XIII.
Egy ilyen délutáni sétáról hazajövet, Bella egyszerre csak megállott egy házikó előtt, s igy szólt a férjéhez:
– Nézd, be kedves!
Csakugyan nagyon kedves volt. Ujdonatuj az utolsó kapuszögig, világosbarna szinre festve, két-két ablakkal jobbra is, balra is. A kapu nyitva volt, s be lehetett látni a helyes kis udvarra, mely tiszta volt, mint egy sekrestye. Odább, az udvaron túl, öreg fák lombjai zárták el a kilátást. A kert tehát régi lehetett, és eléggé nagy is, mert a szomszédos utcza jó messze esett.
A ház is, udvara is, tökéletesen olyan volt, a minőt kerestek; a kert alkalmasint szintén megfelelt a kivánságaiknak. De azért, meglehet, fel se tünt volna nekik, a nélkül a kedves kép nélkül, melyet Bella az ablakokban pillantott meg.
Az ablakok tele voltak nyiló virágokkal, és a virágok mögött nevető gyermekfejekkel. Egy virág, egy gyerek, egy virág, egy gyerek; és igy tovább.
Igen, ilyen ház kellene nekik, ilyen szép kis udvar, ilyen virágos ablakok, a honnan éppen igy nevetnének ki Palika, Mihályka, Péterke, Jánoska.
S Bella megnézte a ház-számot. Kis-mező-utcza 123.
Attól fogva a hányszor arra mentek, mindig bemosolyogtak a négy virágos ablakon. A gyerekek már ismerték őket s bizalmasan integettek nekik.
Ők pedig elhatározták, hogy az eszményi háznak tökéletesen ilyennek kell lennie, mint a milyen ez a Kis-mező-utcza 123.
Utóbb már csak azért is arra sétáltak, hogy lássák, mi történt a Kis-mező-utcza 123-mal? Nem fujta-e el az a tündér-hatalom, a mely ezt a bűvös-bájos fészket ide varázsolta a szegény negyedbe?! Vidáman, mint jó ismerősök, nevettek be a gyerekekhez s megnyugodva mentek tovább: hála Istennek, a Kis-mező-utcza 123 még megvan!
Egy szép nap azonban (nem, nem volt ez szép nap) a virágok és a gyermekfejek eltüntek az ablakokból. S ugyanakkor a kapun megjelent egy fehér czédula, mely jelentette, hogy az egész ház, mely egy nagy lakásból s nagy kertből áll, november elsejétől fogva kiadó.
Az első gondolatuk az volt:
– Milyen kár! Milyen szomorúvá lett a ház!
Hanem aztán csábitó képek jelentek meg előttük, s ezek a kedves, gyönyörü látomások lassankint elfelejttették velök kis ismerőseiket.
Ha ezeket az elsötétedett ablakokat megint ki lehetne rakni virággal és gyermekfejekkel!…
Attól fogva még többet állongálltak a kis ház körül, s még többet nézelődtek befelé.
Eleinte csak a kapun kukucskáltak be. Később bemerészkedtek az udvar közepéig, s egy nagy nap arra a hősies elhatározásra ébredtek, hogy igenis, megtekintik a házat, tőről-hegyre, a pinczétől a padlásig.
Úgy fognak tenni, mintha lakást keresnének, s ki akarnák bérelni a házat, még abban a házbérnegyedben.
Bementek. Biró nagynehezen előkeritette az öreg asszonyt, a kit házőrzőnek hagytak hátra az elhagyott tanyán, s megindultak a nagy körjáratra.
Mikor beléptek a legelső szobába, Bellának bolondos sebességgel kezdett dobogni a szive. Mintha tilosban járnának.
De ez a kis félsz eltünt hamarosan, hogy helyet adjon a képzelhető legzavartalanabb megelégedésnek.
Ó, milyen kedves is volt minden ebben a gyönyörü kis házban, mely oly tisztán fehérlett s mindenütt úgy ragyogott, mintha skatulyából vették volna ki és éppen csak most vették volna ki onnan! A szobák éppen olyan nagyok, éppen olyan magasak voltak, mint a hogy’ ők kivánták, s az egész az utolsó ablakig úgy volt beosztva, a hogy’ álmaikban látták. Akár csak ők épittették volna a házat, kényük-kedvük szerint.
Bella hamarjában el is végezte, hogy’ is lenne ez meg az, ha csakugyan beköltözhetnének. Itt volna a szalón, amott meg a hálószoba. Nini, ez itt meg a gyerekek szobája! De hisz ez pompás!… A gyerekszobát Biró is nagyon kedvesnek találta. Csakugyan olyan volt, a milyenre áhitoztak. Nagy, tágas, világos; álmodni se lehetett volna különbet.
Hát még a kert! Hisz nem is kert volt már ez, hanem valóságos kis park, hosszu, árnyas fasorokkal, rengeteg, geometriai alakokra czifrázott virágágyakkal, meg csinos szökőkúttal, a hol egy egészen kifogástalan Triton elnökölt. Az alsó részről el lehetett látni a mezőre, le a városligetig.
El voltak ragadtatva. Mintha az Erdei Szép kastélyában jártak volna, oly regényes, oly tündéri volt minden.
Hanem azért egy kissé elszontyolodva léptek ki a házból. Biró, végezetül, nagy nekifohászkodással megtudakolta a bérösszeget, s az ár fennen, szinte gúnyosan hangzott.
Bizony drága volt egy kicsit. Szó se lehetett róla, hogy még az őszszel beköltözzenek. A mostani lakásukat csak a tavaszra mondhatták fel; s arra, hogy egyszerre két lakást fizessenek, nem gondolhattak többé. A nagy összeget, melyet csak az imént süvitett el az a követelő hang, egymagában is nehezen tudnák megfizetni.
Úgy határozták, hogy Gabriella előtt nem is emlitik a dolgot. Még összeszidja őket.
De azért nem mondtak le az ábrándjukról. Hátha szerencséjük lesz, s a Kismező-utczai ház üres marad egészen a tavaszig?! Addig nagyot változhatik a világ. Birónak reménységei voltak, hogy nemsokára megszaporodik a jövedelme is.
Csak ne venné ki addig senki! Csak ne hóditaná el előlük valami pénzember!
És mindennap arra sétáltak, ujra meg ujra meggyőződni, hogy nem, még nem vette ki senki.
Aggodalmas tekinteteik már messziről keresték a fehér czédulát és napról-napra növekedő örömmel néztek egymásra, miután megállapitották, hogy: hála Istennek, még megvan, még nem vették el tőlük. Közeledett a tél, s egyszerre nagyot nőttek a reménységeik. Nem, a télen már senki sem fog ide költözni; arról pedig, hogy a tavaszszal elejükbe ne vágjon valaki, gondoskodni fognak.
Lassankint beleélték magukat abba a szép gondolatba, hogy ezt a házat nekik tartogatja a gondviselés. És Bella nagyban szőtte tovább merész álmait. Képzeletében előre elrendezett minden apróságot; úgy tudta, ez vagy amaz hol fog állani, mintha már benne laktak volna, s csak valami nyári tartózkodásra mentek volna el innen, rövid időre. Itt fog állani a zongora, a szalónban pedig, a kandallóval szemben, az ő arczképe. Mindenütt függő lámpák lesznek, hogy a gyerekek magukra ne borithassák a meggyuladt petróleumot.
A vágyaik mind messzebbre és messzebbre ragadták őket. Egy délután Biró hangot adott annak a vakmerő reménységnek, mely titokban már régóta izgatta mind a kettőjüket.
Hátha egyszer majd meg is vehetik a házat!
Egyszer?! Talán nem is olyan sokára?!
S mikor elhangzott a merész szó, mind a kettőjüknek egy gondolatuk volt. Az Angelus!
Biró már régóta dolgozott az Angeluson. Egész lelkét, egész tudását beletette ebbe az egy munkájába. És bár még együtt se beszéltek róla soha, tudta Bella is, hogy ez az ő remekműve. Az a remekmű, melyet egy életben csak egyszer lehet alkotni; melynek mását a legnagyobb mesterek se csinálják meg többé soha.
És hát miért ne hozná meg az oly rég várt sikert ez a gyönyörü, ez a tökéletes Angelus?! Biró nem szenvedett üldözési mániában. Nem hitte, hogy az egész világ összeesküdt ellene. Nem volt szerencséje eddig, ennyi az egész. Nem ismerték fel a tehetségét, mint a hogy’ akárhány nagy művész dolgozott ismeretlenül, sokáig, nagyon sokáig, mig csak egy szerencsés véletlen fel nem fedezte őket.
Tulajdonképpen mi oka is volna az elcsüggedésre?! Mintha bizony nem volna mindennapos dolog, hogy a nagy mesterek közül minden második sok, sok munkával bukik meg addig, mig végre a tizedik, vagy a tizenharmadik, egyszerre, érthetetlenül, meghóditja a Dicsőség asszonyát?!
Miért ne nyerhetné meg legalább a kiállitás nagy diját ezzel az Angelusszal?! Mikor igazán ez a legszebb, legérettebb alkotása, s mikor erre a nagy dijra vaktában is kilátása lehetett?!
Mért ne hitt volna a jury-tag biztatásának?! Végre is, nem lehet föltenni, hogy százan meg százan összebeszéltek volna csak azért, hogy őt megronthassák?!…
S ha az Angelus csakugyan megnyerné a nagy dijat, akkor igazán közel volnának vakmerő reménységük megvalósitásához. Mert akkor bizonyára meg is veszik, még pedig jelentékeny áron, sőt kelete lesz a többi munkájának is. Ezzel aztán együtt lenne annyi, a mennyivel a házukat megvásárolhatják. (Már a magukénak hitték). És ki tudja?!… Hátha?!…
Bella igen sokat álmodott az Angelusról, és még többet a négy kis ablakról, a hol egy virág, egy gyerek, egy virág, egy gyerek, és igy tovább, tovább, egy virág, egy gyerek.
