XVII. Ugyanaz, ugyanannak.
No látja, édesem, ez a hála!
Én voltam a leghűségesebb trombitása; én kürtöltem a dicsőségét a leglelkesebben és a legtöbb kitartással. Világos, hogy ha egyszer életében meg kellett bántania valami fehérszemélyt, ez nem lehetett más, mint az én csekélységem.
Igazán, arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy a Gondviselés egész külön hivatalt tart, mely csakis arra ügyel fel, hogy minden ember, mindig, következetesen hálátlan legyen.
Nem tudja, aranyosom, kiről van szó?…
Emlékszik-e még rá? Négy vagy öt évvel ezelőtt Berlinben voltunk. Akkor még mázoltam; következéskép kötelességemnek tartottam, hogy egész nap ott üljek a nemzetközi kiállitásban.
Ugy, hogy Birulov azt a paraszt-viczczet költötte rám és a kiállitásra, hogy:
– A képek silányak. De van ott egy nagyon takaros kis személy, a ki őrzi a képeket; azt érdemes megnézni.
Nos, volt ezen az emlékezetes tárlaton egy kép, valami Angelus, s volt ennek a képnek egy lelkes, elszánt, s a legőrültebb rajongásra kész bámulója: Galanthay Masa.
Ó, mennyi vitatkozásom volt e miatt a kép miatt!… De hagyjuk. Nem mintha megváltoztattam volna a véleményemet. A kép gyönyörü, ha az, a ki festette… nem, legyünk tárgyilagosak.
Tehát: azt a hires Angelust valami Biró Jenő nevü úr festette. És ez a Biró Jenő nevü úr egy és ugyanazon személy azzal a fekete hajú úrral, a ki Trouvillet és az álarczos bálokat örökre meggyűlöltette velem.
Igen, édesem, a huszonegy üveg borok és a huszonegy fontos gorombaságok kedvelője: kiváló tehetségű hazánkfia, Biró Jenő úr.
Mindezt Fervacquestól tudom (a ki, mellékesen szólva, igen kedves majom.)
A fölfedezés nem érdektelen, ugy-e?
Egy darabig tünődtem rajta: méltó-e rá, hogy kegyeddel közöljem?
De arra a végső eredményre jutottam, hogy: igen. Az eset anyagot adhat a gondolkozásra a bölcselkedő elmének.
Megigértem ugyan kegyednek, hogy az illető úrról nem beszélek többet, de bah! – a gentleman nem érdekes többé, bátran beszélhetek róla.
És tudja-e, mért nem érdekes?
Ime, egy őszinte vallomás. Egy bizalmas adalék lelkemnek mélységeiből.
Azt a fénykört, melyet a vakmerősége vont a homloka köré, lefujta a márkinénak egyetlen egy, megbélyegző, leleplező, megsemmisitő szava.
Kedvesem, ez az ember házas!
A márkiné látta a jegygyürüjét a tulajdon szemével.
Minő sátáni elbizakodottság! Feleséges ember és még kevélykedik! Mert ha egy legényember vakmerő, annak még van értelme. Annak joga van hozzá. Ez az örök harcz a nők és férfiak között. De egy házas ember! Egy ember, a ki már készen van!…
Szinte látom a feleségét. Egy kis, idegbajos sárgaság, a ki madárfejét kaczérul rejti el egy rengeteg kalap árnyékába. Az a bizonyos nagy, égő fekete szem, azokkal a bizonyos legyező szempillákkal; apró orr, melyet a rokonságban bájosnak találnak. Ha jár, hogy előkelőbbnek lássék, kissé fölfelé szegzi a vállait; s az utczán megfordulnak utána a férfiak, mert a szeme fehére feltünő, s úgy tudja forgatni ezt a legfőbb kincsét, mint egy köszörüs. A vendéglőben keztyüs kézzel eszik, és keztyüs kézzel nyul a szájába, hogy kivegye belőle a csirkecsontot. Kicsit kaczér, de csak azért, mert ez »chic«, – esküszöm rá, hogy még a »chic«-nél tart – különben pedig nagy, éhes szemével majdnem felfalja az urát…
Szegény ember!
Mondom önnek, hogy a fekete, polgári nevén: Biró Jenő úr, nem létezik többé. Tragikus véget ért, mint Phoebus de Châteaupert, a kiről, attól a percztől fogva, hogy megházasodott, a Notre-Dame költője nem ir többé.
Rám nézve legalább meghalt. Vége; fuit.
Meg akartam irni a gyászbeszédjét és ezekben a sorokban eltemetem őt.
Zöld galylyal övezem körül nevét és – menjünk tovább. Uj nap derült ránk, mely uj életre hí.
Imádja önt, jobban mint valaha
Masa,
képfaragó művész, remekművek alkotója, és jó kis lány.
