V.

Mikor a monte-carlói eset ismeretessé vált, már nem volt ember, a ki Biró Jenő urat kalandornak merte volna mondani.

A monte-carlói esetet egy szemtanu igy adta elő a kaszinóban:

Masa grófnő soha se látta még a játékot. Puszta kiváncsiságból nézett be a terembe; az ura azzal a megadással és nyugalommal követte, a mely soha se tűnik el az arczáról, s a melylyel mintha örökösen várakoznék valamire, a mi soha se következik el.

Masa grófnőt tiz percz mulva tökéletesen megejtette a játék mámora. Minden áron nyerni akart egypár aranyat, a mi olyan furcsa volt, mint mikor Saint Paul herczeget, Francziaország legszebb parkjának tulajdonosát, egy közkertben viráglopáson érték.

Természetesen nem volt egy vörös garasa sem. Az urához fordult egy kis barátságos kölcsönért.

– De, kedvesem, nekem nincsen pénzem – szólt Biró és összekutatta minden zsebét. – Nézze, ez az egész vagyonom.

Olyan szegények voltak, hogy az ember megszánta volna őket. De Biró nagynehezen mégis csak összehalászott vagy ezer frankot papirban. Megkinálta vele a feleségét, a ki ijedten csapta össze a kezét.

– Hová gondol? Csak nem fogok ezer frankot eljátszani!

Minden áron aranyat akart. Kijelentette, hogy a világért se tenne többet egyszerre egy aranynál, s ha kétszáz frankot elveszit, soha se játszik többet.

Biró kiüritette a nadrágzsebeit is. Tizenhét darab aranya volt, mint később kiderült.

Masa grófnő leült, s az asszonyok hatodik érzékével azonnal kitalálta, hogyan lehet a legcsunyábban játszani. Mint a félénk játékosok legtöbbnyire, egy-egy számoszlopra tett, még pedig nem mindig, hanem lesve a valószinüséget, mint azok a lutrizó kávénénikék, a kik az évek óta ki nem jött számokon csüggenek makacs, kitartó szerelemmel.

Ha nagy szerencséje talál lenni, nyerhetett volna még egyszer annyit, mint a mennyit koczkáztatott. De nem volt szerencséje.

Elúszott a három első arany, aztán elúszott a negyedik és az ötödik is. Majdnem megsiratta őket. És ettől fogva még óvatosabban, még takarékosabban játszott.

Igazán, nagyon kedves volt.

Akárhányszor láttam házmester-kisasszonyokat – értekezett a monte-carloi eset szemtanuja – a kik azelőtt soha még csak nem is képzeltek egy rakáson száz forintot, s a kik két polka között, a bac asztalnál, a legnagyobb hidegvérrel vesztették el az ebül szerzett ezreket, s mondhatom, kedveseknek találtam azokat a tarka tollu kis madarakat, a kik égi öntudatlansággal és derült szemtelenséggel csipegetik fel az elibéjük került apró gyöngyszemeket.

De ezt a nábob-ivadékot, jó gazdasszony-rémületével, még kedvesebbnek találtam, mint azokat a pompázó csatorna-virágokat. Istenem, azt, hogy a szemétdomb koronkint megelevenedik, s gőzeiből apró tündérek szállanak szerte, láthatjuk mindnyájan; s mindennap látni azt is, hogy ezek a hegyes fogú kis tündérek »a rágcsálók és őrlők« tökéletességével tudják megenni a leghatalmasabb vagyonokat is. De olyan hölgyet, a ki minden esztendőben épittet egy templomot, s a kinek legforróbb vágyakozása, hogy vagy százhúsz frankkal lefőzze a monte-carloi bankot, ilyen hölgyet még keveset láttam. Mondhatom, önöket is mulattatta volna ez a ritka látvány.

Szóval oda gyökereztem a hátuk mögé, és nem bántam meg.

Biró mosolyogva nézte a feleségét, de meglátszott az arczán, hogy nagyon szeretne odakünn lenni és szivarozni.

Az asszonyka végtelen komolysággal merült a számitgatásaiba, de minél okosabb akart lenni, annál jobban vesztett; megpróbált számsorra, megpróbált számnégyszögre játszani, hiába.

Elúszott bizony a tizenhetedik arany is.

– Tizenhét arany! – kiáltott fel olyan hangon, hogy a játék-terem kalandokat leső vén hiénáiban édes reménységek kezdtek sarjadzani (azt hitték, hogy mindenét elvesztette) – tizenhét arany! Egy egész vagyont játszottam el!

– Hja, kedvesem – szólt Biró mosolyogva – a kit annyian és annyira imádnak, mint önt, annak nem szabad játszania!

– Milyen ravaszság! – botránkozott az asszonyka. – Észrevette, hogy most már magára kerülne a sor (mert nekem határozottan szerencsétlen kezem van), s hogy megszabaduljon ettől a robottól, nem átallja belekapaszkodni az özönviz előtti közmondásba, csakhogy meg ne kérhessem rá… de azért is megkérem. Kedves, kedves férjem-uram, nyerje vissza a pénzemet! Ugy-e, visszanyeri? De megigéri, hogy ha száz frankot elveszit, nem játszik tovább?!…

– Szivesen – felelt Biró mosolyogva, és engedelmeskedett.

Igazán, ha véletlenül nem ismerem őket, azt hittem volna, hogy az egész jelenetet kieszelték előre.

Biró úgy tett, mint a ki csak azért siet teljesiteni egy asszonyi szeszélyt, hogy annál hamarabb véget vessen az egész gyerekességnek, de engem nem csalt meg. Én arról a módról, a hogy a száz frankját az asztalra vetette, rögtön fölismertem benne a nagy játékost.

Ilyen lehet az a jelenet, mikor Plunkett kiveszi a Nancy ügyetlen kis kezéből a gyeplőt és maga kezdi hajtani a lovakat. Előbb csak támolygott a kocsi, a négy ló négy felé húzott; de a hogy megérzik a mester kezét, a csengős, operett-lovak paripákká változnak át, s a kocsi pokoli biztossággal repül előre, mint a Phaëton szekere.

A játék istene megérezte, hogy most az ő embere lépett az asztalhoz, és úgy fogadta, a mint illik, hódolattal.

Bezzeg, nem krajczároskodott ez! Számra tett, mint az igaziak. A kettesre játszott.

A gonosz szerszám perdült. Masának alig volt ideje, hogy megkérdezze, mire tett az ura, már kiáltották:

– Kettő, fekete, páros, innen!

S még el se hangzott ez a pár szó, a háromezerötszáz frank már ott hevert a száz frank fölött.

Más embernek ilyen esetekben az öreg napjai jutnak eszébe; szükségét érzi annak, hogy félre tegyen, s nem tud okosabbat, mint zsebre gyűrni a váratlan nyereséget, aztán szépen haza koczogni. Azok már hősies jellemek, a kik a nyert pénzzel szinre vagy »innen«-re-»túl«-ra játszanak tovább; olyat, ki teljes nyereségre megismételje a tétjét s még egyszer számra játszszék: csak két embert ismertem. Az egyik a szegény Barcsi volt, a ki, mint emlékeznek, elrulettezte az egész örökségét, a másik Biró Jenő úr.

Csakhogy Biró Jenő úr nem pusztán a tétjét hagyta az asztalon, hanem az egész nyereségét is. Voltak, a kik azt hitték, hogy hirtelen megbolondult; s a közelben sokan megvárták ezt a nevezetes tétet, csak azért, hogy az ellenkező esélyekre vessék magukat.

Biró Jenő úr a harminczasra tett. Mindenki a feketét, a páratlanokat és az »innen«-t rakta.

– Nem lehet tenni többé!

Nem, nem volt megbolondulva. Olyan hideg és közönbös maradt, mintha nem is őt érdekelte volna a legerősebben az a szeszélyesen szaladgáló kis játékszer, melynek ugrándozását annyi szem kisérte. Udvarolt a feleségének, pedig ennél az asztalnál az ég leggyönyörűségesebb angyalainak se szoktak udvarolni.

Csak akkor fordult meg, mikor hallotta, hogy kiáltják:

– Harmincz, vörös, páros, túl!

Képzelhetik önök a meglepetést!

A mi pénz volt az asztalon, az természetesen mind hozzá vándorolt. Ugy hiszem, a bank maga is megérezte ezt a kis érvágást.

Hozzá se nyúlt.

– Ez a harminczas nagyon derék szám – szólt a feleségéhez. – Megérdemli, hogy még egyszer tegyünk rá.

Nem, ezt az őrült izgalmat nem tudják elképzelni. Akárhányszor láttam, hogy egy-egy leégett játékos ott a teremben puffantotta agyon magát, illedelmesen visszavonulva valamelyik sarokba; mondhatom, a kutya se törődik velök. Láttam azt is, mikor miss Moore, a kit önök mindnyájan ismertek, ott az asztalnál bolondult meg, s kibontott ősz hajjal szaladgált a teremben, mint egy vén Ophelia. Ezt már nézték, de nem sokáig, mert hamar kidobták szegényt. Láttam végre, mikor Webb, kétszer egymásután fosztotta ki a bankot. Ez már derekas izgalom volt. De ahhoz hasonló jelenetet, a milyen ez után következett, úgy hiszem, ebben a században már nem lát Monte-Carlo.

Egy ember, a ki csak számra játszik, a ki kétszer egymásután nyert, s a ki másodszor tesz ugyanarra a számra, nem száz frankos, hanem százezres tétet: ez az ember vagy kötöznivaló bolond… vagy ez az ember nem ember, hanem maga az ördög.

Persze, hogy az ördög.

Nekem legalább a Mefistofele zenéje zúgott a fülemben, mikor a kisértetes zörgésre következő pillanatnyi síri csöndet megtörte a játékbank egyik tisztviselőjének a szava:

– Harmincz, vörös, páros, túl!

S mintha hallottam volna a basszista kaczagását.

Természetesen, nem tudták kifizetni. A banknak különben is rossz napja volt; a pénzkészletből nem telt ki az óriási összeg.

Biró Jenő úrnak tehát várnia kellett, mig a főpénztárból elhozzák a neki járó, és a játék folytatásához szükséges pénzösszeget. Elég hamar megtörtént, de még sem oly gyorsan, mint Biró kivánhatta volna. Nem kerülhette ki, hogy neki ne essenek. A babonások – pedig ki nem babonás ebben a teremben? – megrohanták minden oldalról. Könyörögtek neki, hogy tegyen még egyszer, legalább egy, egyetlen egy aranyat; csak még egyszer, csak egy aranyat, hogy ész nélkül kapaszkodhassanak bele a kabátjába.

– Nem – szólt Biró Jenő úr – egy aranyat se teszek többet.

Tessék elhinni, ő volt az egyetlen ember a teremben, a ki józan maradt. Mi többiek, mindnyájan meg voltunk bolondulva.

Szentűl meg voltunk győződve, hogy ez után már világ végeztéig mindig a harminczas fog nyerni.

A játék persze nem akadt fenn s a Biró vezérlete hiján a harminczas számra vetettük magunkat. Én is elvesztettem egy ezrest. A zéró jött ki.

– És Biró Jenő úr? – kérdezte valaki a monte-carlói úr hallgatói közül.

– Biró Jenő úr úgy tett, a mint beszélt. Egy garast se tett többé; nem tett egy szerencse-aranyat se. Karjára fűzte a feleségét, hátat forditott a bűnbarlangnak és talán vissza se nézett. Bejárta San-Remot, Bordigherát, Ospedalettit, Mentonet, s mindazt, a mit érdemes megnézni, és nem törődött többé a játékteremmel, a mint mi nem törődünk egy elhasznált keztyűvel.

A monte-carlói urat sokan hallgatták, a kik közül néhányan a sors kiválasztottjai közé tartoztak. De ebben a sok fejben ugyanegy dolog történhetett: mert mikor az elbeszélés véget ért, senki se szólt semmit.

Ez annál nevezetesebb volt, mert sok emberen egy és ugyanaz az érzés is különböző hatásokban szokott nyilvánulni. A fájdalom az egyiket bőbeszédűvé, a másikat némává teszi, a szerelem hol fecsegővé tesz, hol szótalanná, a harag néha tombol, néha magába zárkózik. Csak egy érzés van, mely minden embert minden körülmény között egyformán hallgataggá tesz: az irigység.

Az irigység igen rossz hírben álló érzelem, pedig ennek a sanda czégnek sokkal nagyobb közönsége van, mint képzelné az ember. És nincs az a bőség, a mely megóvjon a csábitásaitól.

A társaságban akárhány ember volt, a ki jóval nagyobb vagyonnal rendelkezett, mint a mekkora a monte-carlói asztalnál verődött össze, hogy megalapitani segitsen egy uj pénzkirályságot. De, istenem, mekkora különbség a szerzésben! Mennyi ősre kellett nekik szert tenniök, milyen gondosan kellett megválasztaniok a szüleiket, mig ez az ember öt percznyi előkelő viselkedéssel ott van, a hová ők csak annyi körültekintés után érkeztek!

Az izgalom is mámoritó lehetett, ha a nagy kalandor nyugalmat szinlelt is. És ez a hatalmasan rideg kijelentés, hogy egy garast se tesz többé! Ez az akaraterő, hogy a szerencse-aranyat sem adta ki a kezéből! Bizonyára, ez az »egy aranyat sem« méltó rá, hogy helyet foglaljon a történelem arany könyvében a mellett a nagy mondás mellett, hogy: »Szó nélkül halál!«

Legelőször Simi gróf kapta vissza a szavát. Ő volt a legszűzibb lélek a társaságban.

– És ha meggondolom – szólt – hogy nekem egy külvárosi jelenetem van ettől az embertől, egy külvárosi jelenetem, a melyet ötven forintért vásároltam!

– Az a külvárosi jelenet is abban a műhelyben készült, a melyből a multkori Van Ostade került ki – felelt a monte-carlói úr.

Simi grófnak a képvásárlásban való szerencsétlensége közmondásos volt. Külvárosi jelenetével is kinevették. Egy valódi Birót nem vásárolnak ötven forintért.