II.

Úgy határozták, hogy az esküvőt még májusban megtartják. Nem volt mért várakozniok.

Csak éppen a három kihirdetést várják meg s aztán összekelnek. Lakzit nem tartanak, vendégeket nem hívnak, legelőször, mert ez igen költséges is volna, Bella pedig már előre hozzáfogott a takarékossághoz.

Biró ráhagyott mindent.

És Bella elvégezte, hogy reggel tiz órakor elmennek a templomba, két tanúval, a két tanú előtt aztán megesküsznek, úgy a hogy vannak, úti ruhában.

Úti ruhában pedig nem azért, mintha azután nászútra indulnának – erről Bella hallani se akart – hanem, a miért az egyszerüséget minden tekintetben szem előtt tartják, »okosságból.«

Az úti ruha eszméje nagy vitákra adott alkalmat. Ennek az egynek már Biró határozottan ellentmondott.

– Ám legyen – igyekezett meggyőzni Bellát és Gabriellát – belenyugszom abba, hogy nem harangzúgás mellett esküszöm, hogy a mikor magát az oltárhoz viszem, ünnepi diszbe öltözött püspökök nem fognak czelebrálni, hogy a lakodalmam ünnepén a vőfélyek és a nyoszolyólányok nem járják el a fáklya-tánczot, ámbár, megvallom, ehhez is nagy kedvem volna. De hogy úgy esküdjem, mint a kik elbujnak a világtól, mint a kik szinte félnek az esküvő hagyományos öltözetétől, nem, ez több, mint a mennyit az alázatosságom rám kényszerit. Hadd lássák az emberek, mikor mi esküszünk! Miért ne látnák?! És hadd irigyeljen meg minden férfi, a kinek helyén van az esze és szive!

Bella és szövetségese azt vetették ellene, hogy a lakodalmas ruhának násznép és lakodalmi ünnep nélkül nincs értelme. Ez úgy helyes, a hogy ők mondják.

– Hát hivjunk vendégeket és tartsunk lakodalmat! Csak nem képzeli, édes kis Bella, hogy egy lakodalmi ebéd mindjárt koldusokká tenne bennünket?

– Ó! ó! Mi is Árkádiában születtünk, ugy-e?!… Lássa, én azt hiszem, jobb lesz, ha későbbre hagyjuk az uraskodást. S aztán, azon kezdem, hogy hát kiket hívnánk meg?

Ez a kérdés csakugyan zavarba hozta Birót. Neki nem volt senkije. Csak elidegenedett barátai és elhagyott kedvesei voltak. Ezeket már igazán nem lehet lakodalomba hívni.

– Nekünk sincsen senkink – szólt Gabriella. – A mint láthatta. Mikor én esküdtem, a házunk tele volt jóbaráttal. De azóta ezek a jóbarátok meghaltak vagy elköltöztek, a kik megmaradtak volna, féltek, hogy terhükre találok lenni; megtettem nekik azt a szivességet, hogy elfelejtettem az ismeretséget. Nem volna hát kit hívnunk. Terkát nagyon szeretem, de azt hiszem, ő e nélkül is velünk ebédelhet…

Szóval az asszonyok győztek. A mint hogy ilyen esetekben mindig is az asszonyok győznek.

Birónak – egész életében – most először jutott eszébe, hogy mennyire egyedül áll a világon. Még a két tanú megválasztása is fejtörést okozott neki.

Az egy-két ember közül, a kiről szó lehetett, Marosyt választotta a maga tanújául. Bella tartott rá, hogy apjának egy jóbarátja ott legyen az esküvőjén, s Nagy Viktort jelölte. Nagy Viktor kegyesen meg is igérte, hogy elmegy; s a lányai odáig mentek a nyájasságban, hogy szerencsét kivánó leveleket irtak Bellának.

Aztán a lakásuk megválasztása foglalkoztatta őket. Arról, hogy a házból kimenjenek, szó se lehetett. Bella nem akarta Gabriellát magában hagyni, másrészt meg Gabriella kijelentette, hogy semmi szin alatt nem megy hozzájok lakni. Gabriellának elvei voltak. Más megoldás tehát nem kinálkozott, csak az, hogy a házban keressenek alkalmas lakást.

De volt még egy másik okuk is, mely a mellett szólt, hogy a házban maradjanak. Megszerették egy kissé ezt a nagy, kaszárnya-alakú épületet. Az bizonyos, hogy kastélyhoz egy cseppet se hasonlitott, de nekik kedves volt egy rövid idő óta. Az ornamentika tudománya nagyon szép tudomány; de nem képes olyanra, a mit az emlékek varázsló ereje pótolni ne tudjon.

Elvégezték tehát, hogy nem mozdulnak ki a házból; ámbár a lakás-választás nem volt kis feladat. Annak az eszményi fészeknek nagyon sok kivánságot kellett kielégitenie. Jó is legyen, olcsó is legyen; és semmi se hiányozzék belőle, a mit egy úri lakástól megkivánhat az ember.

Végig nézték az összes üres lakásokat, s mindegyik véget nem érő megbeszélésekre adott alkalmat. De mindegyiknek volt egy-egy Akhilles-sarka is. Végre találtak két kis szobát, a melyekhez már nem fért semmi kifogás. Bella kijelentette, hogy ha kétezer forintot adhatnának is a lakásukért, akkor se találhatnának jobbat, kedvesebbet.

Majd a többi apró tervekre került a sor. Azok az aprólékos gondoskodások, melyekben a nők annyira jeleskednek, egészen elfoglalták Bellát. Majd ezt, majd amazt kellett elrendezni; majd erről, majd arról kellett gondoskodni. Reggeltől estig nem volt pihenése, és zongorája elárvultan búslakodott szobájában.

Birónak ezek a nagy előkészületek sok gyönyörüséget okoztak. És úgy találta, hogy ezeknél a kicsinységeknél fontosabb dolgok nincsenek a világon. Boldog volt, ha részt vehetett a Bella munkájában, s roppant buzgalommal végezte a rá bizott tisztet. Néha, mikor meglepte magát az aggodalmas rendezgetésben, nem is állhatta meg, hogy ilyenforma észrevételt ne tegyen magában:

– Tessék. Már vagy harmincz esztendeje tünődöm rajta, hogy voltaképpen mire is van nekem hivatásom. So’se tudtam rájönni. És ime, most kiderül, hogy határozott tehetségem van a bútorok elrendezéséhez. Úgy látszik, Vezekényiéknek igazuk van: eddig csak elvesztegettem az időmet. Egész életemben nem kellett volna egyebet csinálnom, mint intézkednem, hogy: ez a szekrény jön ide, az a másik meg amoda…

De akárminő magánbeszédekkel fűszerezte is a munkáját, annyi bizonyos, hogy soha se volt kedvesebb munkája. És noha egész lélekkel járult hozzá az aprólékos tervezgetésekhez is, még jobban szerette, ha csak engedelmeskednie kellett Bellának. Mindig ilyen mester után vágyakozott, világ-életében.

S az a nagy lelkiismeret, melylyel Bella hozzá látott a jó gazdasszony tennivalóihoz, felébresztette lassankint az ő alvó lelkiismeretét is. Eszébe jutott, hogy nem szabad teljesen átadnia magát a boldogságának, hogy az élettel nagy kötelességek is járnak, s az övével különösen nehéz kötelességek. Eszébe jutott, hogy neki is hozzá kell látnia a jövő előkészitéséhez, mert máris körmére égett kissé a dolog.

Bizony nagy munkája lesz, hogy csak a mindennapit, az okvetetlenül szükségest meg tudja szerezni.

Nem félt a jövőtől. Soha se bízott ennyire magában, soha se érezte magát ennyire erősnek, fiatalnak és munkabirónak.

De belátta, hogy biztosabb alapon kell megvetnie a lábát, mint eddig, mert a keresete jó részét bizonytalan foglalkozásoknak köszönhette. A rajztanárság maga nem elégséges arra, hogy az ember családot tartson el belőle; ha a rajztanár ilyen fényűzésre vágyik, végezze el a kötelességén kívül még egy vagy két ember munkáját, és akkor hagyján.

Eddig is megtette. Most csak arról volt szó, hogy ezeket a lenge jövedelmeket biztositsa.

Azért legelőször ahhoz az épitési vállalkozóhoz fordult, a ki eddig is ellátta munkával. Elmondta neki, hogy meg akar házasodni, s arra kérte, hogy legalább egy esztendeig, a mig mást találhat, biztositsa neki azt a munkát, a mit eddig végzett. Megszállotta az a babonás tisztelet, melylyel az alázatos emberek a »kis biztos« iránt viseltetnek.

A vállalkozó teljesitette is a kivánságát, egy föltétel alatt.

– Ön nagyon jól tudja – igy hangzott a felelete – hogy a munka szünetel, s az üzlet nem megy olyan jól, mint eddig. Mindamellett szivesen segitek önön. Szeretem a családos embereket; a családos emberek megbizhatóbbak, mint a többiek. De beláthatja, hogy akármilyen kitünő is az ön munkája, minthogy kevésbbé értékesithetem, nem is fizethetem úgy, mint eddig. Ha azonban ön megelégszik az eddigi fizetés két harmadával, én kész vagyok teljesiteni a kivánságát. A saját érdekem ellen cselekszem ugyan, de én bolondos, lágy ember vagyok, s szeretem a családos embereket. Engedje meg, hogy szerencsét kivánjak önnek.

És szorongatta a kezét.

Biró vállalta az alkut. Nem esett ugyan nagy álmélkodásba ennek az arany szivnek a láttára, de megértette emberét, s nem keveselte ezt a sikert se.

Aztán Weinberger urat kereste fel. Beadta a derekát, s kész volt csendéleteket festeni, ha kell, tuczat számra.

– He, he, he, – nevetett Weinberger ur – no látja, hogy nekem volt igazam! A fődolog a közönség, s csak azután jön a műbirálat. Közönség pedig csak egy van, a melyik vásárol. Örülök rajta, nagyon örülök, hogy elfogadta a tanácsomat.

Aztán megkérdezte tőle, hogy minek tulajdonithatja ezt a szerencsés átalakulást?

Ha Biró nem tanulta volna meg az előbbi esetből, hogy házasságának a hire lenyomja értékének az árfolyamát, talán kitérőleg felel Weinberger urnak. Végre is, mit tartozik rá a dolog? De igy, nem tisztelte meg vele, hogy elhallgassa előtte a dolgot.

– Annak, hogy megházasodom, s hogy ezentúl több pénzre lesz szükségem, mint eddig.

– De hát megbolondult ön?! – kiáltott fel Weinberger ur bizalmasan.

Birónak az első gondolata az volt, hogy galléron csípi Weinberger urat s kiteszi a tulajdon lakásából az utcza közepére. De aztán eszébe jutott, hogy neki most már nem szabad heveskednie, mert nemcsak magának tartozik vele, hogy mindig higgadt maradjon. A ki családot akar eltartani, az ne legénykedjék; hanem legyen okos és legyen alázatos.

Okos maradt és alázatos.

Csak annyit felelt, hogy:

– Nem, nem bolondultam meg. Különben ez nem tartozik ide.

– Dehogy nem tartozik ide! Egy művész, a ki megházasodik! Higyje el, képtelenség. A feleség a művésznek csak arra való, hogy legyen, a ki a tehetségét megbénitsa. Egészen más, ha a feleség nem gondot hoz a házba, hanem gondoskodik a férj kényelméről… Higyje el, nekem van igazam; nekem mindig igazam van. Tapasztalt ember vagyok, s elképzelheti, hogy önzetlenül beszélek…

– Nem beszélnénk talán inkább a képekről?…

– A hogy tetszik. Én csak jó tanácscsal akartam szolgálni. De látom, hogy ön már el van veszve, el van veszve.

Hanem azt meg kellett adnia Weinberger urnak, hogy nem igyekezett a csendéletek árából lealkudni semmit. Igaz, hogy azokból már bajos lett volna valamit lealkudni.

Ezek a komoly czélú és vékony eredményű séták egy cseppet se csüggesztették el Birót. Ugy érezte, hogy szinte duzzad benne a fiatal erő, melyet az akadályok csak edzenek. Sub pondere crescit palma. Aztán meg oly boldog volt, hogy ezek az aprócseprő kellemetlenségek számba se jöhettek a mellett az édes jólét mellett, melyet csak most ismert meg, de a melybe oly könnyű volt beleszoknia.

És mikor egy-egy ilyen fél-sikerű kirándulás után haza felé indult, az úton többnyire csak az az egy gondolat foglalkoztatta: mikép vehetné rá Bellát, hogy nászútra menjenek?

Gabriellát ugyan bajos volt sokáig magára hagyni; de ez nem lehetett komoly akadály. Terka bizonyosan megteszi nekik azt a szivességet, hogy arra az időre átmegy Gabriellához.

Hogy mért vette a fejébe ezt a nászútat, Génovát, az olajerdőket és Bordigherát, arra vagy száz kitünő okot tudott felsorolni magamagának.

Biró konzervativ lelkű ember volt; és igen sok művészi mandarinizmus lakott benne. Elég jó szeme volt rá, hogy azokban az uj eszmékben, melyek mindannyian az Életet kivánják magyarázni, s melyek egy-egy rövid időszak előtt megdönthetetlen igazságoknak látszanak, fölismerje a rejtett elcsépeltséget, s azért nagyon megvetette az uj elméleteket, a modernizmus csodáit.

– Ha csak útszéli dolgok és útszéli dolgok közt lehet választanunk, akkor válaszszuk azokat, a melyek nyiltan, becsületesen útszéli dolgoknak vallják magukat.

S ez az idegenkedés, melyet az ál-eredetiség és a hamisitott kiválóság iránt érzett, odáig élesedett benne, hogy belelovagolva magát mindama hajlandóságokba, melyektől a divatos izlés fázik, valóságos kultuszát kezdte üzni annak, a mi hagyományos, a mi ősi, a mi megszokott.

Az, a miért a nászút gondolata másokat visszariaszt, őt vonzotta. A nászút hagyományos és megszokott; tehát előre megvolt benne rá a hajlandóság.

De valósággal érezte azt a vágyat is, mely ennek a hagyománynak életet adott. Vágyódott rá, hogy, legalább egy rövid időre, egyedül legyen vele ismeretlen emberek között; vágyott rá, hogy szerelmesével elbujhassék azok elől, a kik ismerik. Szerette volna, ha nem kell profanálnia a boldogságát, ha nem kell ott maradnia a hétköznapi környezetében, ha nem kell rágondolnia, hogy vannak hétköznapok is.

Aztán meg elérte már azt a kort, mikor az ember megtudja, hogy legnagyobb gazdagságunk az emlékeinkből áll. S tudta, hogy az emberi elme egy gyöngeségénél, vagy ha úgy tetszik: anyagiasságánál fogva, emlékeink annál maradandóbbak, annál elevenebbek, minél több helyhez vannak kötve. És előre gondoskodni akart a közös emlékeikről, mint mindenről, a mi közös lesz köztük.

Viszont mindezzel szemben csak egy tekintet állott: az, hogy az út talán fáraszthatná Bellát.

Erre is volt felelete. Hiszen okosan is lehet utazni, nem szükség, hogy az ember végig száguldja fél Európát s nap-estig rójja a múzeumokat. Sőt, ha nagy pihenőket tartva, elmennek Bordigherába vagy Nervibe a nélkül, hogy bárhol látnivalókra vadásznának, ez éppen elégséges lesz az üdvösségre, s voltaképpen ez az, a mit tenniök kell.

Ilyenféle gondolatok jártak a fejében, mikor kifáradva a munkakeresésben, s egy-egy új megbizástól elkapatva, hazafelé sietett, s útközben egyik tervet a másik után szőtte.

Mindezek a tekintetek, melyek arra biztatták, hogy igyekezzék Bellát a maga véleményére tériteni, bizonyára kitünőek voltak.

De volt ezeken kívül Birónak még egy titkos oka is, mely a nászút mellett szólt, s ez volt a legfontosabb valamennyi közül.

Ezt a titkos gondolatát magának is alig merte megvallani. Mert hisz ez a gondolat úgy hangzott volna, mintha kételkednék magamagában. Pedig ő most bízni akart; bízni a jövőben, bízni Istenben s bízni a maga erejében.

Hanem azért ez a gondolat, egy-egy titkolt, elnyomott, de a magánosságban el nem fojtható sóhajtás alakjában, mégis csak ki-kitört belőle.

S éjjel, mikor a jövő bűvös képei nem hagyták aludni, ki is szalasztotta az ajkán:

– Nem. Nem akarom, hogy az életünket mindjárt nélkülözéssel kezdjük…

Egy leány, a ki igazán szeret, mindig bátran tekint az Élet szemébe. Egy férfi, a ki igazán szeret, mindig gyáva e Vak Erővel szemben.

Amazt határozottá teszi a bátorsága, emezt ingadozóvá az aggodalmai.

S ha kettejük közt nézetkülönbség van, bizonyos, hogy a leány fog győzni.

Bella tehát, a ki lelkiismeretesen hozzá látott jövendő kötelességeinek teljesitéséhez, Bella, a kinek öröme telt benne, hogy pazarló természetét megtagadhatta a másikért, Bella győzött.

Addig vitatkoztak, mig Biró megadta magát. Engedett, a mint mondta: »okosságból«.

Később, esztendők multán, nagyon megbánta ezt az okosságát.

Pedig kevés dolgot bánt meg, a mért magát okolhatta. De ezt az egyet soha se tudta magának megbocsátani.

Évek, évek mulván, mikor megint a nagyvilágban kóborolt, s egy idegen lénynyel az oldalán bejárta az egész Rivierát, a hány lépést tett, annyiszor jutott eszébe ez a régi okossága. S a mint maga előtt látta a fehér falakat, a melyeket egykor boldog, verőfényes napjainak tanúivá akart tenni, a mint maga előtt látta a tündérszép vidéket, melyet nem mutathat meg többé Bellának, elfogta a keserűség, s megfelejtkezve róla, hogy nincsen egyedül, szótlanul haladt egykori álmai vidékén és százszor is elmondta magában, hogy:

– Ó, gyáva okosság! Ó, hitvány okosság! Ó, gyalázatos okosság!