VII.

Nagynehezen talált valahol egy kocsit; beleült és haza hajtatott.

A hogy a szellő megcsapta az arczát, nagyot lélekzett. Végre elkezdett gondolkozni. Előbb, mig az utczán bolyongott s hasztalan kereste Liviát (Livia, mikor megpillantotta Biró Jenő urat, úgy vélte, hogy itt rá nem lesz többé szükség) – csak egy gondolata volt: a szégyen.

Most aztán annál gyorsabban kergették egymást a fejében bolondabbnál bolondabb ötletek. Ha arra gondolt, mennyire pórul járt a kiváncsiságával, magamagát gúnyoló hajlandósága kiapadhatatlan volt a hóbortos gondolatokban, egyebekben pedig nagy kedve lett volna sirva fakadni.

De az egy pillanatig se jutott eszébe, hogy olyan dolog történt vele, a melyet teljességgel nem érdemelt meg.

Az olcsó kételkedés nem ejti meg a nőket olyan könnyen, mint a férfiakat. Az asszonyok érzik (a mit az önmagát imádó kételkedés szeret letagadni), hogy minden nagy és kitartó érzésben van valami tiszteletreméltó. Az asszonyi csalhatatlan ösztön fölismeri az erőt minden álöltözetében.

A fölfedezés tehát, melyet az imént tett, nem kisebbitette Birót Masa szemében; ellenkezőleg, csak tisztelettel és félelemmel tudott rá gondolni, mint arra a skót várra, melynek van egy láthatatlan szobája, a hová ajtó nem vezet, s melynek háromszázegyedik ablakára babonás megilletődéssel néz idegen és földi egyaránt.

De ha Biró nem vesztett előtte, annál siralmasabbnak tünt fel előtte az a helyzet, melyben magát találta. Nem gondolt rá, hogy megcsalták, hogy sorsát talán nem érdemelte meg; de annál többet gondolt rá, hogy: »hiába, nincs szerencsém!« – mint Birulovnak szokta mondani.

Nem, nem lehettek többé kétségei. Ez az ember, a kivel a legbensőbb közösségben él, a kivel együtt tölti el a napok, hetek, hónapok majdnem mindenik óráját, ez az ember nem szereti őt, nemcsak nem szereti, soha sem szerette.

– De hát akkor miért…?

Ne csodálkozzunk az elkényeztetett gyermekek szegényes kis hiúságán. Százszor is elmondta magában azt a kérdést, hogy: »de hát akkor miért…?« – és századszor sem találta meg a feleletet. A vér elborította az arczát, mikor először jutott eszébe a végzetes »mert«.

Elszégyelte magát a gondolatáért. Hogy is juthatott eszébe ez a csunyaság!

Nem, ez az ember, a kit jobban ismert, mint akárki más, ez az ember, a kiben soha se fedezett fel, csak finom érzést, soha se lepett meg, csak nemes gondolatot, – nem, ez az ember nem követhetett el ily aljasságot.

– És még se marad egyéb magyarázat – sugta neki a rosszabbik énje.

A szíves olvasó észrevehette, hogy Masa grófnő nem tartozott a legközönségesebb lelkek közé. S ha igen, nem fogja meglepőnek találni, hogy a mint lassankint meg kellett adnia magát a gyanujának, mely majdnem bizonyossággá erősödött, annál türelmesebbé vált magával a dologgal szemben. Mire elvégezte, hogy a föltevése nem lehetetlen, akkorára nem talált többé semmi borzasztót abban, a mit előbb aljasságnak nevezett magában.

Megtalálta a fő-mentséget: a gyermeket, s közel volt hozzá, hogy elérzékenyedjék, hogy helyesnek és jogosnak ismerje el azt az elhatározást, mely az ő életét szerencsétlenné tette. Megtalálta az enyhítő körülményeket is, s a hogy megtalálta, rögtön beléjük kapaszkodott. Igen, igen; barátsággal, rokonérzéssel volt iránta, különben soha se határozta volna el magát erre a lépésre. Elvette, mert vonzódott hozzá, mert a gyermeknek szüksége volt egy második anyára. Mondjuk, hogy nagyon józan volt, a mikor megházasodott, de nem a vagyonáért vette el őt – nem, nem!…

És a mint megtalálta a mentséget, talált reménységet is. Ha vonzódásból vette el, csak rajta áll, hogy ez a vonzalom sokkal erősebb és sokkal melegebb érzéssé változzék át. Csak teljesen odaadónak kell lennie, csak meg kell hajolnia akarata, kedve, szeszélyei előtt: és ez olyan könnyü lesz!… El fogja felejteni, a mit soha sem kellett volna megtudnia, s ha hidegebbnek fogja találni férjét, mint óhajtaná, ő benne egymagában lesz annyi szerelem, a mennyi elég rá, hogy meleggé tegye a már-már kihült családi tűzhelyet. Alkalmazkodni fog az urához mindenben; akárhogyan közeledjék hozzá, csak egy felelete lesz rá: a gyöngédség; és hűséges, kitartó, alázatos szeretetével előbb-utóbb meg fogja ejteni. A megszokás segítségére lesz; az idő mind sűrűbb és sűrűbb ködbe burkolja a multat, mely férjét tőle ma még visszaköveteli; évek multán az álom elszáll szép csendesen, s az álomból ébredő fel fogja ismerni az ő türelmes, szenvedésre kárhoztatott szerelmének egész értékét.

Igen, kérni fogja az istent, hogy fordítsa feléje ezt a gyötrődő szivet, és az isten nem fogja őt elhagyni.

Masa letérdepelt imazsámolyára és buzgón imádkozott.