II.

Olyanoktól, a kik derülten birálják embertársaikat és soha se néznek vissza arra a csekélységre, a mi a multjokban egy kissé feketéllik: az édesanyára, a ki éhen halt s a kivel nem törődtek, – a felebarátra, a kit gyöngéd, a büntetőtörvénynyel egy cseppet se ellenkező formában, de azért nem kevésbbé hathatós módon segitettek kituszkolni ebből az árnyékvilágból, – az elhagyott kedvesre, a kit a nyomoruságba taszitottak, – a magzatra, a kinek életefonalát a lehető legkorábban juttatták Atroposz párka ollós kezébe, – a szegényekre, a kiknek ügyesen elvarázsolt piszkos krajczárjaiból, bűzös párnáiból, utálatos verejtékéből angol kényelemmel berendezett, jó illatú otthont épitettek maguknak, – a testvérre, a kit kizsákmányoltak, – a párbajban lelőtt ellenfélre, a kinek a holttestéből talapzatot készitettek maguknak, hogy végül mint államférfiak magasodjanak ki a sokaságból, – a megrágalmazott vetélytársakra, a kiket előbb elbuktattak, aztán elsirattak, hogy az üres helyekre ők ülhessenek, – a megtévesztett ezrekre, a kiknek ostoba bizalmát, ostoba meggyőződését vagy ostoba érzéseit okosságuk adófizetőivé tették, – és igy tovább, mert ennek soha se volna vége, – az ilyenektől gyakran hallani efféle nyilatkozatot:

– A világnak haladnia kell, és a haladásnak erős akaratú, kemény legényekre van szüksége, nem érzelgős, puha lényekre. Az érzelgős ember nem férfias; az érzelgős férfi nevetséges, ostoba, utálnivaló.

Érzelgősnek ők háromféle embert neveznek. Mindenekelőtt az olyat, a kit az ostoba meggyőződés még arra is rábir, hogy e miatt ellentétbe keveredjék a tulajdon érdekével. Azután az olyan embert, a kinek az érzései erősek, mélyek, tartósak, s a ki, érzésből, még áldozatokra is képes. Végül azokat, a kikre (előttük örökkön megérthetetlen) nagy hatással van a szerelem, a részvét érzése, vagy a fájdalom.

Érzelgés vagy érzés nekik mindegy. Se a két szót, se a két fogalmat nem tudják egymástól megkülönböztetni. Minthogy érzés nem igen van bennök: a nagy és a mély érzést képtelenek megérteni. És mert ők taplós szivüek: az érezni tudókat szánalmasan gyöngéknek, betegeknek, ostobáknak, maguk alatt valóknak nézik.

Ha az orrszarvúval meg tudná értetni valaki, hogy az ember bőrén a szúnyogcsipésre hólyagok támadnak, az orrszarvú agyvelejében bizonyára valami olyan képzetféle derengene fel, hogy: az ember igen gyatra és alsórendü állat. Pedig abból, hogy az orrszarvú bőre föl se veszi azt, a mi az érzékenyebb bőrű embernek már egy kissé fájdalmas, nem az következik, hogy az orrszarvú egészséges, az ember pedig beteg, nem az, hogy az orrszarvú eszes, és az ember ostoba, hanem csak az, hogy az orrszarvú és az ember két különböző állat.

Ezeknek a taplós szivü felsőbb lényeknek, a kik olyannyira szivükön viselik a világ haladását, s oly meghatóan gondoskodnak a messze jövő ismeretleneiről, miután fenevadak módjára viselkedtek a hozzájok tartozókkal szemben, azt lehetne mondani:

Meglehet, hogy a világot ezentúl azok fogják előbbre vinni, a kikben annyira túlteng az értelem, hogy minden érzést kiszorit a lelkükből, de eddig nem egészen igy történt. A mi a társadalom mai berendezésében jó és az eleveneknek hasznos, olyan halottak alkották meg, a kik a meggyőződéseiket előbbre helyezték a személyes érdeküknél. A mi az előttünk lévő emberi alkotásokban maradandó, vagy legalább tartósabb, mint az egyes ember élete, nagyrészt (s ha csak a leginkább kiemelkedő jelenségeket tekintjük: általában) olyanok műve, a kik érzésből képesek voltak áldozatokra is. A legértékesebb eredmények, a melyekhez az emberi elme valaha eljutott, azok, a melyeknek felkutatását az érzés sürgette; kivívásukban olyanok működtek közre, a kikben az érzékenység és ennek megfelelően a részvét érzése fejlődöttebb volt, mint a nagy tömegben, mig az érzés nélkül való értelmesek megelégedtek azzal, hogy tarkává tették a világtörténelmet.

Mi teremtette meg, például, a művészeteket, ha nem az érzés? (Mert, ha a szépet szeretjük: öntudatlanul is a jót keressük; azt, a mi a természetben vigasztaló; azt, a mi a természet és az ember rendeltetésében azonos.) Igaz, csinálnak ma már úgynevezett művészetet ügyeskedéssel, tisztán »észből« is; de a remekműveket, a melyekhez a divat hóbortjainak ellenére is vissza-visszatér az emberiség, mindenkor a nagy és mély érzések sugallták.

Érezni tudni: nem beteges állapot, hanem a fejlődöttebb emberi léleknek egyik tulajdonsága. (Mert az érzés kiigazodik a homályos képzetek közt, a hol az értelem nem tud itélni; mert az érzés birodalma: a csak sejthető; az, a mi az észnek örökre »ignorabimus«; az, a mi csak a bennünk rejlő legtitokzatosabb valamivel, az ösztönszerü itélettel, a természeti erő legrejtelmesebb részével közelithető meg.) Adomány, mely olyan, mint az élet többi adománya: nemcsak gyönyörűséggel jár, hanem bajjal és fájdalommal is.

És nem természetes-e, hogy a művész, a kit aprócseprő dolgok kevésbbé foglalnak le, tehát kevésbbé szórakoztatnak el, mint más embert, – a ki a többieknél szabadabban adhatja át magát az érzésének, mert hisz ez: kötelességének nem ellensége, hanem ellenkezőleg: ihletének forrása, – hogy a művész, a ki végre is az egész természet életében megnyilvánuló örök érzés egyik követe volna (mert az életfolyamatok bonyodalmas összejátszásában nem csak egy titokzatos erő, nem csak egy titokzatos önző czél jelentkezik, hanem egy még titokzatosabb, minden szervessel és szervetlennel szemben hozzája mérten gondoskodó örök érzés is, mely mintha a bennünk lévő érzőképesség ősforrása volna), – hogy a művész erősebben érez, mint a számitó kalmár?

Hallom, hogy számitó kalmárok, a kik festenek és űzérkednek a képeikkel, azt beszélik rólam, talán meggyőződésből, de talán egy kissé azért is, hogy így könnyebben rázhassanak le a nyakukról, s ne kellessen éppen kiöklözniök a piaczról… szóval a barátaim azt mondják, hogy beteg lélek vagyok. Mert egészséges lélek-e az, a melyen ilyen sokáig rágódik a fájdalom? Ők sokallják, a mi nekem fáj.