IV.

Az esküvőt csakugyan Pesten tartották meg, s csakugyan az érsek adta össze az ifju párt. Alisz és Gina grófnők nem is bocsátottak meg az érseknek soha, pedig a nagy alapitvány, melyet Masa grófnő esküvője alkalmával tett, megértethette velök, hogy az érsek nem hívságos, hanem szent érdekekre tekintett, mikor magát legyőzte.

A rokonságból csak Henrik gróf s az erdélyi rokonok jelentek meg a szertartáson, de az erdélyi rokonok sokan voltak. S ha az öreg grófnők meg a Viktor gróf távolléte kellő szinpadi hatással volt is, az esküvő még se vesztette el az előkelőség minden jellemvonását. A kiváncsiság erősebb volt, mint a botránkozás. Három vagy négy fiatal asszony, a kiknek a megjelenése elhatározó volt, teljessé tette a Masa győzelmét.

A kiváncsiak úgy találták, hogy a látványosság megérte azt a kis szóbeszédet, a mibe került. Masa grófnőnek a ruhája valóságos csoda volt, s a vőlegény méltó arra az érdeklődésre, mely mindenfelől fogadta.

– Egészen jól fest a piktor – suttogta Juliska grófnő Dóra grófnőnek, azzal a nyugodt lélekismerettel, hogy ezeket a szavakat visszhangozni fogja az egész társaság.

– De nagyon – felelt Dora grófnő, a ki nem számithatott ekkora sikerre – s én úgy találom, hogy a szegény Masa nem is olyan szerencsétlen, mint képzelné az ember.

Nem, nem volt szerencsétlen. Sugárzott, és tüntetett vele, hogy sugárzik.

Ugy, hogy voltak, a kik megbotránkoztak ezen a merészségen. A dolog közel járt az illetlenséghez.

Ellenben a vőlegény mindenkinek tetszett.

Csak egy nézet volt róla: az, hogy meglepően kifogástalanul viselkedik. S ez a kifogástalan magatartás élét vette a Masa ügyetlenségének.

A megjelenése is elég jó hatást tett. A botrányos frigy kezdett kevésbbé botrányosnak tünni fel.

– Határozottan igen jó arczot csinált magának – jegyezte meg az öreg Linka, a ki le nem vette róla szemcsiptetőjét.

Ugy beszéltek róla, mint egy szinészről. Alakja nemességét, termete szép arányosságát, érdekes arczvonásait, tekintete tüzét és hangja csengését mind érdemül tudták be neki, mint ügyesen kiszámitott hatásokat.

– Azt az egyet meg kell adni neki, hogy végig kitünően játszsza a szerepét.

S nem vették észre, hogy már nemcsak ezt az egyet adták meg neki.

Azok a fiatalemberek, a kiket a kiváncsiság elvitt a lakodalmi ebédre, teljesen lefegyverezve tértek vissza.

Egész lovagregényeket tudtak mesélni erről a lakomáról. Biró úr olyan szerepet játszott ott, mint a szinpadi hős a népség és katonaság között. Maga volt a szeretetreméltóság, a finomság és az előkelőség. A szegény erdélyiek, a kopott Dusi, az irodalmi hajlandóságokban bűnös Béni, és Endre (az örök képviselőjelölt) között olyan volt, mint egy kis princz.

Simi gróf határozottan kijelentette, hogy ilyen nagyszabásu kalandort nem látott még soha.

Másnap elutaztak, de azért a kalandor tovább is foglalkoztatta a közvéleményt. Az ujságok kiadták az arczképét, s fölfedezték, hogy Biró Jenő úr, a milyen ismeretlen nálunk, olyan kedvelt Párisban, a hol a nagy Darzens legjobb tanitványának tartják, s a hol, egyszóval, tudják róla, hogy művész isten kegyelméből.

A reklám, a mily önkéntes, olyan ügyetlen volt. Csakhogy ekkor már az egész világ tudta, hogy Biró Jenő úr kemény legény, s ez a rosszul pukkant rakéta sem árthatott meg neki.

Később aztán összezavarták a dolgokat. A kik ismerősek voltak Párisban, úgy emlékeztek, hogy Birónak, mint művésznek, nagy hirneve van itthon; a kik ezt tagadhatták volna, szentül hitték, hogy Párisban rózsa-ágyakon hál s tenyereken sétál.

Ettől már csak egy lépés volt, hogy nemzeti nagyságnak kiáltsák ki. Megtörtént ez is, még akkor, a mig Biró a nászutján volt. Az elégedetlen művészek egyik vezérének eszébe jutott, hogy a falánk Barta ellen, a ki a sógorság révén minden freskó-megrendelést lefoglalt magának, nagyon ügyes és nagyon könnyü dolog volna Birót játszani ki. Biró nagyon kényelmes ember, először mert messze van, másodszor mert, ha visszajön, akkor se fog vadászni a megrendelésekre. A versenytársak ugyan jobban hittek a Biró tehetségében, mint maguk a kürtösök, de egy félesztendő mulva nem volt többé kétség, a trombitások megvaditották egymást, s ekkor már esküdni mertek volna arra a mesére, melyet maguk találtak ki.

A társaságban nem volt senki, a ki természetesnek ne találta volna, hogy Biró Jenő urat egyszerre igy elárasztják borostyánnal. Hogy Birónak különb művésznek kell lennie, mint a milyen az a szerencsétlen Barta, a kin még soha senki se látott egy pár rendes keztyűt, az világos volt, mint a kétszer-kettő.

Biró Jenő úrról ekkor már mindenki tudta, hogy rendkivül elmés ember. Valaki, a ki Firenzében találkozott velök, szerte hordta a világba Biró Jenő úrnak egy élczét, melylyel ez a szegény Galanthay Mukit fizette ki, s minthogy a szegény Galanthay Muki arra volt hivatva, hogy holtáig nevessenek rajta, a gyilkos elmésségnek óriási sikere volt. Muki egyik nagybátyja, a miniszter, maga is szenvedélyes adomázó, a könnyezésig nevetett rajta, s ettől fogva Biró Jenő úr tudtán kívül »benn volt« a legjobb társaságban.