igy, fejvesztve: kétszer kettő négy, hogy bőrig ázva érkezünk haza. S tudja, mennyire félek az esőtől.

Még hozzá, olyan könnyedén voltunk öltözve, mint két ballerina. A náthát biztosra vehettem.

S hiába, nem ismertem ki magam.

Lenke is hasztalanul meresztgette a szemét: Makó körvonalai sehogy se akartak feltünni a látóhatáron. És igy ő se tudta tájékozni magát.

Természetesen, sehol egy élő lény; akkora se, mint az öklöm.

Már láttam magamat náthásan, s előre hallottam, hogyan magasztalja Lenke, nagy tüsszögések közt, Becskereket, a hol hasonló helyzetben az ember meghúzhatja magát vendégszerető kocsiszinek alá.

Ebben a válságos perczben, a hogy ide-oda szaladgálunk, s véletlenül kibukkanunk egy tisztásra: megpillantom az én halottamat, a mint a legnagyobb nyugalomban ül egy hordozható festőállvány előtt, és pingál.

Az első pillanatban nagyon megörültem neki, s feléje iramodtam. A másodikban visszahőköltem.

Ha egyszer meghalt, s nem létezik rám nézve?!…

Igaz, hogy egyszerüen Lenkét küldhettem volna hozzá. De világos, hogy felnéz, s megtudja, hogy nekem tette a szolgálatot. Talán már látott is.

Akkor már egyenesebb s helyesebb, ha magam fordulok hozzá.

Vajjon megtegyem-e? Vajjon nem derekabb dolog-e, tovább is békén hagyni a halottat, megázni, és a tulajdon erőnkből vergődni haza?

Igen, csakhogy először is, nem egyedül ázom meg. És másodszor, csakugyan büszkeség volna-e ez, vagy pedig gyávaság?!…

Mert, hiszi-e vagy nem, valami különös előérzet lepett meg. Az az előérzet, melyet jól ismernek mindazok, a kik sokáig szoktak ingadozni a nagy elhatározások előtt. Előérzet, mely már majdnem látás a jövőbe.

Éreztem, hogy ha most nem szólitom meg, akkor igazán meg van halva, mélységesen, alaposan, örökre. És éreztem azt is, hogy ha most megkérdem tőle az utat, ebből a semmiségből még nagy dolgok fognak következni.

Eh, miért ne mernék szembe szállani ezekkel a nagy dolgokkal?!… Csak nem ijedek meg tőlük, mint egy iskolásleány, mint egy játékszer, melyet a sors ide-oda dobál?!… Csak nem fogok kitérni a jövő elől, mintha valami végzetes szenvedélytől félnék?!… Mikor sorsomnak nem a Végzet az ura, hanem én magam!

Szóval, édesem, a kis hiúságom volt az, a mi rábirt, hogy csakugyan megszólitsam.

A hogy feléje tartottam, észrevett és felállott. Ha véletlenül meggondolom magamat, akkor se fordulhattam volna vissza.

A legelső ötletem az volt, hogy francziáúl szólitom meg, mintha nem ismerném s idegennek tartanám.

De ezt a gondolatot elutasitottam magamtól. Ha rászorulunk valakire, vonjuk le helyzetünkből az összes következéseket s ne hangsúlyozzuk a kérelmünkben, hogy:

– Ezzel a kéréssel úgy fordulunk önhöz, mint a legelső jöttmenthez. Ne érezze magát nagyon megtisztelve.

Ha vannak norma-perczek, a mikor nincs jogunk valakit lenézni, úgy ezek a perczek bizonyára azok, a melyekben kéréssel terheljük. Kérni és egyúttal páváskodni hozzá, ez nem volna lovagiasság.

S egy igen szigorú biráló azt mondta egyszer rólam:

– Lovagiasabb fiatal embert, mint ez a Masa, keveset találni. (Emlékszik-e még rá?)

Aztán meg, ha igy cselekszem, bizonyára mosolyog egyet a bajusza alatt. Kitalálja, hogy csak nem akarom megismerni, s azt képzeli, hogy haragszom.

S ha nem lett volna szép boszantanom, ennyire megtisztelni sem akartam.

Úgy fordultam tehát hozzá, mint egy ismerőshöz, a kivel egyszer találkoztunk, s a kire emlékezünk.

– Biró úr, kérem – szólitottam meg magyarul – nem lenne szives megmondani, merre kell mennem a Casino felé? Eltévedtem, s tartok tőle, hogy megázom, ha még sokáig keresgélem az utat.

– A legjobb irányban volt, grófnő – felelt – de ha megengedi, hogy elkisérjem…

– Nagyon lekötelezne.

Nem állhattam meg, hogy egy pillantást ne vessek az állványra, s megjegyeztem:

– Hanem a képe… Valószinüleg vár valakit, a ki eljön érte és az eszközeiért…

– Bátran itt hagyhatnám. Alig van még ezen az állványon egyéb, mint a vászon. Különben, van nekem itt, vagy tiz lépésnyire, egy Robinzon-barlangom, a hol biztonságba helyezhetem a kincseimet.

Úgy tett, a hogy beszélt. Aztán rendelkezésünkre bocsátotta magát, s átvette a vezérlő angyal szerepét.

Biarritzról beszéltünk, a hol most van másodszor, majd Spanyolországról, a honnan csak pár napja érkezett meg. A társalgása elég kellemes; nem látszik ostobának.

Volt benne annyi tapintat, hogy Trouvillet egy árva szóval sem emlitette, s úgy viselkedett, mintha annak rendje s módja szerint ismerkedtünk volna meg. Szóval, nem lehetett ellene kifogásom; és ez nagyon boszantott.

Ha már föl kellett támasztanom, szerettem volna meggyőződni róla, hogy: fajankó, a kivel, akár él, akár hal, nem érdemes törődnöm.

Tartozom neki azzal az elégtétellel, hogy megvalljam: nem, ez az úr nem fajankó; ámbár mintha fából volna, mert feltünően rossz melegvezető.

Azt fogja mondani, aranyosom:

– Ez a hiúságokból összetákolt kis teremtés bizonyosan azt várta, hogy a szerencsétlen ember mindjárt útközben a lába elé boruljon, s tüstént, ott a hegyek közt, tartson bűnbánatot, és vezekeljen meg minden bűnéért.

Nos, igen, ezt vártam. Remélem, meg is várhattam volna.

Biarritzban, mely, zárójelek között mondva, az idén majdnem olyan unalmas, mint Trouville, van egy sereg csinos spanyol asszonyka, de a többiek között, bizvást állithatom, csak egy hölgy van, a ki imádnivaló.

Ennek a hölgynek a nevét a szerénység tiltja megmondanom.

Maradjon a név örök titok. Elég az hozzá, hogy jó izlésü gavallértól, a ki azonkivül művész is, elvárná az ember, hogy ennek a kivételes hölgynek a láttára (különösen, ha elég szerencsés egy óráig beszélgetni vele) őrüljön meg teljesen és tökéletesen.

Szó sincs róla.

Ez az úr az én csinosságomat nem is vette észre.

Semmi félreértés. Ha egy úr szinészkedik s úgy tesz, mintha nem venné észre az efféle aprólékos körülményeket, valósággal pedig nagyokat hunyorgat a szemével: ennél hizelgőbb és kedvesebb dolog nincsen a világon. Sajnáljátok őt, felebarátaim; nyakig van ő a páczban, nyakig.

De ha az illető nemcsak mímeli a hideg normannt, hanem vak igazán, valósággal, tökéletesen: ez már fölháboritó.

Maga, kedves kis angyali ártatlanságom, maga ehhez nem ért. De én, a ki félelmetes tudós vagyok a kaczérkodás művészetének összes szak- és segéd-tudományaiban, mondhatom kegyednek, hogy ez rengeteg különbség.

És megjegyezhetem azt is, hogy engem pedig a tekintetem soha sem csal meg. A kaczérkodás ügyeiben az én tekintetem a haruspex tekintete; a haruspexről ugyanis fölteszem, hogy oda se nézett és jósolt.

Igen, akármilyen hihetetlennek, akármilyen megbotránkoztatónak tessék is: ez az úr nem vette észre, hogy van Biarritzban egy elragadó arczocska, a melyhez képest a világ összes andalúziai hölgyei stb. (Lásd a Magamhoz irt költeményt.)

Tanulság: Biró úr lehet jó útmutató, lehet egy második Bastien Lepage, lehet még egy csomó kitünő tulajdonság boldog birtokosa, de izlése nincsen.

Ámbár tagadhatatlan, hogy tett az alulirottnak egy jó szolgálatot. Ezt az érdemét nem vitathatom el. Alig érkeztünk a Casinohoz, az eső vastag cseppekben kezdett hullani.

Ime, ez volt a regényem ezzel a második Jaufre Rudellel, a ki előbb meghal, s csak azután nyájaskodik:

Melisandedal.