IX.

A véletlen úgy kivánta, hogy ezek a gyönyörüségek mindig akkor jelenjenek meg a vigasztalására, mikor az apró balsikerek s megcsalódások ujra meg ujra ellankasztották.

Az ősz egy ujabb kudarczot tartogatott számára. Már majdnem elbizta magát. Abban kezdett reménykedni, hogy mivel az őszi kiállitáson csak silányságokkal kellett versenyeznie, az ő hat-nyolcz képe közül valamelyik mégis csak megszerez egy szerényebb pályadijat. S ha igen, ez egy esztendőre némi jobblétet jelentene neki.

– Ugyan miért ne érhetném el a sikernek ezt a parányát?! – izgatta magát. – Ha a tehetségem oly szerencsétlenül »előkelő« is, hogy a komoly sikerekben nem lehet részem, mert a sekélyes izlésü, az itélni nem tudó tömeg soha se értheti meg, hogy mi a munkámban a becses, a művészien megalkotott, a mélyen igaz, a szép: a munkásságommal, a szorgalmammal csak elérhetek annyit, mint a művészet akármelyik napszámosa?! Isten látja a lelkemet, milyen szent félelemmel borulok le a gígászok, sőt minden igaz tehetség előtt is: de hisz ezek a képek, a melyek az enyéimmel versenyeznek, kontár mázolások! Ám legyen, hogy az enyéim se sikerültek úgy, a minőknek álmodtam őket, de ha a fejem még rendben van, s az általános vakság még nem ragadt el rám is, az enyimeket legalább meg lehet nézni. S aztán, hiszen nem is a közönségre feljebbezek velök, a melynek, úgy látszik, még tévedésből se kellek, hanem a dologhoz értőkre, a kik közt végre mégis csak vannak lelkiismeretes és jó szemü emberek is?!…

S akármilyen szégyenletes is a vak bizakodás, megint bizni kezdett a jobb jövőben. Pandora ilyen hóbortosokká tett bennünket egy szálig.

Összeválogatta mindazokat a jobb képeit, melyeket még sehol se állitott ki, sietett bevégezni a félig elkészülteket, s aztán útnak inditotta az egész bagázsiát. Nem bánja, nevessék ki. De mégis tesz egy utolsó kisérletet – biztosra vehetjük, hogy nem a legutolsót – mégis csak megostromolja ujra a szeszélyes Közvéleményt, mely, hogy ura embereknek és isteneknek, Offenbachból tudjuk.

A kiállitás megnyilt, de Biró nem sokat lábatlankodott a tárlaton. Nem akart találkozni a pályatársaival. Soha se mondott rosszat róluk, se a szemükbe, se a hátuk megett, de arra se érzett hajlandóságot, hogy az udvarias kritikai szólamok czukros manduláival kinálgassa őket, köteles viszonzásképpen, mikor nem gondolt róluk semmi kedveset. Aztán meg nem találta magához méltónak, hogy részt vegyen a szokásos közhangulat-csinálásban, melyben mindenki úgy védi a maga érdekét, a hogy tudja. Kisebbiteni ezt, kifigurázni azt, sajnálni az egyiket, temetni a másikat, csak azért, hogy észre vétessük magunkat, hogy harsány életjelekkel vonjuk a figyelmet a tulajdon kis hitványságainkra: – ez a mulatság őt nem csábitotta.

De ha Mahomet nem ment a hegyhez: a hegy megmozdult és hivatta Mahometet.

Egy szép nap levelet kapott a jury egyik tagjától, a ki valaha iskolatársa volt s a müncheni szép napokban a legjobb emberei közé tartozott. A levéliró egyszerüen arra kérte, hogy látogatná meg és mennél hamarább.

Világos, hogy a képei sorsáról lesz szó. Hogyne engedett volna tehát a meghívásnak!

Elment. Pedig megkimélhette volna magát egy szelid megaláztatástól.

A jury-tag nagyon barátságosan fogadta. Ugyanazon a hangon szólt, a melyen a régi időkben.

– Szivességet akarok neked tenni, ámbár nem tudom, hogyan fogadod. De ha nem tetszenék az, a mit mondani akarok, vedd úgy, mintha semmit se mondtam volna.

Látnivaló volt, hogy a szivességben nem lesz köszönet.

– Kérlek. Nagyon lekötelezel – szólt Biró.

– Tudod, az egész csak barátságos figyelmeztetés akar lenni. Valahogy azt ne képzeld, hogy a többiek nevében beszélek.

– Ó, meg vagyok győződve, hogy jó indulattal vagy irántam.

– Mondd, hogy meleg barátsággal, mint régen, mint mindig. Különben a többiek is. És éppen ez a meleg barátság késztet arra, hogy jóelőre tájékoztassalak a felől, hogy minő a hangulat veled szemben. Tudom, hogy felénk se nézel, a mit különben, mellesleg szólva, nagyon rosszul téssz; s azért, úgy gondoltam, barátaid kötelessége, hogy gondoljanak egy kissé az érdekeiddel, ha te már éppenséggel nem törődöl velök.

– Köszönöm. Nagyon szives vagy.

– Tartok tőle, hogy a figyelmeztetésemet zokon fogod venni. Engedd meg előre megjegyeznem, hogy ebben az esetben nem volna igazad. Mert, a mint beláthatod, nekünk semmi érdekünk sincs a dologban, s tisztán csak a barátság beszél belőlem.

– El tudom képzelni, s azért kérlek, hagyd el a hosszas bevezetést, s tedd meg az igért szivességet. Könnyü kitalálnom, hogy az ujság, melyet mondani fogsz, nem valami kellemes, de meggyőződhetel róla, hogy hozzá szoktam már az ilyen ujságokhoz, s nem bántanak többé.

– Annál jobb. Tehát arra akarlak kérni, vond vissza az Eliézert, s ne végy részt a nagy pályázatban.

– Ez az egész? Nagyon szivesen. Úgy se voltak valami vakmerő reménységeim, hogy a nagy dij az én ölembe fog pottyanni. Köszönöm a tanácsodat; igazán jobb nem pályáznom, mint kitennem magamat a biztos bukásnak.

– Nagyon örülök, hogy ilyen könnyen meg tudtalak nyerni. Azt hittem, nem foglak egyhamar meggyőzni. Igazán örülök. Hiába, mindig bebizonyul, hogy csak a valódi jelesek képesek arra, hogy magukat is meg tudják birálni. Látod, nagyon észszerü, nagyon helyes, ha megfogadod a szavamat. Mert a nagy dijra éppen semmi kilátásod. Neked elárulhatom, hogy a nagy dijat Vezekényinek fogjuk kiadni…

– Mi a tatár? Vezekényinek?

– Persze, te ezt érthetetlennek találod. Én többet mondok, én azt mondom, hogy ez képtelenség, valóságos botrány. De, látod, barátom, ez a közvélemény nyomása. Hiába gondolkozunk máskép, egészen máskép, a közönséggel nem lehet kikötni. Végre is, szándékos botránykeresésnek, a közvélemény megcsúfolásának tekintené az egész világ, ha másként határoznánk. A Tinike első bálja hallatlan furóret csinált. Az emberek bolondulnak érte. Különben, azt meg kell vallani, hogy van a képen egy igen jó alak, a szabó. A szabó élethű.

– A szabó pompás.

– Határozottan a legjobb kép, a melyet eddig festett. Persze, ez vásári munka és nem művészet. De hiába, a mi közönségünk, fájdalom, még nem eléggé fejlett izlésü. Ugyan mondd, kérlek, ki venné észre a te képednek mesterségbeli finomságait, ki venné észre a kompoziczió egyszerűségét és nemességét…

– Ne beszéljünk az én képemről. Az már vissza van vonva.

– De beszéljünk róla! A te képed igazán elsőrangu. A Rebecca csodás szép, az Eliézeren olyan a bibliai hangulat, hogy modern képen nem tudom a párját, a tájkép, a tájkép pedig egyszerűen remek.

– Ó, kérlek…

– Éppen azért meg akartunk kimélni attól, hogy ilyen képpel kénytelen légy megbukni egy Vezekényivel szemben. Mi mindnyájan meleg barátsággal vagyunk irántad…

– Nagyon köszönöm, igazán leköteleztél. Tehát Eliézert már visszavontam. De bocsáss meg, mert a feleségem vár…

– Csak még egy pár perczre kérlek, mert még nem végeztem be, a mit mondani akartam. Igazán, kissé hamis helyzetben vagyok veled szemben. De te olyan okos és a viszonyokkal számolni tudó ember vagy, hogy veled szemben nem kerülgetem a dolgot. A Wiese-dijról van szó…

– Visszavonjam a Pünköstöt is?

– Igen, erre gondoltunk. Látod, a Wiese-dijat már nem vehetjük el Bartától. Negyedszer buknék el, s elég baj neki, hogy a nagy dijtól elütjük; kénytelenek vagyunk a Wiesé-vel szúrni ki a szemét. Tudod, Barta veszedelmes ember; az ilyennek legjobb a száját betömni.

– Persze, hogy be kell tömni a száját.

– Örülök, hogy egy véleményen vagy velem. De ez még nem minden. Elképzelheted, hogy a Bárándi-dijra már a te Favágód az egyetlen számbavehető pályázó. De ez a dij nem méltó hozzád.

– Megelégedném én azzal is.

– Mi úgy gondoltuk, hogy az első kitüntetésnek, melyben részesitünk, méltónak kell lennie a te nagy tehetségedhez. Nem tehetjük nevetségessé magunkat azzal, hogy ilyen silány dijat itéljünk neked, ugyanakkor, mikor a nagy dijat egy Vezekényinek adjuk. S azért arra kérlek, vond vissza a Favágót is. Azt határoztuk ugyanis, hogy a Bárándi-dijat Lakatosnak adjuk, végső kielégitéskép; s aztán a jövő esztendei nagy dijnál gondolunk rád.

– Rendkivül szivesek vagytok.

– A mit tehetünk, barátom, a mit tehetünk. Tehát megegyeztünk, ugy-e? Visszavonod a pályaműveidet?

– Természetesen. Hanem, hallod, ne vonjam vissza a többieket is?

– Ugyan mért vonnád vissza? Nem fognak ártani azok a hirnevednek. És meglehet, még vevőre is találsz velök. Mai napság minden megtörténhetik. Uj, pezsgő életre viradtunk; a jövő sikerei beláthatatlanok. Hidd el, minden megtörténhetik. Azok a vásznak, melyek a legnagyobb feltünést keltik, sokszor a nyakunkon maradnak; más, szerényebb képek meg szépen lábra kelnek.

– Igazad van. Maga a reménység is megér valamit.

– Persze. De ha ez nem sikerülne is, ne törődjél vele. Gondoltunk mi a te anyagi érdekeidre is.

– Ugyan?

– Magától értődik. Méltányos, hogy ne várakoztassunk meg egy egész esztendeig, minden támogatás nélkül. Végre, neked is élned kell. Ha tehát akarod, kieszközöljük részedre a Bartsch-féle ösztöndijat. Igaz ugyan, hogy ettől az ösztöndijtól bátran éhen halhatsz. De ez is valami.

– Persze, hogy valami.

– E szerint elfogadod?

– Köszönöm, nem. Nincsen rá jogczimem.

– No igen, mert ez az ösztöndij pályakezdők számára van alapitva, s te már nem vagy az. De, soha se aggódjál, okkal-móddal mindent ki lehet csinálni.

– Nem, köszönöm, ne fáradjatok. Nem vagyok olyan rossz viszonyok között, hogy érdemes volna hegyeket mozgatni meg érte.

– Igazán?! Nagyon örülök rajta. Annyival inkább, mert ha el találtad volna fogadni, a kis Bertalannak már csakugyan nem tudtunk volna mit adni.

– Látod! Eszközöljétek ki tehát a kis Bertalannak.

– Mindenesetre úgy lesz a legjobb. Szegény fiú, annyit jár utána!… De igazán nem neheztelsz, ha igy intézkedünk?!…

– Hidd el, soha se gondoltam volna erre az ösztöndijra.

– Ez derék. És nem veszed zokon a figyelmeztetésemet?

– Sőt nagyon köszönöm, hogy megóvtál a nyilvános kudarcztól. Hanem most már igazán megyek.

A jury-tag kikisérte Birót az előszobába, s azzal búcsúzott el tőle, hogy:

– Hiába, te csak megmaradtál a régi jó czimborának!

Melegen szorongatta a kezét, s aztán elváltak.

Birót nagyon leverte s egy kissé fel is lázitotta ez a sok szivesség.

Iskolás ösztöndijat ajánlanak neki, akkor, mikor ereje teljességében, tehetségének a legjava erejében érzi, tudja magát! Megalázó jóakarattal, vállveregetve szólnak hozzá, akkor, mikor a tehetetlen középszerüség, a vásáros had, a csepürágó népség diadalmaskodik! Úgy bánnak vele, mint a szánalom morzsáit leső éhes, elzüllött haddal, vele, az egykori kitünő növendékkel, a kinek mindenki fényes jövőt jósolt, valamennyi mester kitüntetett kegyeltjével, az aligmult pünkösti királyával! És kik? A rossz iskolások, a régi irigyek, a kik soha se tudták megbocsátani neki, hogy valaha szives volt hozzájok, mint a felszabadult jobbágy nem bocsát meg soha a grófnak, a ki emberséggel bánt vele.

– Eh, úgy látszik, csakugyan nem volt tehetségem soha, s valójában épp olyan semmi vagyok, mint a többi! Pedig, Szent Kleofásra, az elzüllöttek pátrónusára!… úgy tetszik, mintha az Eliézerben mégis volnának egyes csinos részletek!… Hanem, ez valószinüleg csak önáltatás. Régi dolog, hogy minden nagyon közönséges ember kivételnek, okosnak és lángelmének hiszi magát. Csak azt szeretném tudni, vajjon az igazi, a kétségtelen nagyok, ellenkezőleg, hülyéknek képzelték-e magukat?!…