VIII.

Szent Ambrus, a zenélő püspök, a kit ragyogó tehetségei és a jó ég tudja miféle tapasztalatok a házasság rejtelmeinek legnagyobb filozófusává tettek, Szent Ambrus, a földi harmóniák tudósa s a mennyei harmóniák bölcsésze, az Énekek énekének magyarázatában élénk szinekkel irja le, hogyan játszik a Sponsus a Sponsával szembekötősdit. Hogyan távozik el, csakhogy visszatérjen, hogyan búvik majd ide, majd amoda, csakhogy megtalálják, hogyan ragadja ki magát a kedves karokból, csakhogy annál tüzesebben várják, s hogyan megy önkéntes, rövid számkivetésekbe, csakhogy a nélkülözés annál kivánatosabbá tegye a boldogságát.

A tudós szent tehát, a kinek irásaiban Buddha papja vagy a neo-paganista művész épp annyi gyönyörüséget találhat, mint az ájtatos keresztény, úgy látszik, abban a véleményben van, hogy a boldog házasságok titka – már akár égiek ezek, akár földiek – a tudós, szinte túlfinomodottan számitó idő-megosztásban áll. Szűkölködjél önként, korlátozzad a vágyaidat, semmisülj meg a szándékos lemondásban, hogy élvezeted annál teljesebb, lázad annál határtalanabb, vágyaid feltámadása annál tökéletesebb legyen: ez a tanitás alaptétele. Látnivaló, hogy ez a kiválasztottak, a nagyon okosak, a túlfinomodott idegű emberek, a főként élvezeteiknek élő kiváltságosok hagyományos, örök élet-nézete. Azt mondhatnám, hogy a zenélő szent s a Gaga cselszövője közt, a ki minden földi örömet megizlel s minden földi öröm után hidegvizzel ápolja magát – ki lehet mutatni a szellemi kapcsot.

A mi festőnk nem volt a kiválasztottak közül való; paraszt vérből eredt. És talán ezért, teljességgel nem volt a tudós szent nézetén.

Nem találta szükségét a vágyai gondozásának, ápolgatásának. A fenyvesek közt nőtt fel, gyermekkorától fogva szabadon, észszerüen s hidegen élt, mint egy pompás, egészséges állat; s ha talán valamely szellemi baktériumok megrontották a gondolkozását, a szive teljesen rendben volt.

Az ilyen emberek, ha egyszer föltámad bennük az a szenvedély, mely mindegyik között a legnagyobbszerü, s mely bennük egész teljességében él (mert se ők maguk, se az őseik nem váltották fel aprópénzre): az ilyen emberek nem látják semmi szükségét, hogy vágyaikkal gazdaságosan és tudósan éljenek. Nem fogynak ki a vágyakból soha, s ha igen józanok, a kiknek mindig a jövő a legelső gondolatuk, akkor a vágyaik kissé a terhükre vannak.

Biró nem tartozott az igen józan emberek közé. Neki mindig a jelen volt az első gondolata.

És a szenvedély e lángolása korszakában, mikor a vágy folyvást megszállva tartotta, úgy találta, hogy ha van valami, a mi kissé terhére van, ez: a kötelesség.

Igaz, hogy a kötelességből jókora rész jutott rá. Akkora elfoglaltsága volt, mint más két dolgos embernek együtt véve. De azért mégis ujság volt rá nézve ez az állapot. Azelőtt soha se szokott a munkától húzódozni.

Mint az igás állatoknak, a vérében volt a munka. Az erős és nem czivilizált fajoknak ebből a legbecsesebbik örökségéből annyit kapott, a mennyi a szellemi munkásoknál a legnagyobb ritkaság. Soha se érezte magát jól, hogyha agyon nem dolgozta magát; és még legreménytelenebb, legelkeseredettebb óráiban sem fázott attól a gondolattól, hogy tovább kell húznia igáját. Hiába volt minden csalódása, kiábrándulása, elcsüggedése, hiába kérdezgette magától: »Minek?!… Mikor úgy sincs semmi eredménye, semmi czélja?!…« – azért másnap csak folytatta, a hol elhagyta.

Most történt meg vele legelőször, hogy kötelességének teljesitése igazán a terhére volt. És most sem a fáradságot sajnálta, hanem az idejét.

Éveket adott volna az életéből, ha egy pár szabad órával többet szerezhetett volna magának.

A lemondások közül, melyekre elszánta magát, csak azt az egyet találta nehéznek, hogy le kellett mondania az ideje egy részéről is. Volt több apró nélkülözése, a melyeket ráparancsolt magára, s a melyeket kiállani nem került semmi áldozatába. Titokban lemondott azokról az aprólékos élvezetekről, a melyek, ha szokásokká válnak, nagy zsarnokaink tudnak lenni.

Lemondott a dohányzásról, meg az effélékről. Csak annyit dohányzott, hogy Bellának éppen fel ne tünjék a dolog. S igy tett a többi kicsinyes szokásával is; csak szinből tért vissza hozzájok egyszer-egyszer. De ezeknek az apró nélkülözéseknek csak az örömét érezte. Oly könnyü volt róluk lemondania, hogy a jutalom, melyet az áldozat magában hordott, több volt, mint az érdem.

De az a másik áldozat, az a nagyobbik, melyet a kötelességnek vitt, ó, az nehezére esett!

Eddig nem is tudta, hogy a kötelesség teljesitése milyen terhes is lehet! Különösen, mialatt Bella ott ült mellette, mialatt érezte azt az édes lehelletet… s a munka sürgette! Ó, be kegyetlen állapot volt híven kitartani, be nehéz megállani, hogy mikor oda hajolt hozzá egy vigasztaló és buzditó csókért, ne dobja pokolba az egész papirhalmazt, hanem ott üljön csöndesen tovább, mig az órái letelnek. Megértette Tantaluszt.

És Tantalusznak még könnyü volt. Tantaluszt eléggé megfékezte a szörnyü Ananké, Tantalusznak nem kellett magamagát is fékeznie. De ő »ura« volt minden elhatározásának. (Köszönte ezt a szabadságot!) Csak rajta állott, hogy elvesse magától a kötelesség terhének egy részét; csak rajta állott, hogy azt mondja Neki: »Szeressük egymást és nélkülözzünk egymásért mindent, mint a szalmakunyhók hősei, hősnői!«

Sokan teszik ezt igy, a szegények közül; olyanok is, a kik azért még nem szeretik egymást valami tulságosan…

De Biró nem igy értette a házasságot.

És ha nem szivesen »távozott el, hogy visszatérjen«, ha nem szivesen »ragadta ki magát az ölelő karokból, hogy a viszontlátást annál inkább várja s annál inkább várják«, azért megcselekedte.

Kész volt erre a legeslegnagyobb, erre az egyetlen igazi lemondásra is, csakhogy olyan jelent és olyan jövőt szerezzen neki, a milyet csak álmodhatott, a milyen emberi erőfeszitéssel csak elérhető volt.

Neki, a kit százszor jobban szeretett, mint magamagát, a kiért képes lett volna mindenre, de mindenre. Neki, meg talán azoknak, a kik jönni fognak.

A Végzet, mely a Természet akaratának csak végrehajtója és lassu eszü szolgája, a Végzet lehet kegyetlen, igazságtalan, vak és buta, de a Természet maga jóságos. És a Természet úgy rendelte, hogy semmi se veszszen el, hogy minden megtérüljön, akár bünhödés- akár jutalomképpen. Úgy rendelte, hogy legnagyobb önfeláldozásainkat a legédesebb örömöket adó lelki gyönyörűségek jutalmazzák.

S Biró is kivette a részét ezekből a gyönyörüségekből.