I.

– A főtisztelendő úr?

– Első emelet, jobbra.

Az öreg plébános nem volt jókedvében. Az egyházpolitikai viták komorrá tették. Aztán, a Religió olvasásának örve alatt, szeretett volna szunditani egyet. Azért a halk, szerény kopogtatásra boszankodva dörmögte, hogy: »szabad.« Hanem, a mint fölnézett, s a küszöbön megjelentek az alkalmatlan vendégek, elmosolyodott.

Ezekről ugyan mindjárt ki lehetett találni, hogy miért jöttek!

Bella világos ruhájában olyan volt, mint a megtestesült tavasz; és Biró Jenő úr is kicsipte magát örömében.

– Tessék helyet foglalni.

Elvette az irásaikat, feljegyezte magának az adatokat, egyet-egyet lapozott a könyveiben, aztán, lopva, egy-egy pillantást vetett rájok, a mint komolyan és illedelmesen ott ültek egymás mellett a szalma-kereveten.

És folyvást mosolygott.

Egy szemtelen kis napsugár szabadult be utánuk a szobába, s mintha megbolondult volna, olyan esze veszettül kezdett tánczolni a pallón, hogy igazán meg kellett volna fékezni.

De az öreg plébános már nem volt haragos kedvében. Elnézte a neveletlen kis napsugár illetlenkedéseit, s békén végezte a dolgát, folyvást azzal az elégedett mosolylyal az ajkán.

Minden mosolygott a szobában, csak ők ketten maradtak komolyan. Mosolygott a szigoru könyvszekrény, és összesugott az illetlen kis napsugárral, mosolyogtak a tekintélyes, sötét bútorok, meg a rideg külsejü, roppant fóliánsok; még a szentképek is mosolyogtak, mintha tudták volna, hogy itt valami Istennek tetsző dolog készül.

Az öreg pap még két-három kérdést intézett hozzájok, aztán elmagyarázta nekik a formaságokat, melyek együtt járnak a házasság szentségével. S mialatt tájékoztatta őket ezekről a kötelességekről, hol az egyikre, hol a másikra nézett.

Mig Bellára nézett, nevetett a szája szeglete, nevetett a szeme, még a szemöldöke is nevetett; mikor pedig Biróra tekintett, minden mosolya a szemébe gyült össze, s ekkor még egy kis komolyság is volt a tekintetében.

Ez a tekintet elég világosan beszélt, ha lett volna, a ki megértse. De azok, a kik megérthették volna, sokkal jobban el voltak foglalva a dolog komoly oldalaival, semhogy elmélyedtek volna a mosolygó pillantás magyarázatába.

Ez a tekintet azt mondotta, hogy:

– Istenem, be szép is egy szép fiatal pár!… És milyen ritka!… Harmincz év óta, mióta itt irogatom a könyveimet, egyet se láttam olyat, mint ezek… Milyen szépek, milyen vidámak, milyen egészségesek, milyen fiatalok!… Ó, be illenek egymáshoz!… Bizonyára, ha van frigy, mely kedves az istennek, úgy ezé a két ragyogó, pompás kölyöké az lesz, az lesz…

És talán megvillantak a fejében az Énekek Énekének rejtelmei is.

Amazok ajánlották magukat; s az öreg pap azzal búcsúzott el tőlük, hogy:

– A viszontlátásra.

És ehhez is mosolygott.

Még akkor is mosolygott, mikor már egyedül volt.

Félretette a Religiót s előkereste a pipáját.

– No, ezek jó kliensek lesznek – beszélgetett magában. – Már szinte látom…

És tekintete rátévedt a keresztelő-könyvek egyre szaporodó, roppant köteteire.

*

– Látta – szólt Bella megbotránkozva, mikor kiléptek a folyosóra – látta, hogyan nevetett rajtunk ez az öreg pap?

– Hogyne láttam volna – felelt Biró – nagyon is láttam! Hisz folyton magát nézte és folyton mosolygott. Ugy látszik, maga nagyon megtetszett neki. Bizony már féltékenykedni kezdtem.

– Ó, persze! – tiltakozott Bella. – Nem én rám nevetgélt az, hanem magát nevette, hogy rózsát tesz a gomblyukába, mikor a plébániára megy.

És vitatkozni kezdtek rajta, hogy mért nevetett folyvást az öreg pap?

Természetesen, csak azért czivódtak, hogy kibékülhessenek. Ezt a nagy czélt aztán közös jóakarattal hamar el is érték.

És abban állapodtak meg, hogy:

– Miért ne nevetett volna az öreg pap, mikor mi magunk is nevetünk?!…