I.

Masa grófnő, a ki egy idő óta ismét ráért leveleket írni, így kezdte az egyik levelét, melyet Szoláry Helén kisasszonyhoz intézett:

»Imádom az uramat, kedves kis öregem, s nagyon szerencsétlen vagyok.

Nem, nem, nem. Ne hidd el. Rágalmazom. Olyan derék, olyan jó, olyan nemeslelkű!«…

Mikor leírta, hogy szerencsétlen, már maga se hitte. Pedig volt a dologban valami.

Bizonyára mindig volt közöttük egy csepp idegenség. Csak egy parányi, de volt.

A szegény Masa önönmagát okolta ezért. A bolond tartózkodását, ostoba leányos előítéleteit.

És igyekezett közelebb húzódni az urához, ellesni a titkos óhajtásait, alkalmazkodni a szeszélyeihez. Igyekezett olyanná válni, a milyennek az ura kivánhatta.

De minél inkább iparkodott a kedvében járni, minél jobban törte magát, hogy azt, a mit a férje ideáljának képzelt, megközelítse, minél jobban igyekezett (ó, pedig mily szemérmesen, mily végtelen gyöngédséggel tette!), hogy bejuthasson a férje legbensőbb bizalmasságába, amaz annál távolabb húzódott tőle, s annál nagyobbra nőtt ez az idegenség.

Mintha az ura napról napra új és új rossz tulajdonságokat fedezett volna fel benne, mintha örökös összehasonlításokat tett volna egy ideál között és közötte, a mely összehasonlítások mind csak az ő hátrányára üthettek ki, mintha egy félelmetes vetélytárssal kellett volna megküzdenie s mintha e küzdelemben napról-napra erőtlenebbé, esetlenebbé lett volna.

Micsoda vetélytárs lehet az, a kivel szemben neki nem marad, csak a szégyen, a kihez ő, minél jobban összeszedi minden erejét, annál méltatlanabb?! S van-e igazán ilyen vetélytárs?!

Nem értette az urát. Jó, gyöngéd, kifogástalan volt. És mégis!…

Szívének volt egy kamarája, a hová ő még csak be sem pillanthatott soha.

Masa grófnő sokkal inkább asszony volt, semhogy ebbe bele tudott volna nyugodni.

Elhatározta, hogy ha a férjének valami titka van, ez a titok csak egy nő lehet.

Az árulás ugyan nagyon korai, nagyon durva lett volna, s a férjétől távol volt minden, a mi durva, nemtelen. Nem tudott mit gondolni. Hitt és nem hitt. Mindegy; látni, tudni akart.

Majdnem minden lépését tudta, és soha se vett észre semmi gyanusat. Nagyon sokat voltak együtt; ilyenkor mindig gyöngéd, néha beszédes is volt.

De koronkint, mikor Masa nem figyelt rá, vagy úgy tett, mintha nem figyelne rá – a remegő, aggódó, féltékeny feleség egyszerre csak nem létezett rá nézve; elfelejtkezett róla.

Ilyenkor Biró Jenő úr nem volt jelen. Ha fel s alá sétált is a szobában, nem volt jelen.

Masa mindent elkövetett, hogy megtalálja az ura titkát; fürkészett, kutatott, nem tudott meg semmit.

Egy délután újult erővel ébredt fel a gyanuja. Sétakocsizásról jöttek, a Stefánia-útról. A mint a körút tájára értek, Biró hirtelen megállíttatta a kocsit, kiszállt, azt mondta, hogy valakivel beszélni akar, s kérte Masát, hogy menjen haza egyedül. Rögtön követni fogja.

Azzal a körút felé iramodott, s Masa látta, hogy egy szegényesen öltözött fiatal leányt szólított meg, a ki négy vagy öt kis gyerekkel éppen akkor fordult be a körútra.

Masa nem tudott hova lenni csodálkozásában.

Ő, a ki Masán kívül nem tűrt meg maga körül társaságot, a ki alig tudta elfojtani az ásitásait Cannes-ban, Madame Buloznál vagy Madame Aubernon-nál, a hol a felsőbb tízezernek színe-java szokott találkozni, a kinek az érdeklődését a legjobb könyv se tudta lekötni, a kinek az arczáról lépten-nyomon le lehetett olvasni, hogy nem talál gyönyörűséget se a természetben, se a művészetben, s egyformán közönbös minden ember iránt, ime, egyszerre föléled, s nosza, vesd el magad, utána iramodik egy jelentéktelen arczú kis leánynak, a ki a külsejéről itélve legfeljebb nevelőnő lehet!

És hogy szaladt! Mintha az üdvössége függött volna tőle, hogy utólérje azt a leányt.

Aztán, milyen tisztelettel üdvözölte! A leány nem is csodálkozott rajta. Pedig Biró Jenő úr a miniszterekkel nem szokott ilyen udvarias lenni.

Masa megállíttatta a kocsiját, s elnézte, hogy koczog az ura a gyerekcsapat között. Mi köze lehet hozzájok?!

Nincs az az asszony a világon, különösen ha az illető a Masa világából való, a ki az első pillantásra meg ne tudja itélni a másik nőről, vajjon vetélytársa lehet-e vagy sem? Annak meg, a kinek csak igen kevés vetélytársa lehet, éppen könnyű dolog az itélkezés.

Masának egy pillanatig sem voltak kétségei. Nem, ez nem vetélytárs.

De hátha olyan valaki, a ki nyomára vezethetne a vetélytársnak?

Nem ez az, a kitől ő fél, annyi bizonyos; de hogy nincs-e a közelében annak, a kit ismerni akart, azt már nem tudta ilyen könnyen kitalálni.

Nagyon szeretett volna utánok menni s meglesni a helyet, a hova befordulnak. De még ideje korán eszére tért. Dénes, az inas, már most sem állhatta meg, hogy meglepetésében hátra ne pislantson. A hogy Masa észrevette ezt a tolvaj-tekintetet, intett, hogy hajtsanak tovább.