XVII.

Májustól csak egy-két hét választotta el őket. Bella régóta fenn járt; egy pár nappal azelőtt már ki is sétált Palikával, a Palika személye körüli miniszterrel, meg a férjével, a ki, miután a családi rangsorban sokáig bitorolta az első helyet, most az utolsóval volt kénytelen megelégedni. Ó, megelégedett vele! S ilyen büszkén, mint ezen a napfényes délután, még soha se ment végig az utczán.

Ez a kirándulás azonban egyetlen maradt, mert Bellának temérdek dolga volt. Az utolsó napokban minden perczét lefoglalta a nagy költözködés. Korán hozzá fogott a csomagoláshoz, hogy a körmére ne égjen a dolog. S Biró, egy idő óta, a hányszor a munkából hazatért, mindig ládák közt találta a feleségét.

Néha egészen kipirult a nagy sürgéstől-forgástól, s egyszer megvallotta, hogy ugyancsak el van fáradva.

Biró nem győzött eleget könyörögni neki, hogy kimélje magát. De ez hiábavaló volt. Bella kegyképpen se engedte meg másnak, hogy segitség czime alatt a dolgába avatkozzék.

Hanem egy este Biró hiába kereste Bellát a szekrények mélyedéseiben, meg a könyves polczok letarolt állványai között. (Az utóbbi időben mindig ilyen helyeken kellett fölfedeznie a feleségét.) Az ujonan kikészitett ládák félig üresen ásitoztak a pallón; az egész lakásban mélységes csend.

Az első gondolata az volt, hogy talán Palika nem alszik, hanem eszébe jutott, hogy egyszer ő is nyűgösködik, mint más közönséges gyerek. De nem, Palika aludt szépen, mint ilyenkor rendesen, mert Palika igen békés, pontos, jó adófizető polgárnak indult.

Az anyja ott ült a bölcsője mellett, s a sötét kis szobából szórakozottan nézegetett ki az utczára, a hol egymás után gyujtották meg a gázlámpákat.

Biró majd sóbálványnyá vált, mikor megpillantotta.

Az első találkozásaik óta, mikor minduntalan ki kellett nyitni vagy be kellett tenni az ablakot miatta, nem látta ilyennek.

Nyakát fázósan húzta be a barna hárász kendőbe, melyet Biró már egy esztendő óta nem látott a vállán; a fejét lecsüngesztette s a tekintete oda-odatapadt, a hová véletlenül vetődött.

Erről a testtartásról, mely a didergő madárra emlékeztetett, Birónak megvolt a maga határozott véleménye. Régente gyakran látta ezt az érthetetlen fázódást; utóbb a feltünő jelenség mintha mindenkorra eltünt volna, s azóta Biró abban a meggyőződésben élt, hogy az egész puszta kényeskedés lehetett. És néha, mikor úgy találta, hogy a Bella egészsége tökéletesen zavartalan, még el is mosolyodott magában arra a gondolatra, hogy ime, milyen nyomtalanul maradtak el mindazok az aggasztó jelenségek, melyek őt egy pillanatra úgy megijesztették.

De hát, úgy látszik, még sem maradtak el minden nyom nélkül.

– Csak nincs valami bajod?

– Nem, nincs semmi. Hanem fázom egy kicsit.

A keze csupa tűz volt.

Hirtelen úgy megrémült, hogy meg kellett fogóznia, mert megtántorodott volna. Egy szempillantás alatt átélte a Passió minden gyötrelmét, s mintha már hallotta volna a vak és süket Rém szárnyának csapásait.

De aztán lámpát hoztak a szobába, s mikor Bella ismét mosolyogva nézett a szemébe, lassankint megnyugodott.

Hisz egy könnyü rosszullét még nem olyan kétségbeejtő dolog!… Istenem, jó is volna, ha csak úgy, minden legkisebb baj nélkül, végig lehetne úszni az életet!… Csakhogy ilyen szerencsés ember nem is létezik. Végre is, az ijedezésre egyelőre nincsen semmi ok. Ki tudja, holnap tán a láznak már se hire, se hamva?! Hisz Bella olyan erős, olyan egészséges!

Hanem a láz nem mult el se másnapra, se harmadnapra. Azok az orvosok, a kiket Biró a leghamarabb talált meg, majdnem egyértelmüen nyilatkoztak. A baj komoly, de nem aggasztó. Mindenesetre jó lesz ezt vagy azt a tanárt megkérdezni.

Birónak kedve lett volna kidobni őket. Persze, hogy komoly a baj! Hát mikor nem komoly a baj ezeknek?! A világért meg nem nyugtatnák az embert, csakhogy annál nagyobb érdemeket szerezzenek! Az igazság az, hogy nem is tájékozódnak, csak nagyképüsködnek. Világos, hogy mindjárt tanárhoz kellett volna fordulnia. Miért is nem kezdte mindjárt ezen?!…

A tanár eljött, de nem nyugtatta meg Birót. Ez már nem komolynak mondta a bajt, hanem súlyosnak.

Mikor egyedül maradt vele, Biró előállt a remegők, a holtra rémültek szokott kivánságával, melyet az orvosok jól ismernek. Teljes őszinteséget kért, az egész igazságot óhajtotta tudni.

A tanár rajta volt, hogy teljesitse a kivánságát.

– A kötelességem is azt parancsolja, hogy ilyen esetekben ne titkoljak el semmit. Végre, ön férfi, önnel tehát egészen nyiltan beszélhetek.

De aztán rátekintett s megesett rajta a szive.

Ez a hivatkozás a férfiasságára ólomszinüvé változtatta a Biró arczát. Megkapaszkodott egy karosszékbe, s csak intett, hogy hallgatja.

Ilyen rémület éghet annak a szerencsétlen kis madárnak a szemében, a kire az óriás kigyó halálthozó tekintete nehezedett rá.

A tanár mást gondolt.

– Nem titkolhatom el, hogy a veszedelem jelentékeny, de mindjárt meg kell jegyeznem, hogy ennél a betegségnél nem szokatlan a hirtelen kedvező fordulat, s mi mindent el fogunk követni, hogy a természetnek, erre irányuló törekvésében, segitségére legyünk.

Ah!…

»Nem szokatlan«?!… Tehát majdnem: »megszokott«. Szóval: többször megtörténik, mint nem. E szerint nincs ok mindjárt előre kétségbeesni. Bizonyára, ez is vigasztaló. Ó, hogy ilyen vigasztalásokhoz kell folyamodnia!…

– Hanem – folytatta a tanár – a beteg mindenekelőtt nem maradhat itt, ezen a levegőn. S most már az a legfontosabbik kérdés: megengedik-e az ön viszonyai, hogy klimatikus helyre költözzék vele, még pedig azonnal?

– Igen – felelt Biró szemhunyoritás nélkül.

– Mégis – szólt a tanár, miután körülnézett – … nem gondolja, hogy jó volna, ha a közelben találhatnánk megfelelő üdülőhelyet?…

– Az ő egészségén kívül – szólt közbe Biró – nincs semmi, a mire tekintettel kellene lennem… A tanár úr talán Kairóra gondol, vagy Dél-Olaszországra?

Az orvos a fejét rázta.

– Nem. Olyan hosszú utról nem lehet szó. Betegünknek sokkal előbb kell a délvidék és a jó levegő!… Az nagyon sokáig tart, a mig oda érnek!… Ugy hiszem… – hisz mindjárt májusban vagyunk – hogy Dél-Magyarországon lelhetjük fel azt a helyet, mely a mai viszonyok közt nekünk a legalkalmasabb.

Aztán úgy nyilatkozott, hogy mindent számba véve, Ilmavölgyet véli különösen ajánlatosnak.

Birónak semmi kifogása se volt Ilmavölgy ellen, a mint nem lett volna ellenvetése akkor se, ha a Kanári-szigetekre küldik.

A tanár szives volt magára vállalni, hogy gondoskodik részükre villáról, orvosról és szolgaszemélyzetről is. Neki vannak arra összeköttetései.

– Még holnap értesiteni fogom önt – igérte, – hogy minden rendben van s akkor holnapután utazhatnak.

– Bocsánat… még egy pár kérdésem volna a kezelésre nézve.

A tanár felelt mindenre türelmesen, de a részletekbe nem igen bocsátkozott. A mi a részleteket illeti, hosszabb levelet fog irni az ilmavölgyi orvosnak, s abban nem fog megfeledkezni semmiről. Különben, az első és fődolog az, hogy a gyerekhez dajkát kell fogadni, a többi mellékes. A beteg szórakozzék, mulasson, s tegye azt, a mi kedvére van. A fő az, hogy szórakozzék, mulasson, s mentül vidámabb, mentül boldogabb legyen.