VI.

Simi gróf meg volt sértve. Azért se hagyta a dolgot annyiban. Megvizsgáltatta a képet egy szakértővel.

A szakértő megállapitotta, hogy a munka eredeti. Megjegyezte ugyan, hogy a mester első korszakából való, de nem hunyhatott szemet a fiatalkori mű szembeszökő szépségei előtt.

És hogy megerősitse az itéletét, nyomban felajánlott érte ezer forintot.

Simi gróf néma megvetéssel felelt, s még az nap kiadta a rendeletet, hogy vigyék át a képet az előszobából a nagy terembe.

A következő héten aztán, mikor az Illustrated London News és a párisi Illustration egyszerre adták ki a Biró Jenő úr arczképét, Simi gróf a szokottnál gyakrabban nézett be az olvasóterembe, s mint ragadozó madár vetette rá magát azokra a gyanútalanokra, a kik az emlitett képes lapokon szenderegtek.

Nem engedte el nekik, hogy az ő gyüjteményében van egy külvárosi jelenet, mely kétségtelenül a nagy Biróé, egy valódi Biró, mely a mester első korszakából való.

S a fáradsága nem is veszett kárba, mert szép lassan kiköszörülte azt a csorbát, melyet szakértelmének hírén régi balsikerei ütöttek.

– Jobb orra van, mint hittük – mondogatták eleinte, ha a képeiről beszéltek. – Egy párszor lefőzték ugyan, de, istenem, kit nem lehet egyszer-kétszer megtéveszteni?! A szakemberek is megbotlanak néha, kivált képdolgokban. És azt meg kell adni neki, hogy fölismerte Biróban a nagy tehetséget. Ez már valami.

Később aztán elfelejtették a csalódásait, csak azt tudták róla, hogy ő volt az első, a ki Birónak a tehetséget fölismerte. A tréfa élét vesztette; nem akadt többé, a ki műérzékét fitymálta, kicsinyelte volna. Egy szép nap arra ébredt, hogy az első rangú szakértők között emlegetik.

Hogyne! Mikor ő volt az, a ki a nagy Birót fölfedezte.

. . . . . .

Nem volt két ilyen nevü festő. A nagy Biró a mi szegény barátunk volt.

Ha valaki azt kérdezné, hogy miképpen jutott Biró a »nagy« jelzőhöz, erre csak azt lehetne felelni, a mit az olvasó már úgyis tud. A London News kiadta az arczképét, mint a monte-carlói szerencsés játékosét, az Illustration, mint Darzens kitünő tanitványáét, a kiről mostanában annyit beszélnek, végre kiadták a magyar képes ujságok is, a melyek már mint kitünő hazánkfiát emlegették.

S ha valaki ezt keveslené, ha azt vetné ellen, hogy az ujság-elismerésektől a nagyságig még egy nagy lépés van, ezzel szemben csak arra lehet hivatkozni, hogy méltóztassék megszámlálni: hány nagyságot ismerünk, a mely nem az ujságok egybehangzó dicséretein épült?