III. Ugyanaz ugyanannak.

Trouville.

Igenis, Trouvilleból küldöm ezeket a szarkalábakat. Nem megyünk Pimprenellebe.

Mit mondtam önnek? Hogy Trouville unalmas? Szó sincs róla. Ellenkezőleg; hisz ez roppant kedves hely! És a mi fő, rendkivül mulatságos.

Nézeteim ilyetén gyökeres átalakulásában kiváló része van egy kisded, de érdemekben máris gazdag kolóniának, mely csak az imént telepedett le a Montjoliban. De akár hiszi, akár nem, meg kell vallanom, Helén kisasszony, hogy Trouville, mely kilenczezer fürdővendéggel még rettentő fészek volt, most, hogy kilenczezernégyen vagyunk, igen helyes, és érdekességekben bővelkedő várossá változott át. (Ugy-e, szép mondat?)

Hallgasson meg és igazat fog adni.

Nekem határozott szerencsém van. A véletlen úgy akarta, hogy Trouville ujjáalakitóinak a bevonulásán jelen lehettem. Kár, hogy virágot nem szórtam eléjük.

Összebeszéltünk a márkinéval, hogy az öreg Aliszt elviszszük ebédelni a Casinoba. Az ebéd ugyan a Casinoban is elég gyászos volt, de legalább nem olyan dermesztő, mint otthon.

Már éppen indulni készültünk, mikor egyszerre csak elléptet előttünk a díszes társaság.

Nagy feltünés. Mindenki az uj ábrákat nézi. Én vigyorgok. Hogyne! Egy lengő vörös szakállt látok, s ennek vidám ficzánkolásából egyszerre megjóslom Trouville szép napjait. A szakáll epikus. De a társaság sem jelentéktelen.

Azt mondanám, hogy: Guy, Gontran és Gaston. (Remélem, emlékszik a Journal Amusant gavallérjaira?!) Csakhogy négyen vannak.

Az első – látnivaló, hogy ez a társaság feje – egy huszonnyolcz-harmincz éves, jóképü fiatal ember, kaczkiás szőke bajuszszal, melyet minduntalan elégedetten pödörget. Csinos gyerek; de az arcza valamivel több észt is sugározhatna. Ugy rémlik, mintha ezt a figurát már láttam volna valami képes ujságban. De hol?

A második a vörös szakáll viselője. Hosszú, hórihorgas ember, szüntelen mosolygó, apró, vig szemmel. Semmi kiválóságot vagy nevezetességet nem sejtet. Minden egyéb jelentéktelen rajta, de a szakáll, az igazán tüneményes. Ilyen nevető, vidám szakállat nem láttam még soha. Negyven-negyvenöt éves lehet (nem a szakáll, hanem az ember.)

A harmadikat nem mondhatom sem öregnek, sem fiatalnak, sem csinosnak, sem rútnak, se szőkének, se barnának. De egy kis könnyelmüséggel rá lehet fogni ezeknek a tulajdonságoknak mindegyikét. A mi a leghatározottabb rajta, az, hogy egy kicsit kopasz. Roppant érdekes. Minden vonása, minden mozdulata kiáltja a párisit, a ki megfordul »minden világokban«, a ki nem csinál semmit, a kinek soha sem volt semmi foglalkozása, még csak szenvedélye sem. Csak »él« és jár a világban. Esküszöm, hogy ez a jellemzés találó. A pofa nem szellemtelen.

A legfurcsább alak a negyedik. Nagyon szép fiú; fekete haj, érdekes, okos, veszedelmes szem. Komoly, mint egy bank; soha még csak el se mosolyodik. Mintha fogadásból mulatna. Vagy ez a komolyság csak rendszer?

Alig foglalnak helyet, megerednek a találgatások. A szőke arczképét a márkiné is látta valami képes lapban; de ennyi az egész, a mit tudunk. Különben nincs ember a teremben, a ki nem töri a fejét. Végre egy ismerőstől, a ki több értesülést szerzett, mint mi, meghallunk annyit, hogy a szőke ezt a nevet irta a vendégkönyvbe: »M. d’Alicante.« De ez a név csak valami inkognitót takar. A többi név nem mond semmit; egyik is, másik is teljesen ismeretlen. Pedig annyi bizonyos, hogy a négy ember közül egyik sem »akárki«. Kik az ördögök lehetnek tehát?

Persze, a mig a Casinóban együtt volt a társaság, kifogástalanul viselkedtek. Hanem azután a következők történtek:

1. (Egész bün-lajstrom ez, rövid két nap alatt.) Van Trouvilleban egy auvergne-i czigány, a ki vörös nadrágban jár, és Miczkievicz Ádámnak nevezi magát. Tehát: mikor a jeles társaság magára maradt, a szőke elhozatta Miczkievicz Ádámot és a bandáját, aztán zeneszó mellett dőzsölt reggelig a czimboráival. Reggel nyolcz órakor a szőke és a vörös az asztal alatt feküdtek, katalepsziában. Mikor a párisi is hanyatlani kezdett, a fekete felállt, frissen, »mintha esküvőre menne«, s azt mondta, hogy: »Most már talán mehetünk haza«. Megszámlálták; huszonegy üveg volt körülötte. A pinczérek kocsiba rakták a három gentlemant; s a fekete szépen haza vitte őket. Azt mondják, azután sétálni ment a tengerpartra.

2. Másnap őrült szerenádot csaptak Micaëla urhölgynek, a ki a spanyol követ Micaëlája. Egész sereg párbajra van kilátás.

3. Ugyanakkor este a vörös kifosztott egy játékbankot, mely a Hôtel de Bagdadban tartja titkos üléseit.

4. Végre tegnap bált rendeztek a Montjoliban, a melyre a tánczosnőket egy külön vonat hozta Rouenból. Azt beszélik, ki volt adva a rendelet, hogy ezen a bálon faubourg-saint-germain-i hangnak kell uralkodnia. A hölgyek aztán szörnyen igyekeztek előkelők lenni, s ez pokolian mulatságos volt.

Elég két napra, ugy-e?

Persze, mindezt, magában véve, még nem találnám tulságosan mulatságosnak. Az, hogy ők megiszszák a huszonegy üveg bort, engem még nem tesz jókedvüvé. Hanem annál jobban mulattat az a rendkivüli hatás, melylyel ezek a csinos botrányok már is dicsekedhetnek.

Ha látná, édes Szép Helénám, a többieket! Hogyan tüszkölnek, berzenkednek, s mily rettentően fel vannak háborodva! Az általános elszörnyedés leirásához Jeremiás próféta sötét szineit kellene használnom. Azóta, hogy megérkeztek, egész Trouville forrongásban van. A szivargyárosok eddig már két bizalmas értekezletet tartottak, melyeken csak arról folyt a tanácskozás: hogy mi módon lehetne tőlük szép szerével megszabadulni?! Nyiltan azonban aligha fognak fellépni, mert úgy látszik, ezek az urak, ha maguk tréfás emberek is, a mások tréfáit nem igen kedvelik.

Egyébként pedig, a négy kiváló fürdővendég rá se hederit a többi kilenczezerre. Sőt, úgy tetszik, a fekete nem igen törődik sem a kilenczezerrel, sem a maradék hárommal. Mert olyan fagyasztó komolysággal vesz részt a czimborái kirugásaiban, mintha mélyen megvetné ezt a mulatságot. Mondhatom, nincsen jó izlése.

Alisz néném a szerenád óta magán kivül van. Ma délelőtt azzal állott elém, hogy egy pár hétre menjünk át Cabourgba. Tiltakoztam. Neki jutott eszébe, hogy ide jöjjünk, hát most már csak maradjunk itt.

Én és a márkiné, el vagyunk ragadtatva. Titokban megvallottuk egymásnak, hogy hideg szemlélőnek maradni a botránkoztatók és a botránkozók között, királyi élvezet.

A márkiné azt inditványozta, hogy öltözzünk fehérbe, kössünk a derekunkra háromszinü övet, s vigyünk Trouville felszabaditóinak két-két babérkoszorút.

Az ajánlatot helyénvalónak találtam, s állottam elébe. De a márkiné az utolsó perczben visszarettent.

Mondom, hogy szájhős.

Különben pedig, levelemet ezennel bezárva, maradok hűséges és jó kis tanitványa:

Masa.