XVI.

Palika megérkezett.

Reggel, mikor Biró elment hazulról, még egyikük se gondolta, hogy ettől a nagy eseménytől már csak órák választják el őket. Úgy tervelték, hogy délután nagy sétát tesznek s akkorát fognak gyalogolni, mint a bolond angol meg bolond felesége; aztán útba ejtik a Kismező-utczát – ezúttal már nem mint utczai kiváncsiak, hanem mint tekintélyes bérlőjelöltek – kijelentik, hogy a szándékuk komoly, megkötik az alkut, végül leteszik a foglalót, hogy egyszer már nyugodtan alhassanak s hogy még májusban be is költözhessenek.

Hanem mindebből nem lett semmi. Mikor Biró déltájban haza került, nagy felfordulásban találta a házát. S Terka, a kit egyes-egyedül az ő féken tartására rendeltek ki, azzal fogadta, hogy:

– Nem lehet bemenni. Tessék csak helyet foglalni, s szépen itt maradni. Ha minden áron beszélgetni akar valakivel: itt vagyok én, tessék nekem udvarolni.

Biró erre a kérdések egész seregével támadta meg Terkát.

Terka azonban még nem igen tudott kielégitő feleleteket adni. Biró kezdte gyanitani, hogy az izgalmak órái még csak most következnek.

Számlálni kezdte előbb a negyedórákat, aztán a perczeket is. Közben-közben egy-két szót váltott Terkával, a ki megjegyezte, hogy Chesterfield lord alighanem jobb társalgó volt, mint Biró ur.

– Honnan gondolja, Teruska?

– Olvastam a Hazánk és Külföldben.

Az ajtó kinyílt; Biró ijedten pillantott fel. Gabriella ment keresztül a szobán, ki a konyha felé. Biróra rá se nézett.

Emez olyan bűnösnek érezte magát, s olyannyira meg volt rémülve, hogy egy hang se fért ki a torkán. Csak félénken nézegetett a távozó után.

– Valami baj van? – suttogta Teruska.

– Nem, nincs semmi baj – felelt Gabriella mentében.

Aztán nemsokára visszatért, s ismét eltünt a hálószoba ajtaján. Jött, ment, a nélkül, hogy a háziurat észrevette volna.

Különben a többiek is úgy voltak vele. Nagy szaladgálás volt a kis szalónban, de ő rá ügyet se vetettek. Még a cselédek se törődtek vele. Meg se látták.

Igy teljesűl a bibliai jóslat. Tavaly te rajtad csüngött minden szem, még a pap is tisztelettel szólt hozzád, s kegyes jóakaratodba ajánlotta szerény tanácsait; ma, ma te vagy az utolsó személy a házban.

– Még szép, hogy megtűrnek itt, és nem küldenek el – bizalmaskodott Teruskával.

(Tette magát, mintha megőrizte volna a hidegvérét, s mintha tréfálni is tudna.)

– Ó, még az is megtörténhetik, hogy elküldik hazulról! – nevetett Terka. – So’se bizza el magát; meglehet, hogy útban lesz.

– Igazán azt gondolja?

– Nem, de azt hiszem, hogy elküldik valahová ebédelni.

– Van is eszemben ebédelni!

– Annyira fél? De hisz hallotta, hogy semmi baj. Minden a legjobb rendben van.

– Félni nem félek, azaz hogy… szóval, nagyon gyávának talál?

– Ha már meg kell vallanom.

Bizony szorongott ő egy kicsit, hiába is tagadta. Nem mintha rémlátásai lettek volna; a legrettentőbb dologra rá se gondolt. Hogy’ is gondolt volna rá! Bella olyan volt, mint maga a megtestesült egészség. A termékenység istennőjét képzelhették ilyennek a régiek.

De valami eddig ismeretlen érzés facsargatta a szivét, csiklandozta a torkát és gyorsitotta meg a lélekzetét.

Addig még szüret volt, mig Terka állotta a dicsőséget, s önfeláldozóan játszotta a társalkodónő hálátlan szerepét. Addig, már csak a férfiúi méltóság kedvéért is, igyekezett erőt venni az ellágyulásán, s Terka előtt a bátrat játszotta, a kit soha se zavar meg semmi, s a ki az operettben igy hősködik:

Uns von der Cavallerie
Geniert so etwas nie.

Még utánozta is a szinészt, s hogy ne kellesen hangot változtatnia, megpróbálta élczeket faragni.

Hanem mikor Terkának el kellett mennie, hogy ebédet adjon az öreg vasutasnak, nagyon alább hagyott a vitézsége.

Attól fogva nem tudott egyebet csinálni, csak járt fel s alá, kezében az órájával. Alig dugta el ezt a szerencsétlen órát, megint csak elővette. Az idő nem akart múlni.

Aztán elkezdett haragudni, hogy ennyire nem törődnek vele. Már hogy’ hagyhatják igy, a nélkül, hogy egy szónyi ujságot mondanának neki! Mért nem mondják meg minden öt perczben, hogy semmi baj, s hogy nem merült fel semmi rendellenes tünet?!

Majd az jutott eszébe, hogy fáj a feje, hogy nem maradhat meg ebben a szobában, hogy ki kell mennie a folyosóra, egy czigarettet színi.

Tulajdonképpen csak attól félt, hogy odabenn valami olyast talál hallani, a mit nem jó hallani férfiembereknek.

De odakünn se volt maradása. Egy pár percz mulva már visszakivánkozott. Csakhogy nem merte kinyitni az ajtót. Reszkető kezét hirtelen visszakapta a kilincsről; és maradt.

A márcziusi nap be-benevetett a nagy bérház udvarára, de csak azért, hogy kicsúfolja a szegény embereket. Mire valamelyiküknek eszébe jutott, hogy jó volna kivonulni a ritka jelenség ünneplésére, a természet nagy háziura már visszahuzódott felhő-függönyei mögé.

Az ilyen szeszélyek, mint általánosan ismeretes, nincsenek hatás nélkül ideges állapotban lévő emberekre. A mi festőnk, ahhoz képest, a mint a nap kegyesen fényeskedett rá, avagy kegyetlenül bujdoklott előle, a nagyzás ábrándjait szőtte, vagy kétségek között hánykolódott.

Vajjon micsoda végzetet irnak be ebben az órában a csillagokba?! Ezer kép jelent meg és foszlott szét előtte, mint egy óriási kaleidoszkop megannyi csodás alakulata. A legszebbiken egészséges, vidám, szép, boldog arczu fiatal embert látott, a kit két idősebb, de nem elaggott ember rettentőn kényeztetett; a legborzasztóbbikon pedig egy apátlan, anyátlan árva leányt, a ki egy szörnyü, meredek lejtőn gurult lefelé, lefelé.

Nem állhatta tovább odakint; visszament a szobába.

Nesztelenül nyitott be, lábujjhegyen ment a szoba közepéig, de nem hallott semmit. Odább ment; mélységes csend. Aztán rátette a fülét a kulcslyukra, s várt türelmesen.

Egyszerre csak vékony, gyámoltalan, macskanyávogáshoz hasonló, síró hang ütötte meg a fülét, s erre a nevetséges hangra összerázkodott. Valami összeszoritotta a torkát, s életében először végig futott rajta a hideg.

De aztán mindjárt különös meleget érzett. Mintha a vér sűrűbben keringett volna ereiben; s mintha izmainak erejét valami láthatatlan hatalom hirtelen megkettőzte volna.

Égett a türelmetlenségtől. Fellázadt a szegény Gabriella ellen, s nem birva türtőztetni magát, halkan kopogtatott.

– Mindjárt – hangzott belülről.

Egy örökkévalóság telt el; végre, nagysokára Gabriella kinyitotta az ajtót. Az arcza sugárzott; Biró alig ismert rá.

Csak egy szót mondott, de ez a szó éppen elég volt egy időre:

– Fiú.

A hogy’ kimondta, már visszahuzódott. Biró szerette volna egy kicsit ott tartani, de már elkésett. Még az első kérdésére se kapott feleletet:

– Semmi baj?

Nem, nem lehet semmi baj. Hogy erről szólni eszébe se jut, az csak a legjobbat jelentheti.

Fellélekzett.

Minden a legjobb rendben van, s a vendég, a ki helyet követel magának a szállásukban, a meghívó nélkül érkezett, tolakodó kis vendég, a ki majdan a nyakukra nő és parancsolójuk lesz, mind a kettőjük született ura és zsarnoka – fiú, hála istennek fiú.

Biró azelőtt nagyban erősködött, hogy neki mindegy, akár fiú lesz, akár leány. Sőt azt a nagy mondást is megkoczkáztatta, hogy a leányait jobban fogja szeretni, mint a fiait, mert a leányok bizonyosan a mamájokra fognak hasonlitani. Hanem most, titokban, mégis csak megvallotta, hogy az isten rendelése néha nagy lelki könnyebbségére van a szegény embernek. Hogyne! Egy leánynyal annyi a gond, az aggodalom! A fiú, az egészen más. A fiú mindjárt nagyúrnak születik. Övé a jövő, övé az egész világ. Történjék akármi, majd csak kiküzdi magának a szerencséjét.

De már igazán szerette volna látni ezt a titánt, a kiből még nem ismert egyebet, csak egy kis nyávogást és világ-mozgató rendeltetését.

Végre megláthatta. És a mint ott voltak hárman, egyazon kis mennyezet alatt, Birónak csak egy gondolata, egy érzése volt: az, hogy ez a világ a legjobb világ minden képzelhető világok közül.

– Látod, milyen szép? – suttogta Bella.

– Igen, egészen olyan, mint te vagy!

– Ó, nem, a szeme a tied, és a kis orra is.

– De a szájacskáját már most is úgy csucsoritja, mint te!

– És milyen nagy! Olyan nagy, mint egy két hónapos gyerek!

– Igen ám, de bajuszkája nincsen!

– Eredj! Hogy’ beszélhetsz igy erről a kis angyalról?!…

Bellának boldogságában is eszébe jutott a régi tervük.

– Látod, nem mehettünk el a Kismező-utczába!

– Pedig Palika nemsokára követelni fogja a kertjét.

– Igen, és most már akármelyik nap kivehetik előlünk.

– Nem, mert holnap az lesz az első utam.

– Nem felejted el?

– Nem én, semmiesetre.

– Úgy jól van!

Dehogy felejtette el! Másnap, már korán reggel fölverte az öreg asszonyt, megtudakolta tőle a házfelügyelő czimét, elszaladt hozzá, letette a foglalót, s aztán boldogan jelentette Bellának, hogy a nagy dolog megtörtént. Bella úgy örült, hogy ki se tudta volna mondani.

Hanem azért soha se költöztek be a Kismező-utczai szép kis házikóba.