IX. Ugyanaz, ugyanannak.

Vasárnap.

Tanácsot kérek, kedves, drága Helén kisasszony, komoly és szives tanácsot, a minőt csak kegyedtől remélhetek. Főbenjáró dologról van szó; meglehet, életkérdésről. (A mi attól függ, hogy kegyed miképpen fogja fel a dolgot).

Előre kijelentem ugyanis, hogy vakon fogom követni a tanácsát.

Tehát: hozzá menjek-e a kis Darandához, igen vagy nem?

A szegény fiú most talán már negyedszer kért meg. A kitartása és hűsége igazán tiszteletreméltó.

Mondhatom kegyednek, hogy tegnap, mikor ujra előállt örök fohászával, s mint egy ágról szakadt kis troubadour, ujra elzengte előttem a tökéletes szerelem dalát, igazán meghatott.

Borús nap, ólomszürke ég; unalmas, végetlen, kacczenjammeres délután. És ez a szegény kis lantpengető!

Elmondta, hogy miattam kilépett a diplomácziai szolgálatból. Athénba küldték követségi titkárnak; nem láthatott volna soha. Aztán elkezdett rimánkodni, igen, rimánkodni, ez az igazi szó. És mialatt beszélt, mintha két könnycsepp ragyogott volna a szemében.

Látnivaló, hogy a szegény fiú tökéletesen elvesztette az eszét, és most kétségbe van esve. Istenem, én nem tehetek róla; miért nincsen valamivel több akaratereje?!

Persze, kegyed azt fogja kérdezni, hogy hát én, én elvesztettem-e az eszemet?! Nem, ezt nem mondhatnám. És ha már erről van szó, kénytelen vagyok megvallani, hogy bár a kis Darandát igen kedvesnek találom, szeretni nem szeretem egy cseppet se. Ha az ő szeme véletlenül nem akad meg rajtam, azt hiszem, egy örökkévalóságig élhetne mellettem, s azt se tudnám, hogy létezik.

Különben, a mi a szerelmet illeti, úgy számitom, hogy eddig mindössze három-négy férfit szerettem. Az első ideálom Baradlay gróf volt, huszár-kapitányi egyenruhájában. Kegyed persze ezt nem is gyanitotta; pedig, mondhatom, tizenhárom éves koromban nagyon bele voltam habarodva. Őszintén szólva, olyan régen nem láttam, hogy már nem is emlékszem rá.

Aztán, pár évvel később, vagy két órán át szerelmes voltam egy lányosan rózsás arczú, ismeretlen fiatal emberbe, a ki az Opéra Comiqueban az egész előadás alatt le nem vette rólam a szemét, és a kinek a csillogó tekintete olyan gyermekes nyiltsággal árulta el a lelkesedését, hogy engem a Beaumarchais apródjára emlékeztetett.

A harmadik lángom Wolf ezredes volt, de csak gálában, ha föltette az összes rendjeleit és vitézségi érmeit. Czivilben nem szerettem; czivilben egyszerüen csinos fiúnak tünt fel előttem.

Végre, nemrég, megismertem azt a szerelmet is, melyről Shakspere azt a bizonyos, ismert s könnyelmü nyilatkozatot tette, hogy: »Ki nem szeretett, s haj, legelső látásra?!«

A Bois-de Boulogne-ban történt; visszatérőben voltunk. A lovaink már lépésben mentek. Gina néném egy kissé szundikált mellettem; én éppen ábrándos kedvemben voltam.

Ő ott állt a gyalogjárón, egy nagyobb társasággal. S mialatt elhaladtunk mellettük, egyszerre csak belébolondultam, a mint hosszan nézett rám, mialatt a kocsi lassan ment tova. Azóta viszontláttam, a nélkül, hogy ez a találkozás nagyobb hatást tett volna rám. Nem éreztem egyebet, csak annak a különös megrázkodásnak az emlékét. Ő maga nem tett rám többé semmi hatást, de eszembe jutott az a sajátságos felindulás, melyet a Boisban éreztem, s ennek puszta emlékére ujra átéltem azt a megérthetetlen érzést majdnem olyan erősen, mint az első alkalommal.

Ime, ez szerelmeimnek a története. A kis Daranda nevét, fájdalom, nem vehetem fel a lajstromba.

Hanem azért hozzá megyek, ha ön úgy tanácsolja. Végre is, nagyon jó fiú, és igen tiszteletreméltó tulajdonságai vannak.

Aztán meg szőke, és én imádom a szőkéket.

Egy heti gondolkozási időt kértem tőle; ha akkorra megkapom a kegyed válaszát, boldoggá tehetjük szegényt.

Kezét csókolja

nagyon, de nagyon unatkozó tanitványa:

Masa.

U. i. Nem küldhetne még egy pár Kemény Zsigmondot? Nagyon megköszönném.

N. B. Talán meglepi, hogy a feketéről nem beszélek többet. A fekete nem létezik.

M.