VIII.

Biró Jenő úr éppen akkortájt érkezett vissza a palotájába, mikor felesége bezárkozott s vallásos könyveinek adta át magát.

Kérdezősködött utána; mondták, hogy az imaszobájában van. Azt felelte rá, hogy ne háborítsák.

Aztán visszavonult a dolgozó-szobájába, a hol a titkárja várakozott rá. A titkárt igen fontos közleni való bátorította rá, hogy ilyen szokatlan időben alkalmatlankodjék. Nagyon előnyös szerződési ajánlatról akart jelentést tenni. Az ajánlat előkelő angol társaságtól érkezett s százezrekre rugó hasznot kinált a nábobnak. A titkár előadta az ügyet s tisztelettudóan várta a választ.

Biró Jenő úr igen szórakozottan hallgathatta a jelentést, mert azt felelte rá:

– Jól van. Küldjön neki ezer forintot. Vagy küldjön neki annyit, a mennyit akar.

A titkár szokva volt már az efféle szórakozottságokhoz, s az alárendeltek nyugalmával fogadta a furcsa feleletet. Megjegyezte magában, hogy úgy látszik, a méltóságos úr ma már nem hajlandó vele tanácskozni, s jobbnak gondolta másnapra halasztani a dolgot. Meghajlott a felsőbbség előtt, s magára hagyta a méltóságos urat.

A méltóságos úr pedig csöngetett és a fiát óhajtotta látni.

Palika egy óra hosszat maradt az apjánál. A mint másnap elmondta, az apja torzképeket rajzolt neki, s játszott vele, úgy, a hogy Palika kívánta.

Úgy volt, hogy együtt mennek majd az ebédlőbe, de a méltóságos úr az utolsó perczben meggondolta magát. Bocsánatot kéretett a feleségétől, azzal a mentséggel élve, hogy rosszul érzi magát s egy-két órát aludni akar. A komornyiknak fel is tünt, hogy a méltóságos úr kissé szenvedőnek látszott.

A hogy a komornyikot elbocsátotta, Biró Jenő úr az ablak felé fordult, s egy megnyerő arczú, csinos fiatal embert pillantott meg a kedves karosszékében. Ugyanaz volt, a kivel Biarritzban ismerkedett meg.

– Ah, ön itt van?

Nem is volt nagyon meglepetve.

A szőke felállott, kivette szájából a czigarettát, s így szólt:

– Eljöttem, hogy megóvjam önt egy nagy bolondság elkövetésétől.

– Bocsáson meg, kérem, de meguntam, hogy a dolgaimba avatkozzék. Megvallom, számos olyan órát éltem át, a mikor semmi kedvem sem volt hálával gondolni önre, de ha vannak fokozatok a hálátlanságban is, úgy bizonyára most érkeztem el hálátlanságom tetőpontjára.

– Ej, csakugyan hálátlanabb, mint képzeltem. Üt, és nem akar meghallgatni. Sőt már el se akar fogadni. A sátán megtette kötelességét, a sátán mehet.

– Igen, kedves uram, mi mind a ketten megtettük a kötelességünket, s most már mehetünk mind a ketten. S ha ön véletlenül haza kivánkoznék, én kész vagyok önt követni.

– Ellenkezőleg, le akarom beszélni erről a bolond szándékról. Nem mondaná meg legalább, hogy mi csábítja erre a kissé korai kirándulásra?

– Szivesen; a dolog nagyon egyszerű. Eddig csak én magam tudtam azt, hogy nyomorult vagyok, ma már van még egy ember, a ki tudja. És még hozzá az, a ki belát a lelkembe, olyan valaki, a kit mindennap látnom kell, a kinek naponta százszor kell a szemébe néznem. Ez a szép, nyájas, kedves szem mától fogva mindennap százszor vetné a szememre, hogy: »Eladtad magadat, eladtad magadat« – s nekem semmi kedvem ehhez a mulatsághoz.

– Abban a szép szemben ezentul sem lesz egyéb, csak szerelem.

– Lehet, de én csak azt fogom kiolvasni belőle, a mit mondtam.

– S hogy megóvja magát ettől a kényelmetlenségtől, nem habozik a szegény asszonyt még szerencsétlenebbé tenni. Nem sajnálja egy kicsit?

– Nagyon sajnálom. De ezzel elkéstem. Előbb kellett volna sajnálnom. Most már későn gondolok rá. Különben szerencsétlenebb már nem lehet, mint a milyen. Ellenkezőleg; ha megszabadul tőlem, még ujra kezdheti az életet. Mondja, micsoda élet várna rá én mellettem? Inkább egy köszvényes vagy egy haldokló mellett éljen szegény. S remélem, szerencsésebb lesz.

– Hát a gyermeke? A gyermekére nem gondol?

– Gondoskodtam róla. A végrendeletem jó kézben van és megtámadhatatlan.

– Egy gyermeknek nemcsak örökhagyóra van szüksége, hanem apára is.

– De becsületes apára, s nem olyanra, a milyen én vagyok. Én már csak egy szolgálatot tehetek neki: ha elpusztulok, s nem zavarom a szándékait.

– És nem szeretné látni, hogyan fejlődik, hogyan nő fel emberré?!… Nem szeretné, ha ön taníthatná meg édes anyja emlékének a tiszteletére?!… Ne türelmetlenkedjék, végzem… Szóval, nem szeretné látni ujra és ujra, pusztán csak látni, holnap, holnapután, mindig… ezt a kedves kis fiút, az Ő kis fiát?!…

– Ha el akar érzékenyíteni, akkor egyszerűen kidobatom önt, kedves uram.

– Ne tegye azt, kérem; hanem hallgasson végig.

– Nem hallgatom. Megelégeltem az ön tanácsait. Hagyjon nekem békét.

– Úgy látszik, mindent megelégelt. A kötelességeket is.

– Meglehet, igaza van. Eddig egyebet se tettem, csak szétosztani igyekeztem magam mindenféle kötelesség parancsa szerint, hadd tegyek egyszer valamit a magam mulatságára is.

– Szép mulatság. Borbélylegényes mulatság.

– Éppen nekem való. Nem vagyok nagyúr.

– Nézze, az én órám közeledik, egy percz és el kell hagynom. Gondolja meg magát, még nem késő.

– Jó éjt, kedves uram, vagy ha úgy tetszik, a viszontlátásra.

* * *

Biró Jenő urat másnap reggel szétlőtt fejjel találták meg a dolgozó szobájában. A revolvere ott hevert mellette; az öngyilkosságot nem volt nehéz megállapítani.

Se az ujságok, se az érdeklődő magánosok nem tudták megérteni: mi bírhatta rá ezt a nagy embert a tudvalevő sötét elhatározásra?! Mikor mindene megvolt, a mit csak kivánhatott: mesés vagyon, dicsőség, kitüntetések, magas rang, társadalmi tekintély, szép feleség, szép kis gyermek, boldog családi élet, ifjúság, egészség… mikor mesés szerencse kisérte, akárhová lépett, mikor a mihez nyúlt, aranynyá vált a keze közt… az emberek hiába törték a fejöket, nem találták meg a feleletet. Remélem, e regény türelmes olvasói nem járnak hasonlóképpen.

A nagy embert az egész ország meggyászolta. Az akadémiából temették el, s fényes végtisztessége volt. A kik ott voltak, holtuk napjáig emlegették ezt a napot, mint a nagy eseményekét szokás.

– VÉGE. –