IV. Ugyanaz ugyanannak.

Trouville, egy péntek este.

Micsoda őrült meglepetés, Helén kisasszony! Tudom már, kik a botrányhősök; legalább háromról tudom, hogy kicsoda.

Botrányhősöket mondtam? Bocsánat, visszavonom. Sokkal előkelőbb (vagy előbbkelő?!… Nem, nem kelnek valami korán. Tehát:) sokkal előkelőbb személyek, semhogy ilyen diákos hangon lehetne beszélni róluk.

Legalább Trouvilleban azt tartják, hogy az ilyen »magas« vendégeket nagyon meg kell becsülnünk, ha oly kegyesek voltak, s leereszkedtek közénk, közönséges halandók közé.

Tudniillik, tegnap óta szörnyen süvegeljük őket, a min kegyed sem fog csudálkozni, ha megtudja, hogy:

a szőke ő királyi fensége Dom… Bizony isten, elfelejtettem a neveit. Csak arra emlékszem, hogy hét férfi- és két leány-neve van. Tekintettel arra, hogy a bajusza elég tömött, a leány-nevei bizonyára feleslegesek voltak.

Szóval: princz, s hazája egy szép kis, exotikus ország, a hol a »Dom«-ról itélve, nagyon meleg lehet.

Ez az exotikus kis ország különben közönbös nemcsak rám nézve, de a princzre nézve is. Azt mondják, nagyon gyéren látogatja. Esztendők óta Párisban lakik, a hol meglehetősen éli világát, s közönségesen csak a Gardenia-herczeg néven ismeretes.

A félig csúfolódó, félig kedveskedő elnevezés eredete költői. A princz ugyanis hölgy-ismerőseinek, különösen a ballerináknak – mert inkább abban a világban forog, a hol az előkelők vigadnak, mint abban, a hol az előkelők unatkoznak – gardéniát szokott osztogatni, a hányszor csak találkozik velük. A gardénia tudniillik a legkedvesebb virága. Költői princz; kár, hogy nem birja az italt.

A másik, a ki birja, még hiresebb ember, mint a princz.

Nem, soha se találnád el, kedves, ártatlan öregem, hogy ki az a gavallér, a kit eddig csak a párisinak neveztem.

(Ugy-e, nem haragszik meg érte, hogy forró szeretetemnek egyszerre csak a második személyü megszólitásban kellett kitörnie?!)

A párisi, kedves Helén kisasszony, maga a hires Monplaisir.

Persze, magától kitelik, hogy még most se tudja, kiről van szó.

De hát, igazán, soha se kukkantott bele abba az elátkozott Gil Blasba, a mikor egynéhányszor elkobozta tőlem?!

Ha vagy kétszer belenézett volna, tudná, hogy a Gil Blas mindennap tele van Monplaisir-rel. Monplaisir itt, Monplaisir ott, Monplaisir mindenütt, akár Figaro.

De belátom, hogy bővebb magyarázatokkal kell szolgálnom, mert maga oly kétségbeejtően romlatlan, hogy mindezekről a dolgokról még csak sejtelme sincs.

Tehát: Monplaisir a királya, a feje, a hadvezére azoknak a fiatalságukat élő, tomboló, vidám, gondtalan fiatalembereknek – vannak köztük igen régóta fiatalok is – »a kik mulatnak«, a kik Párisban a legnagyobb pazarlást űző könnyüvérü hölgyecskék világában élnek.

Ez a rettentő gárda rendezi mindazokat a meglehetősen érdekes mulatságokat, melyekről a Gil Blas annyi kényes dolgot tud pletykálni.

Fájdalom, orcza-pirulással kell megvallanom, hogy a különböző napihirekből én már meglehetősen ismerem a gárda minden nevesebb tagját. Monplaisirről meg éppen egy kötetre való mindenféle apró történetet tudok.

Maga nem gondolja, édes Szentem, hogy micsoda tekintély ez a Monplaisir!

A félvilágnak ama bizonyos negyedében a Monplaisir izlése szab törvényt és határt. Ő rendezi a szépségversenyeket, ő röpiti világgá a félvilág csillagait, ő nevezi ki az uralkodó planétákat. (Példának okáért, a Smilis-lányokat, a kik Pesten, már nem tudom melyik nagy mulatóban énekeltek, Párisban ő »hozta divatba.«) Sőt Monplaisirnek befolyása van a toalett-politikára is. Worth, Laferrière, Paquin rettegnek tőle s megkérdezik a véleményét. Ő küszöbölte ki a világból az utálatos alguazil-kalapokat, s neki köszönhető, hogy a vörös frakk réme nem jutott el a táncztermekig.

A Monplaisir név különben, a melyet a hölgyek adtak neki, és a melyen nemcsak mulatság közben emlegetik, hanem akkor is, a mikor a Gil Blas közönségének jelentéseket irnak róla – csak afféle komázó elnevezés. Az igazi neve Fervacques. Egy anjoui kurtanemes fia; soha életében nem csinált semmi okosat.

Most jön a nagy meglepetés.

Képzelje, a vörös szakállas!

Ez az ember, a kire nem lehet nevetés nélkül ránézni, ez az ember, a ki arra született, hogy egy czirkuszi némajáték első előadásán restauráczió-korbeli esti öltözékben négyest tánczoljon, ez az ember nem más, mint: Lord Fitzroy, a három királyság és a kontinens első Don Juanja!

Mikor ezt megtudtam, azt hittem, hogy álmodom. De hát őrültek az asszonyok?!

Ugy látszik, igen. Mert akármilyen hihetetlenül hangzik, minden kétségen kivül ez a Lord Fitzroy az, a ki a szegény Mullem grófnét megszöktette. Tudja, a szép, szőke Mullem grófnét, a kit kegyed is ismert Ostendeban, s a kiről mindnyájan azt hittük, hogy tizig se tud olvasni.

Igen, az én vörös szakállasom az, a ki Mullem grófnét megszöktette, a ki Lavergne bárónét elválasztotta az urától, a ki mint Mefisztó szerepelt Mac Gregor urnak Mrs. Mac Gregor ellen inditott pörében, s a kiért a szegény kis Davril megmérgezte magát. (Hisz emlékszik? A ki Belcolort játszotta a Françaisban.)

Képzelheti, mióta kitudódott, hogy a vörös szakállas kicsoda, nagyban foglalkozunk azzal a mondakörrel, mely a nevéhez füződik. Rettentő dolgokat beszélnek róla. De mindezeknek a koronája az, hogy ennek a vörös Don Juannak nem kevesebb, mint nyolcz élő gyermeke van, a kik mind törvényesek, mind igen jól érzik magukat, s mind el vannak készülve rá, hogy egykor tizenketten lesznek. Azt mondják, Lady Fitzroy bolondul a vörös ura után, a ki otthon úgy bánik vele, mint egy cseléddel, s koronkint, patriarkálisan, meg is veri. De lehet, ez csak tulzás.

Ó, sziv örvényei! Ki láthatna mélységeitekbe?! Hinné ezek után, kedves Helén kisasszony, hogy Lady Fitzroy, mióta a férje nem térhet vissza Angliába, Rosny gróffal való párbaja miatt, Brüsszelbe költözött, csakhogy közelebb legyen az urához. Mondja, Helén kisasszony, milyen odds-ot ad a tizenkettedik gyermekre? Másfélszeres pénz ellenében sokat tennék rá.

Hanem, úgy látszik, a vörösnek van egy kiengesztelő tulajdonsága, a mi némiképpen megmagyarázza a sikereit. Ugy vív, mint Gomard, és úgy lő, mint Carver. Csak nemrég ünnepelte meg az ötvenedik párbaját. A mint mondják, e párbajoknak volt annyi eredménye, hogy az orvosok elvesztettek, az ördög pedig nyert vagy tiz páczienst.

A negyedikről, a feketéről, még most se tudom, hogy kicsoda. Ha kiderül, azonnal megirom. Képzelem, mennyire kiváncsi rá.

Őszintén szólva, gyanakszom, hogy untatom. De, istenem, csak nem irhatok folyton Alisz nénémről?!

Végre, megverni nem fog érte, hogy ha untatom is, mint egyszer, kicsi koromban, mikor nagyon rossz voltam. Emlékszik-e még rá? Én ugy emlékszem, mintha ma történt volna. Tulajdonképpen, az, hogy megvert, már rég kiment volna a fejemből, de soha se felejtem el, hogy aztán mindjárt hogy megsiratott! Soha, soha se felejtem el, mint hullottak a könnyei, és most is hallom azt a pár szót, a mit akkor mondott: »Ó, te szegény kis árva, még én is, én is bántalak!«

Igen, emlékszem rá, hogy én már rég elhagytam a sírást, s az én kedves kis öregem még mindig sírva csókolta az arczomat. Még nekem kellett helyre vigasztalnom!

Be jó is volt hozzám mindig, mindig! Áldja meg érte az isten!

Ugy-e, most is eszébe jut néha, hogy mikor elválasztanak öntől, mennyire, de mennyire elhagyatott vagyok?!

És ilyenkor nem haragszik meg nagyon, hogy ha rosszalkodom is?!

Csókolom azt a jóságos kis kezét.

Masa.