XII.

Egy idő óta gyakran volt szó közöttük egy bizonyos Palikáról, a ki nem létezett.

Palikának majd ez, majd amaz kellett. Palika úgy követelte, hogy ez igy, vagy amúgy legyen. Palika, bár nem mutatkozott, egyszerre csak rendelkezni kezdett a házban.

Birót ez arra inditotta, hogy ismét töröljön egy órát az alvás idejéből (másunnan már nem törölhetett) s naponkint egy órára sétálni vigye a feleségét, a mint hogy ezt ilyenkor egy tisztességes férj se szokta elmulasztani.

Ezeken a sétákon is mindig csak ama bizonyos Palikáról volt szó.

Ha Palika megjön, akkor igy és úgy lesz. Ha Palika megérkezik, akkor az egész lakást másként kell rendezni. Palika nem szerette se a hideget, se a meleget; Palika nem szerette se a sötétet, se a világosat; Palika igen kényesnek igérkezett.

És rengeteg, vég nélkül való vitatkozások eredtek meg a hires Palikáról. Csodálatosképpen egyikük se unta meg ezeket a vitákat.

Legelőször is: hátha Palika leány talál lenni?!

Bella hevesen kikelt ez ellen a gyanusitás ellen. Ha őt hallotta az ember, azt kellett hinni, hogy Palika mindjárt egy kis bajuszkával, és három csillagos arany gallérkában fog a nyilvánosság előtt megjelenni.

Aztán nagy port vert fel az a kérdés is, hogy vajjon Palika csakugyan Palika lesz-e?

Bella igen prózainak találta ezt a nevet. Ő sokkal regényesebb, sokkal szebb nevet szánt Palikának. Ugy találta, hogy Palikát inkább Raoul-nak, Gaston-nak, vagy Gontran-nak kell nevezni, avagy a legrosszabb esetben Aladárnak, Elemérnek, utolsó esetben Tibornak.

Biró, ellenkezőleg, ugy vélte, hogy csak négy név között van választás, s ez a négy név: János, Mihály, Péter és Pál. Bella a három elsőt szörnyünek mondotta, de a negyedik se elégitette ki az álmait. Biró kifejtette elveit, hogy a szépség az egyszerüségben áll.

Végre megegyeztek a Pál-ban. »Pál!« – ez rövid, egyszerű, s nincs minden méltóság nélkül. A »Palika« meg olyan kedvesen hangzott (legalább Biró olyan kedvesen tudta mondani), hogy Bella soha se hallhatta a nélkül, hogy el ne mosolyodjék.

Az egyezséget nem foglalták ugyan czikkelyekbe, de ettől fogva elhatározott dologgá vált, hogy Palika csakugyan Palika lesz.

Ezzel azonban korántsem értek véget a nagy vitatkozások.

Roppant viharokat támasztott az az égető kérdés, hogy ha Palika sirni fog, mi lesz a tennivaló?

Biró a Rousseau nézetén volt. Hagyni kell, hadd sirjon. Bellát fellázitotta ez a szivtelenség. Majd bizony, azt szeretné ő látni! Biró erőködött, hogy igenis; sőt, hogy ha Palika makacsnak mutatkozik, meg is kell fegyelmezni. A nevelésnek csak úgy van értelme, ha mindjárt az első napon megkezdik. Bella kijelentette, hogy ez egyszerüen ostobaság. Biró hivatkozott Rousseaura. Bella nem sokat törődött Rousseauval, s nem titkolta el abbeli nézetét, hogy Rousseau, ez után az ötlet után itélve, csak közönséges vén szamár lehetett. Könnyü ilyen nagyfejü kamaszoknak hősködni egy olyan piczi lénynyel szemben!

Biró nem tágitott. Megmagyarázta, hogy nevelés dolgában az apa az igazgató szellem, ő határozza meg az általános irányt. Az anya csak végrehajtója a megállapitott elvek szerint tennivaló intézkedéseknek. Bella azt mondta rá, hogy mindez lárifári.

De alaposan meghányták-vetették Palikának további sorsát is. Bella azt óhajtotta, hogy Palika nagy művész legyen, mint az öreg Palika; vagy ha ehhez nem volna kedve, akkor huszár-ezredes vagy legalább is képviselő és pártvezér. Biró ellenben ridegen, kiméletlenül fejezte ki azt a sötét szándékát, hogy Palikát, mihelyt kilencz esztendős lesz, varga-inasnak adja. És, bár Bella felháborodva tiltakozott az ilyen lelketlen tréfák ellen, meg is okolta kőszivü elhatározását.

– Minden munka értékes – fejtegette az elveit – s minden csak attól függ, hogyan végezzük a munkánkat. Egy jó varga több ember, mint egy rossz államtitkár, s a varga mestersége szép, klasszikus mesterség, mert vargára mindig szükség lesz. Aztán meg a boldogság titka az igénytelenségben rejlik, és ő mindenekelőtt azt akarja, hogy Palika boldog ember legyen. Palika igénytelen és szerencsés ember lesz, mert a boldogság nem abból áll, hogy a ruhánkat Steinnál csináltassuk, és reggelire szarvasgombával készitett és Old Sherry-vel leöntött jércze-szeletet együnk.

Olyan komolyan beszélt, hogy Bella már maga előtt látta Palikát, a mint egy sötét, csikorgó téli reggel tizenkét pár nagy csizmát czipel egy roppant rúd alatt görnyedve, mialatt piczi lába a kivágott fa-czipőben violaszinre gémberedik a hidegtől… Az ő kis fia!

A szeme megtelt könnyel, s Biró alig tudta helyre vigasztalni. E fáradozása közben kénytelen volt azt az engedményt tenni, hogy az inas-évek nehézségeit különböző szülői kedvezményekkel fogják enyhiteni. Azután ismét vitatkozni kezdett, s bebizonyitotta, hogy a varga-inasi pálya nem olyan tövises, mint látszik, mert hisz a varga-inasok a legvigabb lények a világon.

Mig végre Bella elnevette magát, s azt mondta, hogy:

– Be bolondok is vagyunk mi mind a ketten!

De volt ennek a széles körü s minden részletében kidolgozott programmnak egy pontja, a melyben megegyeztek. Az, hogy mihelyt Palika megérkezik, ki fognak költözni a házból, mindjárt a következő tavaszszal.

Mert szerették ugyan a fészküket, de úgy találták, hogy az a fészek nem Palikának való.

Palikának kis, földszintes ház kell, szép kis udvarral, meg nagy kerttel, a hol Palika játszani fog. Palika, meg a többiek, mert hisz valószinü, hogy szép lassacskán Mihályka, Péterke és Jánoska is meg fognak érkezni.

Kis, földszintes ház, a hol egyedül fognak lakni, hogy Palika a szomszéd gyermekektől el ne kapja a ragadós betegségeket.

Kis, földszintes ház, nagy, szép kerttel, a hol falun képzelhetik magukat. A hol buvócskát lehet majd játszani, s a hol Biró még dolgozhatik is.

És sétáikon, a mint sorra járták a külvárosi, többnyire elhagyott, s szinte falusias utczákat, melyek lakásuktól a városligetig vezettek, gyakran nézegettek körül, nem pillantják-e meg valahol azt az eszményi kis házat, melyről egy idő óta annyit álmodoztak?!…