I.

Naplót irni – a legtöbbször azok gyöngesége, a kik senkinek se mondhatják el azt, a mi a leginkább foglalkoztatja őket. Kislányoké, a kiket nyugtalanná tesz, megzavar, lázba ejt az a csodálatos átváltozás, mely egy idő óta hatalmába keritette a lelköket, – szerelmes lányoké, a kik még nem tartanak ott, hogy megvallhassák érzéseiket annak, a kit ezek a mindenkor egyforma, gyermekes mondanivalók nagyon is érdekelnek, – asszonyoké, a kiknek titkuk van.

Ezeknek a kislányoknak, szerelmes lányoknak és titkot takargató asszonyoknak a lelkéből kikivánkozik valami. Az elhallgatott, feltartóztatott, fojtogatott érzések annyira megáradnak bennök, hogy az özönnek ki kell fakadnia valahol. És ha nem gyónhatják meg nyugtalanságaikat egy hozzájok hasonló valakinek, a kiben tökéletesen megbíznak, ha nem suttoghatják el titkaikat még a titoktartó, de részvéttelen nádasnak sem, mit van mit tenniök: kilehellik, kipityergik sóhajaikat a magánosságban, vágyódásaikat kiöntik szavak helyett betűkbe, sorokba, és vallomásuknak örök rejtőzködésre kárhoztatott tanúit, hogy árulóikká ne válhassanak, elcsukják egy kapcsos, kulcscsal zárható könyvbe.

Később, mikor már van kinek elmondaniok, hogy mi jár a fejökben: nem nyitják ki többé a kapcsos könyvet. Vagy, ha igen, nem azért nyitják ki, hogy megint irjanak bele, hanem: hogy mulassanak azon, a mi már benne van. A napló egész tartalma egyszerre gyermekességnek tűnik fel előttük. Milyen ostobák voltak – akkor! És nem hinnék el, hogy a mit ezek a gyerekes sorok sírnak el, az valóban komoly valami, – hogy nem ők lettek komolyabbakká, hanem a körülményeik váltak vidámabbra. A bőségben élő szívesen és derülten gondol azokra a kalandos napokra, a mikor minduntalan koplalnia kellett; a mit akkor állott ki, most már vidám, humoros, tréfás dolognak tűnik fel előtte, a boldog ifjuság, a kalandos élet mulatságos tartozékának. Bőségének tudatában, elbizakodottságában, mely tulajdon erejének véli azt, a miben csak a sors kedvezését kellene látnia, nem tudja elképzelni, hogy régi esete, régi gyöngesége, régi keserve igen komoly dolog volt, mely könnyen végzetessé válhatott volna, ha az idegen erők, a körülötte s nem benne működő erők, véletlenül, meg nem könyörülnek rajta.

Naplót irni – sokszor azoknak a gyöngesége, a kik szerelmesek magukba. A kik benyomásaikat, már akármi kelti fel ezeket a benyomásokat, minden esetben érdemesnek tartják a följegyzésre; a kik megfigyelésüket olyan értékesnek vélik, hogy sajnálnák, ha ez a számos, szép megfigyelés mind veszendőbe menne. Naplót irnak tehát, hogy ezekben az érdekes dolgokban mások is gyönyörködhessenek, vagy legalább még egyszer gyönyörködhessenek ők maguk, később, esztendők multán, a mikor ez a sok elfelejtett holmi megint ujnak tűnik fel előttük.

Ezeknek már érdemes naplót írniok, mert a második czélt bizonyosan elérik.

Naplót irni – végül, szoktak, nagyritkán, olyanok is, a kikkel vagy a kik előtt minduntalan történik valami följegyzésre méltó.

A napló-irók nagy sokasága ennek a három csoportnak egyikéhez vagy másikához tartozik. Én, Biró Jenő, a ki az itt következő jegyzeteket irom, nem tartozom a három csoport egyikéhez sem.

Nem érzem a szükségét annak, hogy elmondjam valakinek, a mi a leginkább foglalkoztat. Vagy ha bennem is szendereg ilyes hajlandóság, ez még nem növekedett, s aligha fog növekedni ellenállhatatlan vágygyá. Soha se voltam nagyon közlékeny természetű. Életem sora, emberismeretem s a hosszú megszokás zárkozottá tett. A lelkemből nem kivánkozik ki semmiféle vallomás. Nem keresem a rokon lelket, a ki megértsen. Tudom, hogy nem igen van ilyen rokon lélek, és ha véletlenül mégis akadna, rokonomat vallomásaimból mindössze az érdekelné, hogy esetem mennyire hasonlit az övéhez. Rokonomnak magának is sokkal több baja volna, semhogy valami nagyon törődnék velem; éppen elég neki a magáé.

De szerelmes se vagyok magamba. Nem képzelem, hogy benyomásaim akárkit is érdekelhetnének. És nem akarom megőrizni a feledéstől azt, a mit ma gondolok és érzek. Nem hiszem, hogy valaha gyönyörüséget találhatnék ezekben a följegyzésekben. Soha se leszek kiváncsi arra, hogy milyen voltam öt, tiz, tizenöt esztendővel ezelőtt. Ettől a tanulmánytól nem remélek semmi örömet.

És végre nem történik se velem, se körülöttem semmi olyas, a minek a följegyzéséért érdemes volna tollat fognom. Azt, hogy az élet arasznyi, és mégis a szomorúságok egész hegyei férnek belé, – hogy az emberek a rosszasággal milyen keveset érnek el, és mégis milyen rosszak tudnak lenni, – hogy a jó ember milyen áldás, és hogy mégis ebben az áldásban mennyivel kevesebb részünk van, mint a napfény áldásában, – hogy a boldogsághoz voltaképpen milyen kevés kellene annak az embernek, a ki magát, a többieket és a természetet megérti, és mégis, néha éppen azok a legkevésbbé boldogok, a kik a legszerényebbek, a legkevésbbé követelők – ezt ugyan fölösleges untalan ismételni.

Már jó ideje egyik napom tökéletesen olyan, mint a másik. És hogy mi történik kívül, a világban, azt talán minden ember közűl én tudom a legkevésbbé. Ugy élek, mint a pók, mely hangtalanul szövi hálóját egy sötét zugban, és egy cseppet se törődik azzal, a a mi a napfényen élőket foglalkoztatja, izgatja, futkározásra s küzdelmekre birja. Csak éppen akkor mozdulok ki remeteségemből, a mikor az élet eleséget követelő föltételei már nem tűrik meg, hogy a rejtekemben maradjak.

Mért irom hát ezeket a följegyzéseket?

Időtöltésből. Hogy elöljek vele egy pár órát, a mikor nincs más választásom, mint: tépelődni, tovább tépelődni, vagy: ákombákomokat vetni papirra.

Mindennap van egy pár órám, a mely a gyönyörüségé. Él – hálaistennek, él! – egy kis lény a világon, a kiért én is mintha élnék. A kinek a jövőjéért mozgok, táplálkozom, igyekszem dolgozni, már a mennyire tudok, a kinek az érdekében teljesiteni szeretném azt a feladatot, melyet mindnyájunkra ránk róttak, melynek végső czélja ismeretlen, s melynek teljesitése rám nézve még terhesebb, mint a legtöbb küzködőre nézve, mert én már nem reménykedem, mint ezek, nekem már nincs jövőm, csak jelenem, s a jelenem az, hogy az életnek ezt az egyetlen, – mindig oly rövid! – gyönyörüségét napról-napra megujuló, sok óráig tartó, s szinte elviselhetetlenül nyomasztó szenvedéssel kell megfizetnem. Él egy kis lény, a ki szerelmemből fakadt, s annak szivéből, a kit mindenekfelett szerettem. Hallgatni ennek a kis lénynek a gügyögését, látni arczocskáján az imádott vonásokat, annak a vonásait, a kit el kellett temetnem, viszontlátni rajta, elevenen, valamit az ő lényéből, az ő szemét, az ő ajkait, élve látni egy picziséget az ő szépségéből, az ő bájából, nap-nap után valami ujat fedezni fel benne, a mi az ő életének a folytatása, a mit a halál legalább emléknek meghagyott nekem, a piczi lény mosolygásából, formáiból, mozdulataiból ráismerni ő rá, a ki ime, nem mult el egészen, elnézni gyermekünknek a növekedését játszani vele, ha ébren van, s lesni a lélekzetét, ha alszik – bizonyára isteni gyönyörüség… s aligha irom ezeket a sorokat, ha ez a gyönyörüségem nem, marad meg. De ez a gyönyörüségem naponkint csak egy pár óráig tarthat – ennek a kis lénynek az érdekében. Az az ápolás, a melyre szüksége van, a legjobb ápolás, a melyben részesülhet, az éjszaka óráira mindig, könyörtelenül elválaszt tőle, és nappal is tovább, mint szeretném.

Mert csak nappal dolgozhatom, és dolgoznom kell, érte. Dolgozom, a mennyit és a hogyan tudok; akkor, a mikor csak egyátalán képes vagyok rá. De kedv nélkül dolgozom és hamar kimerülök. A rajzolás elemeire oktatni vásott sihedereket, a kiknek a rajzoláshoz nincs semmi hajlandóságuk és nincs a legcsekélyebb jóakaratuk – nem nekem való mesterség. Képpel látni el egy olyan élczlapot, melynek a tartalmát megvetem, nemcsak hogy megaláz magam előtt, nemcsak hogy folytonosan sérti lelkiismeretemet, becsvágyamat, s a bennem szemérmesen rejtőzködő, de leküzdhetetlen emberi méltóságérzetet: nagyon fáraszt is. Ugy látszik, nemsokára már megszabadulhatok ettől a robottól s ettől a boszorkánynyomástól; rövid idő mulva talán már nem lesz, a mi lefokozza bennem azt a megbecsülést, a melylyel magunk iránt viseltetnünk kell, azt az önérzetet, a melyre minden embernek szüksége van ahhoz, hogy eredményes munkát végezhessen. Ugy látszik, a közel jövőben elérhetem, hogy csak a művészi munkának éljek. Van valaki, a ki megkedvelte a képeimet; ennek a valakinek már utánzói is akadtak; ha festek, már nem dolgozom hiába. Örülök ennek a fordulatnak, de örömem nem zavartalan, hanem elégedetlenséggel és bizalmatlansággal elegyes. A jobbnak igérkező jövő alapja nem egészen tiszta, s igen ingadozónak látszik. A mi kiemel rabszolgaságomból, nem az, a minek a segitsége büszkévé tenne; nem a művészet igazi szeretete, nem a jóizlésü nagyközönség tartós megbecsülése. Hanem egyetlen egy embernek a szeszélye – olyan emberé, a kinek a gondolkozása felszines s az izlése nem tulságosan finom, a ki a művészi munkát is csak úgy nézi, a hogy egy szép agarat vagy egy ügyes szerkezetü automobilt – s ezen a szeszélyen kivül, a (valószinüen csak rövid ideig tartó) divat, mely nyomon követi a fejedelmi szeszélyt. Ez a siker nem tesz büszkévé, még kevésbbé elbizakodottá, sőt éppen nem elégiti ki az önérzetemet. Azonkivül nem igen biztat azzal, hogy a jobb jövő maradandó lesz. És mindezek koronájául elégedetlennek kell lennem magammal is. Mi hasznom uj keletü kis sikereimből, mikor azt kell látnom, hogy azok a képeim, a melyekkel ilyen eredményt érek el, nem érnek annyit, néha sokkal, nagyon sokkal gyöngébbek, mint a régiek, a melyek az ördögnek se kellettek?! Azért még akkor is kedv nélkül dolgozom, a mikor festek. Érzem, hogy fogy a tehetségem, s hogy már nem vagyok a régi erőmben; látom, hogy az a lélek, mely a régi képeimnek valami értéket adott, az ujakon egyre halványabban mutatkozik; sőt látnom kell azt is, hogy nemcsak a művészi erőm, hanem még a munkaképességem is mind inkább hanyatlik. És ez a keserves tudat, ez a szomorú látvány csak annál jobban megbénit, csak annál hamarább elfáraszt.

Aztán, mikor tökéletesen bele fáradtam a munkába, és mikor – késő este – ki vagyok zárva arról a helyről, a hol egyetlen örömömet találom, egyedül maradok gondolataimmal. Szenvedésemmel; fájdalmas emlékeimmel. Ó, nem akarok felejteni! Az emlékeim becsesek nekem; hiszen nem maradt egyebem, csak a gyermekem meg az emlékeim. És úgy érzem, Ő addig nem halt meg egészen, a míg legalább az én emlékemben még ott van az a kép, a mely valaha az Ő lényéből sugárzott, a mig tekintetének, mosolyának, hangjának a benyomása legalább az én lelkemben él. Hogyne őrizném hát az emlékeimet! Annál féltékenyebben őrzöm, mert keservesen érzem, mily hitványul gyönge az emberi emlékezet, s hogy legféltettebb benyomásaink hamarább illannak el, mint a heliotrop illata egy nyitva felejtett illatszeres üvegből. És még se adhatom át magamat egészen az emlékeimnek, az örömtelen magánosság s a kénytelen pihenés óráiban sem. Az emlékezés nekem még, akármennyire lelki szükségem, s akármilyen jóleső érzésekkel vegyes, mégis nagyon fájdalmas; a szenvedés tulságosan kimerít. Pedig szükségem van az erőmre, hogy dolgozni tudjak a fiunkért.

Azért nem temetkezhetem bele a multba olyan mélyen, mint a mennyire szeretném. Mikor már nagyon sajog a fájdalmam, ki kell ragadnom magamat ebből az elernyesztő érzésből. De nem menekülhetek a jövő képéhez sem. A jövőbe nézve csak kétségek gyötörnek. És még folyvást órák választanak el attól az időtől, a mikor el tudok aludni. Nagy ideje már, hogy igen keveset alszom; akkor is inkább csak kábultan pihenek.

Ezeket az órákat, a melyekben hiába várom az álom vágyát, vagy legalább a megváltó kábultságot, el kell ölnöm valamivel. Ugy teszek tehát, mint a ki munkaközben, fél-pihenésül, firkál, rajzolgat, s abrakadabrákkal, emberfejekkel, mértani ábrázolatokkal vagy semmit se jelentő hieroglifákkal rójja tele az előtte heverő tiszta papirlapot. Leirom ide, a mi olykor foglalkoztat, s a min egy kissé elszórakozom.

Nem naplót irok. Ha a napi élményeimet akarnám ide jegyezni, jóformán mindennap ugyanazt kellene leirnom, és annak a sok egyformaságnak, a melyet napról-napra ujra meg ujra átélek, akár hosszadalmas, akár rövid, de szükségképpen csupa ismétléssel járó följegyzése már nem szórakoztatna. Csak időnkint irok ebbe a könyvbe; olyankor, a mikor más menedéket már nem találok. És csak azt irom ide, a mi éppen eszembe jut, de nem éppen először jut eszembe.

Nincs több szándékom, mint a czéltalanul rajzolgatónak. Nem szántam ezeket a följegyzéseket senkinek. Hanem azért el kell számolnom azzal a gondolattal, hogy mi történhetik ezzel a könyvvel a halálom után.

Az bizonyos, hogy nem szeretném, ha olyanok kezébe kerülne, a kiknek idegen voltam és mindig idegen maradok. Nem azért irok az érzéseimről, hogy akárki turkálhasson bennök; mindenkinek vannak kedves családi levelei, a melyeket nem szivesen látna a zsibvásáron. De gondom lesz rá, hogy ez a könyv ne kerülhessen röhögő kiváncsiak kezébe.

Van valaki, a ki elolvashatja. A fiam, ha majd huszonöt esztendős lesz. Nem czélom éppen, nem is kivánom, de nem bánom, ha elolvassa. Legalább meggyőződhetik róla, hogy akármit beszéljenek is az apjáról egy olyan korszakban, a melyben semmi se általános, csak az éhség és a falánkság: az apja nem volt se elmebajos, se beteg idegzetü ember, sőt talán ostoba ficzkó sem, ha ugyan nem mindenki ostoba ficzkó, a ki valami egyebet is kiván az élettől, és nem csak: garast, sok garast, mentül több garast.