XIV.

Birónak volt egy titkos szomorúsága s egy még titkosabb öröme.

Egy délelőtt sokkal korábban ment haza, mint igérte.

Az ilyen korai hazaérkezések s váratlan betoppanások a férjek legkopottabb, legősibb élczei. Mint a regényekből ismeretes, ezek a váratlan megjelenések vetnek időelőtti, gyászos véget a legtöbb zavartalan házaséletnek, s mint az elbeszélések megtanitanak, ugyancsak ezek az elsietett, meggondolatlan hazaérkezések rontják meg a név- és születésnapok apró örömeit is. Rossz tréfák ezek, annyi bizonyos; legalább rossz tréfáknak mondják még azok is, a kik utánozván az olasz novellák hőseit, maguk is megengedték maguknak ezt az ősi mulatságot.

A mi Birót illeti, meg kell vallanunk, hogy benne nem volt semmi szándékosság.

Valami kicsinyes véletlen fölmentette a leczkéjétől. Soha se derült ki: vajjon csakugyan kigyúlt-e az iskola, vagy csak a kályhákból kiözönlő éktelen füst tette lehetetlenné a leczkét, de egyszóval ama rendkivül örvendetes események egyike történt meg, melyekért buzgó hálaimát rebeg a gondviselésnek kicsiny és nagy, tanitvány és tanár egyaránt.

Biró talán még a diákjainál is jobban örvendett ennek a váratlan szünidőnek. És boldogan rohant haza, hogy teljes megelégedésben tölthesse a két óráját.

Pedig nem volt igaza.

Egy férjnek soha sincs igaza, ha korábban megy haza, mint a hogy igérte.

Mert ilyenkor okvetetlenül, szükségképpen nyomára fog jönni egy olyan titoknak, a mit so’sem jó megtudni. Az asszonyoknak mindig vannak titkaik (az egyiknek ilyen, a másiknak amolyan). Grizeldisz mindenesetre tökéletes feleség volt, de ha férjének, a nemes lovagnak, valamikor eszébe jutott volna két órával korábban térni meg a vadászatáról, mint szokta, bizonyára neki is látnia kellett volna valami olyat, a mire azelőtt, égbekiáltó, konok elbizakodottságában, soha se gondolt volna.

Nincs az a boldog asszony, a ki nagyon elcsodálkoznék rajta, ha a férje egyszer vagy két órát késik, s nincs az a tökéletes feleség, a kinek meglepetés ne legyen, ha a nevezett két órával siet.

Hogy ezt az erkölcsi tapasztalatot a férfiúi vagy az asszonyi természet rovására kell-e irni, döntsék el a moralisták.

Elég az hozzá: Biró korábban ment haza, mint a mikorra várták; természetes tehát, hogy: meglepte a feleségét.

Meglepte, a mint az elhagyott utczára nyiló ablakok belső tábláit – mosta és törülgette.

A feje be volt kötve egy piros kendővel, mint egy szobaleánynak. S az arcza pirosabb volt ennél a kendőnél is. Nem tudni: a munkától-e, vagy az ijedelemtől, hogy rajta kapták a turpisságon?

Biró úgy tett, mint a hogy’ az ilyen meglepetések után tiz férj közül kilencz. Megcsinálta a szokásos drámai jelenetet.

– De, az istenért, mi jut eszébe?

Bella ijedtében majd kikottyantotta az igazat.

– Semmi különös. A belső táblákat máskor is magam törülgetem. Az a szegény leány nem ér rá mindenre.

De még idejekorán mást gondolt. Mert tudta, hogy erre az lesz a felelet:

– Akkor még egy cselédet kell fogadni, a mint már régen rimánkodom.

Bella tehát egyet kanyarintott az igazságon, s csak annyit felelt, hogy:

– A lány beteg s hogy hamarább elkészüljön a dolgával, ezt abba hagyattam vele. De láthatod, hogy én rám már csak ez a két tábla maradt!…

– És éppen most!

– Ezzel ugyan nem erőtetem meg magamat.

– De hisz úgy kipirultál belé, mintha lázad volna!…

És megcsókolta a biborszinü arczot.

– Igen, mert rám ijesztettél!

Bella letagadott magáról minden házi dolgot, de Birónak nem sok fáradságába került megtudnia, hogy igenis, a könnyebb munkát elvégzi a leány helyett. Ez a fölfedezés arra inditotta, hogy még egy utolsó kisérletet tegyen egy szobaleány érdekében, a kit állitólag igen melegen ajánlottak neki, s a ki úgy erényei, mint szerencsétlensége révén, méltó volna minden részvétre.

A nagy erőlködésnek nem volt foganatja. Bella átlátott a szitán, s kitalálta, hogy ez a tökéletes szobalány, a kiről Biró meginditó történeteket tudott regélni, csak a férje képzeletében létezik, s ha megelevenülne, igen közönséges fehérszemélylyé változnék át.

És mikor Biró a legkomolyabban fáradozott a képzelt hölgy érdekében, Bella, a ki előbb hosszasan nézett a férje szemébe, egyszerre csak elmosolyodott s azt mondta neki:

– De hisz édes kis öregem, nem tudsz te hazudni egy cseppet sem!…

Biró tanúságul hivta a kalendárium legtekintélyesebb szentjeit, s azt hitte, hogy ezzel az erkölcsi segitséggel mégis csak győzni fog.

De Bella tovább is csak hitetlenül mosolyogva nézett az ura szemébe, s mintha valami részvétre méltó fogyatkozást lelt volna ebben a különben elég tűrhető úriemberben, igy szólt:

– Igazán botrány, szegény kis öregem, hogy mennyire nem tudsz hazudni!

Neki is nevetnie kellett. S ezzel a szobaleány-kérdés egy időre megint letünt a napirendről. Legalább egy darabig nem beszéltek róla többet.

De azért Birót, titokban, folyvást bántotta az a gondolat, hogy a feleségét nem tudja a gondtól s a cselédmunkától megóvni.

Hát hiszen szegény embereknél ez nem is olyan rettenetes dolog. Vannak békében, sőt boldogságban élő családok, a hol az asszony kiveszi a részét még a nehéz munkából is. És talán maguk az asszonyok nem is tekintik ezt olyan borzasztónak. Mindig voltak és mindig lesznek asszonyok, a kik ott hagyják a kényelmet, a jólétet, s elmennek pallót sikálni, hogy együtt legyenek azzal az emberrel, a kit szeretnek.

De Biró nem úgy gondolkozott, mint szegény emberhez illik. A bajai közt az volt az egyik legnagyobb, hogy – vesztére – úgy gondolkozott, mint egy mandarin.

S ebben a pontban az Arisztótelesz véleményén volt. Azt tartotta, hogy a testi munka végzésére egészen másféle szervezetek vannak hivatva, mint a mieink. Arisztótelesznek erre a felfogására azt az ellenvetést lehetne tenni, hogy ugyanezt mindenki mondhatja, s a világ összes filozófusai megegyeznek benne, hogy a bölcs, nagy igyekezetében, a melylyel igazolni akarta a szolgaságot, egy kicsit elhajitotta a sulykot. De viszont azt se lehet tagadni, hogy ama bizonyos »szervezetek«, mintha igazat adnának az arisztokrata gondolkozásnak, maguk is igy találják a dolgot természetesnek.

Ám álljon a dolog a férfira nézve akármiként: nem erősködött. De ha az asszonyról volt szó, akkor már nem engedett. Ha idáig kellett menni: túltett a keletieken. Esküdött rá, hogy ama »szervezetek« közül, melyek a testi munka végzésére vannak hivatva, a nőt mindörökre kizárja a rendeltetése. A nő – igy vélekedett – a mi társadalmunkban különben is a rövidebbet húzza; következéskép: kitudni őt az előnyökböl s megosztozkodni vele a munka nehezén, csak barbárság lehet.

Ezen kívül volt még egy sereg kitünő oka, melyeket mindig készen tartott az elmélete igazolására. Másrészt azonban nem hiányzott belőle az a bátorság se, hogy nyiltan elismerje ama szép számu következetlenséget, melyekkel az »én« koronkint megcsúfolja a legszebb elméleteket is. Ha az elmélete máskép hangzott volna is, akkor se átallotta volna megvallani, hogy igenis, a feleségének egészen másféle sorsot kiván, mint a mely, úgy látszik, már ezer esztendők óta üldözi Éva leányait.

Igen, a kivételesen szerencsések, a dollárkirálynék kényelmét s a Miss Illandudnók mesés ruháit kivánta volna neki, a kit méltónak talált rá, hogy része legyen a kiválasztottak minden ritka örömében. És ime, nemcsak, hogy a legnyomorultabb gondtól nem tudta megóvni, még abba a tudatba is bele kellett törődnie, hogy titokban, az ő nagy keserűségére, ledolgozza a mások részét a nem neki való munkából, mint az a többi szegény asszony, a kiket lélek nélkül s földhöz ragadt szegénységben élő férjeik csinos, egészséges állatokként tartanak a fedelük alatt.

Régóta nem békétlenkedett már, de ez a gondolat fellázitotta. És el kellett fojtania a keserüségét, mert tehetetlen volt a bajjal szemben. Többet dolgozni képtelen volt, s a keresete sehogy se emelkedett.

A rossz szapora, mint a legalacsonyabb rendü állatok. Spontán-generáczióval ujhodik meg, mind több és több más rosszra válva szét. Ez a keserű gondolat se maradt egyedül való. Nemsokára támadt egy ujabb kétsége, mely fokozta az izgatottságát.

Vajjon, titokban, nem érez-e nélkülözést is? Vajjon nem csalódott-e meg, nem ő benne, hanem abban, a mit a házaséletüktől joggal várhatott? Vajjon nincs-e még több lemondása, mint a mennyihez lánykorában hozzászokott? Vajjon nem találja-e, mint a Bret Harte számüzöttjei, hogy egy kicsit sok a Homérosz, s egy kissé kevés a kenyér?

Kerülő utakon, vigyázva járva, neki látott, hogy kicsalja az önkéntelen s őszinte feleletet erre az aggasztó kérdésre. De Bella észrevette a kelepczét. És hogy mindenkorra véget vessen az efféle kisérletezésnek, egyszer csak ezzel a mondással lepte meg Birót:

– Hagyd el, soha se voltam ilyen nagyúr világéletemben.

Elmondta neki a kávé-korszak hosszú hónapjának nevetnivaló vonásokban gazdag történetét, meg a többi efféle élményt. Erről a tárgyról sokat tudnak beszélni az olyan leányok, a kik jó sokáig éldegéltek a testvérük kis pénzének fölötte szerény kamataiból. És úgy tudott mulatni ezeken az élményeken, mintha egy kissé sajnálná is az elmult vidám napokat.

De a Biró kétségeit ez se oszlatta el. A gyanú ott maradt a lelke mélyén. Igyekezett ugyan el nem árulni a szomorúságát, de a hányszor magára maradt, ez a névtelen kesernyés hangulat mindannyiszor rá boritotta szürke árnyékát.

Csak két dolog volt, a mi vigasztalta egy kissé. Az egyik a reménység, a megváltó Angelus. A vakmerő bizakodás, hogy ez nem tarthat igy sokáig; a fel-fellobbanó hit fiatal erejében. A másik pedig az a tapasztalat, hogy ha Bella titokban nem hozzá való munkával rontja is szép fehér kezét, és e mellett talán lemondásai is lehetnek: mindez ugyan egy cseppet se látszik meg rajta.

Szebb, üdébb, vidámabb volt, mint azelőtt bármikor; s az egészség csak úgy sugárzott róla. Szépsége, mely egy gyönyörü szarvas-ünő teli és mégis gracziózus szépségére emlékeztetett, csak tökéletesebbé, ragyogóbbá vált azóta, mióta férjhez ment, a nélkül, hogy leányos, határozatlan, szinte gyermekiesen üde bájaiból akármit is veszitett volna. Vannak kiválasztottak – igaz, hogy nagyon kevesen – a kik még az anyaság állapotában is megőrzik alakjukon a leányiság hamvasságát, s Bella ezek közé a kiválasztottak közé tartozott.

»Ha Tiziannak olyan Madonnája lett volna, mint nekem van!«… – mondogatta magában Biró, és »örült lelkében«, mint a bibliában mondják. Aztán egy kissé szánakozva gondolt azokra a szerencsétlenekre, a kik azt képzelik, hogy a vágy elalhatik, s hogy a szerelmet is megőrli az idő.

Az egészségnek és a szépségnek ez a teljessége, mely földi fénykörként sugározta körül Madonnáját, még jobban vigasztalta a reménységeinél is.

– Küzködünk, bajlódunk – kezdte biztatni magát – nehezen csikarjuk ki a sorstól azt a kis jobb jövőt, a melyre méltán számithatunk, s talán még megcsalódunk egypárszor. Talán még messzebb van a czél, mint képzelem. De majd csak elérjük. Fiatalok, egészségesek vagyunk mind a ketten; s örökké fogunk élni, mint a mesék hősei. Ha van valaki, a ki várhat, úgy mi várhatunk.