XI.

Néhány nap mulva egy uj fölfedezést tett, mely talán még jobban meghatotta, mint az a beszélgetés, a melyet meglesett.

Pedig az, a mire véletlenül rábukkant, meglehetősen prózai dolog volt. Egy füzetke, tele irva sűrű, szeszélyesen kacskaringós betükkel, az ismert kedves szarkalábakkal.

És ez a füzetke nem is tartalmazott afféle kedves ömlengéseket, a minőket gyakran irnak össze a nevelőintézetek bájos növendékei, vagy költői lelkületü, ábrándozásra hajló fiatal asszonykák. Nem volt napló, se szemenszedett szép mondások, vagy költői sorok gyüjteménye; általában, nem tartozott ama dolgok közé, a melyeknek bárminemü köze lehet a költészethez.

Ebben a füzetkében igen gyakorlati dolgok voltak; még pedig nem is kevés, mert a szarkalábak még az utolsó lapot is betöltötték.

A boritékára az volt irva, hogy: »Biró Bella szakácskönyve«.

Az eredetit Bella Vandától kérte kölcsön. Olyankor, mikor a férje nem volt otthon, s a házi dolgai nem foglalták el, a gazdasszonyság e vezérkönyvéből kiirta magának a leghasznosabb tanácsokat, hogy lassankint pótolja a Sacré-Coeurbeli nevelés apró hiányait. Különben az eredetit is, a másolatot is, nagyban dugdosta a férje elől, s az elfelejtett bűnjelt Biró a díván nagy párnája alatt fedezte fel, a hová Bella bizonyára meglepetésében rejtette, hogy aztán szépen megfeledkezzék róla.

Biró éppen egyedül volt, mikor véletlenül ráakadt erre a különös irodalmi műre. És meglepetésében nem állhatta meg, hogy fel ne kiáltson:

– Ó, Miss Illandudno, ó, amerikai dollárkirálynék, hova lettetek?!… De még jó, hogy eltüntetek a gyermek-álmok ködébe, mert ennek a szakácskönyvnek a láttára el kellene sorvadnotok a csalódástól és a szégyentől! Hová lettetek, ó éden arany-álmai, hová lettetek, költészet, délibábok, mesés reménységek! Ó, hogy mind ennek egy szakácskönyvben kell végződnie!

De hiába csúfolódott a már jelképpé kinevezett Miss Illandudno-val, azért valójában nagyon komoly maradt.

Hamarjában nem tudta volna megmondani: mi hatotta meg olyan mélyen, hogy a csúfolódó hajlamaival kellett védekeznie az ellágyulás ellen?! Az a lemondás-e, melynek ez a prózai füzet olyan ékesen szóló tanúsága volt? Annak a látása-e, hogy Bella milyen lelkiismeretesen látott hozzá ahhoz, a mit gyermekies gondolkozása kötelességül tüntetett fel előtte? Annak bizonysága-e, hogy mily buzgalommal igyekszik kis felesége viszonyaikhoz alkalmazkodni, részét a munkából kivenni s neki kedvére tenni?! Vagy az, hogy a minden pazarlásra hajlandó kis teremtés nem sajnálta a fáradságos munkát, s nem a dologra termett szép kezét ugyancsak elgyötörte, csak hogy megtakaritson egy parányi költséget?! Vagy az, hogy dugdosta előle ezt a kis önfeláldozást?! Vagy talán ez a két szó, ez az uj név, mely olyan sokat mondott?!

Mindegy. Annyi bizonyos, hogy meg volt indulva, ha nem is tudta, hogy miért?!