III.

Lehet, hogy, ha többet forognék az emberek között, már nem mondanák rólam, hogy beteg lélek vagyok, és – már nem érezném annyira, a mi most csak úgy fáj, mint a legelső napon. Az életünk föltételeit szabályozó törvény úgy kivánja, hogy az uj benyomások háttérbe szoritsák a régieket; hogy a sok apró uj benyomás háttérbe szoritsa a legerősebb régi benyomást is; s hogy a sokszor, sokára háttérbe szoritott régi benyomások lassankint elhalványodjanak, elsorvadjanak. Ha keresném a felejtést, ha el akarnám altatni a szivemet, ha azt kivánnám, hogy valami elölje a fájdalmamat, ha nekem is csak egy óhajtásom volna: átaludni azt az időt, a mig a sebem beheged, s valami lelki altatószer használata után kábultan helyeződni át abba az állapotba, abba az időpontba, a mikor az ember már nem emlékszik s nem érez, – csak sokat kellene az emberek közé mennem, és nekem is sikerülne az, a mi sikerül másoknak, a gyászolók ama nagy többségének, a melyben megvan az ehhez való jó szándék.

Nem keresem a felejtést. Ragaszkodom az emlékeimhez, a mig ragaszkodhatom. A nekem oly kedves, drága képeket, a mult képeit, a melyek, ha olykor összefacsarják a szivemet, fölidézik az eltünt napok édességét is, s meg-megjelenésükkel egy kissé vigasztalnak – nem akarom elűzni. Nem akarom elűzni kedvesem árnyékát; árnyéka is kedves nekem. Nem félek, nem kínos nekem Rá gondolni. Megőrzöm, a mi Ő belőle még él, a mig megőrizhetem. Hisz azok a képek is, a melyek a legerősebben dobogtatták meg szivünket, oly hamar elillannak a tehetetlen emlékezet elől! Hisz amúgy is oly korán következik el az az óra, a mikor az idő már mindentől meglopott bennünket, a mikor boldogságunk egész paradicsomából csak valami iszonyuan kevés, homályos, zavaros álomfoszlány marad meg agyunknak a legmélyén!… a mikor a multat is csak úgy sejtjük, akár a jövőt!

De azért nem akarom mesterségesen ápolni a fájdalmamat. Étherrel, pézsmával csikarni ki egy iczipiczi haladékot a természetes elmúlástól – mit érünk el vele? perczeket! A ki balzsammal akarja feltartóztatni a természetes feloszlást, mássá teszi halottját, egyszerre megváltoztatja azt, a mi volt, s egy árnyéknak az árnyékát őrzi. És hiába minden. Igy is, úgy is hiába. Az emlék pillangó, mely elrepül; hiába kapkodunk utána, szárnyainak a hamva se marad meg sokáig az az ujjaink hegyén. Mit nyernék vele, ha erőszakolni akarnám a zavartalan, az állandó emlékezést? Talán napokat; talán semmit. Az emlékezésnek egy irányba erőltetése talán még csökkentené az emlékezés erejét. És ez a meddő kisérletezés mindenesetre meggyöngitené az akaraterőmet. Akármilyen jól esnék visszavonulni emlékezésem csigaházába, s ki nem mozdulni onnan: nem tehetem, hogy csak a multamnak éljek. Nem szabad megfelejtkeznem arról, a ki élve maradt meg az Ő lényéből, a ki az Ő második élete. S ha én megfelejtkezném erről a kötelességről, az Ő árnyéka emlékeztetne rá… intene, hogy egész lélekkel gondoskodjam életének folytatásáról, hisz már csak ennyit tehetek Ő érte! Nem zárkozhatom el emlékeim közé, s ha valami beteges érzésem azt kivánná, hogy mesterségesen ápoljam a fájdalmamat, akkor se tehetném, mert minden szent kötelességem tiltja.

Tehát, ha húzódozom az emberektől, ha a magánosságból, a melybe megvonultam, csak akkor lépek ki, a mikor a kénytelenség szólit ki belőle, ennek más oka van.

Emberkerülőnek lenni – ebben csakugyan van valami nem természetes.

Az ember társas lény; már a legelső gondolkodónak sikerült megállapitania ezt a tételt. Egyedül gyönge. Rá van utalva a többiekre. Tehát már puszta érdekből is keresnie kell a társaságot. Ez alig szorul bizonyitásra. Csak éppen körül kell nézni a világban és azonnal látni, hogy maga a mindenfelé jelentkezés is eleven erő, s hogy a sok összeköttetés egyike a világot mozgató néhány hatalomnak. Minden esetben áll ez, nem csak abban az esetben, ha pusztán az anyagi eredményeket nézzük. Hamis az a tanitás, hogy az erős férfi igazán csak egyedül erős, hogy a sokaság befolyása, a sokasággal való küzködés, a sokasághoz való surlódás, mely szükségképpen alkalmazkodással járna (mintha okvetetlenül a gyöngék változtatnák meg az erőst, s nem történhetnék ez megforditva is!) – csak meggyengíti az erőst; hamis ez a tanitás, mert következtetéseiben minduntalan összetéveszti a tünetet az okkal. Bizonnyal csak az erősebbek között akadnak, a kik olyan erőseknek vélik magukat, hogy azt képzelik: megélnek ők egyedül is, minden összeköttetés nélkül. De ebből nem az következik, hogy a magánosság tesz erőssé, hanem csak az, hogy ez a lehetetlen vállalkozás csak az erőseket kisérti és csak az erőseket teszi tönkre, mint például a túrista-szenvedély. És már ezeknek a példája is bebizonyitja, hogy a magánosság az erőst is gyöngévé teszi. Nincs az a testben és javakban erős, bátor, derék, igaz ember, a kit, ha tenni is akar valamit, és nem csak úgy akar élni, mint a remete: gyökéren és álmodozáson, gyorsan meg ne őrölne az élet, mihelyt egyedül akar meglenni, szövetség, társulás, segitők nélkül. A világ nem bocsátja meg, ha lenézik és fittyet hánynak neki; s jaj annak, a ki kiköt az egész világgal. Elemi hatalom ez, mely porba teperi a legerősebbet is.

De nem csak érdeke az embernek a társaság, hanem lelkiszüksége is. Ez a lelkiszükség épp úgy természettől való, mint alkatának egyéb tulajdonságai, és többek közt, egyik jele a karom, agyar, hatalmas fog, szarv, aczélos láb, állatias izomerő, szőrbunda, tollazat, szárny és pikkelyes pánczél nélkül való állat egymásrautaltságának.

És nincs az az emberkerülő, a ki, életmódjának ellenére, valójában ne vágyódnék rá, hogy a hozzá hasonlókkal érintkezhessék, néha-néha szót válthasson, s egyszer-egyszer olyan dolgokról is beszélhessen velök, a melyek a leginkább érdeklik. Én is óhajtanám a társaságot: a hozzám hasonlók társaságát. Koronkint olyan, szinte parancsoló szükségét érzem annak, hogy valakivel szólhassak, olyan szomjuság fog el másvalakinek a gondolatai, másnak velem együttérzése, másnak a szavai után, hogy azt képzelem: kivánságom majdnem legyőzhetetlen, mint az éhség vagy a szomjuság érzése. Igen, ez a lélek természetes szomjusága; csakhogy a lelket könnyebb legyűrni, mint a testet, mert a lélek sokkal többre képes, mint a test, nemcsak sokkal nagyobb erőkifejtésre, hanem sokkal több nélkülözésre is.

Mondom, én is óhajtanám a társaságot; de csak a hozzám hasonlók társaságát, és nem azokét, a kikkel érintkezhetném.

Az én környezetem, sajnos, nem olyan, a mely ezt a szomjuságomat kielégithetné. Hiába, nekem nem volt szerencsém. Bizonyára igen sok olyan ember él a világon, a ki után nem érdemes vágyódni, a kit a legokosabb kikerülni, a ki nem nekem való társaság, s a ki számomra örökre idegen marad. De végre vannak, emezeknél jóval kevesebben, jóravaló, derék, értékes és kedves emberek is. (Tudom, tapasztalásból.) Csakhogy a körülöttem élő emberek, az én mai ismerőseim, jóformán mind az első osztályba tartoznak. Abból a társaságból, a melyre áhitoznám, nekem nem igen jutott ki.

Kikkel érintkezhetném?

Az én ismerőseim három csoportba sorozhatók. Az elsőbe tartoznak Weinberger Arnold úr és társai; azok, a kiket az üzleti érdek köt hozzám (inkább az ő érdekök, mint az enyém). Az ezekkel való érintkezés még a legkevésbbé volna terhemre, és szivesen elnézném nekik, hogy engem csak azért keresnek, mert azok közé tartozom, a kik nem kapzsiak és nem kicsinyesek, a kiket tehát a legjobban kizsákmányolhatnak. De nem tudom elnézni nekik, hogy kicsinyes érdekhajhászatukat a barátság mezébe öltöztetik, – hogy, a mikor hasznot húznak abból, a mit bennem élhetetlenségnek tartanak, ezt olyan formában cselekszik, mintha még leköteleznének, mintha voltaképpen szivességet tennének nekem, – és hogy szeretnék, ha ezt a képzelt szivességet hallgatag én magam is elismerném, bár nem igaz, bár ők tudják, hogy nem igaz, és tudják, hogy én is tudom, mennyire nem igaz. Szinlelt barátságuk hazug szólamai bántanak; nemességet játszó haszonlesésök undorit; még a nyomorúság se birhatná rá, hogy mikor tulajdonképpen megvetem őket, barátságot mutassak irántuk, a mit pedig ők a tettetett szivesség viszonzásául megkövetelnének; önérzetem nem hajlandó rá, hogy akkor, a mikor csak kiaknáztatom magamat, odáig megalázkodjam, s odáig lealacsonyodjam, hogy az övékhez hasonló érdekhajhászatból vállaljam a lekötelezett szerepét, a mit képmutatásuk és hiúságuk megkivánna; szóval: egyszerüen nem tudok beszélni velök.

Aztán az úgynevezett jóbarátok következnének. A pályatársak, a kikhez egy közös vonzalom: a művészet szeretete fűzne. Képzelhető-e érdek-ellentét jóbarátok között? Nos, tehát örökre elválaszt tőlük az érdek. Nem az én érdekem, hanem az ő érdekük. Az ő érdekük, a melyet én, akaratlanul, sokszor megsértettem, mikor őszintén, becsületesen elmondtam, hogyan vélekedem a művészetükről. Nem szivesen birálgatom a társaimat; minden szót, a mit valaha róluk kiejtettem, valósággal ki kellett csikarni belőlem. A legtöbbször ők maguk kényszeritettek szinvallásra, abban a reményben, hogy magasztaló szavakat fognak hallani. Máskor mindig valami kötelesség kivánta, hogy igazat beszéljek róluk – és igazat beszélni: bizonyára a legnagyobb fényűzés a világon. Mindannyiszor, a mikor ekképpen vétkeztem: jobban szerettem volna hallgatni; de nem tehettem mindig azt, a mi rám nézve sokkal kellemesebb lett volna. Ők pedig nem méltányolják, hogy csak a kénytelenség beszélt belőlem (és az igazság-szeretet, a melyet nem ismernek). S minthogy sokkal különbeknek tartják magukat, mint a mennyit érnek: csak arra emlékeznek, hogy megsértettem az érdeküket. A kinek a hiúságát bántottam: azt megtámadtam személyében; a melyiknek nem váltam czinkosává, mikor az igazság ellenére valami előnyhöz akart jutni: azt megtámadtam nemes becsvágyában, jogos anyagi érdekében, sőt kenyérkeresetében, családja, gyermekei kenyerében. Mindezt, természetesen, nem tudják megbocsátani nekem.

De útjokban is állok. Azt képzelik, ha bármi csekély sikert érek el: ezt a sikert tőlük loptam, mert ez az előny is voltaképpen őket illetné. Ha gyűlölnek, mert megsértettem az érdeküket, még jobban gyűlölnek azért, mert azt hiszik, hogy minden falat kenyeret, a melyet a képeimmel keresek, az ő rovásukra, a nekik járó jutalomból hóditottam el. A legtöbben megölnének egy kanál vizben. Hogy megtorolják ellenök elkövetett vétkeimet, s hogy védekezzenek azzal a versenynyel szemben, a melyet úgy fejtek ki, hogy én is élek és én is festek: a mennyire megtehetik, a meggyőződésük ellenére is kisebbitenek, s ha rajtok áll, akadályokat görditenek a tehetségem érvényesülése elé. Hogy minél inkább ártalmatlanná tehessenek, szánnivalónak hirdetik a munkásságomat; letagadnak a képeimről minden jót, a mi egyátalán letagadható; mesterségesen, czélzatosan, következetesen terjesztik a rólam szóló, meglehetősen rosszakaratú itéletet; még attól se idegenkednek, hogy apró rágalmakat bocsássanak világgá rólam – legutóbb azt találták ki, hogy az ivásnak adtam magamat – s hogy alaposan népszerüsitsék ezeket az apró rágalmakat, mert hiszen ezek is megtámadják a művészi hirnevet, ezeknek is megvan a maguk – rájok nézve hasznos – hatása. (Nem szenvedek a képzelt üldözés tébolyában, s nem képzelem, hogy csak velem tesznek igy. De velem is igy tesznek, s ez nekem elég.) És azért mégis azt várnák tőlem, hogy úgy szóljak hozzájok, mint jóbarát: pajtáskodó hangon, kedvesen, szeretettel. Erre nem vagyok képes.

De látni se kivánom őket. Miért kivánkoznám Krajnay, Barta és Vezekényi művésztársaim után? Mi közöm hozzájok? Nem nézem őket rokonlelkeknek; közöttük és közöttem nincs semmi szellemi közösség. Társam nekem Krajnay, a ki, minthogy művésznek utolsó rangú, az élczeivel teszi ismertté magát, és a társaséletben tanusitott fürgeségével szerez magának közönséget, mert az emberek szeretnek nevetni, s a ki gyakran mulattatja őket, arról elhiszik, hogy egyébként is jeles embernek kell lennie?! Vagy Barta Pali, a ki végig zsúroz, végig uzsonáz, végig tánczol és végig udvarol minden házat, a hol az ebédlőben még elfér egy képecske, a hol egy csipetnyi műérdeklődést szimatol, és a hol még találkozik száz forint képvásárlásra?! A kivel arczképeket festetnek, mert mindenütt ott van?! És Vezekényi! Vezekényi, a kinek még a szobafestésre sincs tehetsége, a kinek azonban a tudós asszony alaposan felvágta a nyelvét! Vezekényi, a ki összes ismerőseiről – ha valaha megsebezték a hiúságát, pedig ezt aligha kerülhették el – a legcsunyább eseteket kedélyeskedi el, Vezekényi, a kitől sokan félnek, mert veszedelmes, mint a csörgő kigyó, Vezekényi, a kit egypáran komolyan is vesznek, mert – tudva, hogy ez gyümölcsöző – hol a mókás embert játszsza (pedig még a paprikajancsiskodáshoz sincs tehetsége, kedélye, ötlete), hol meg a művészlelket, a kit felháborit mindaz, a mi nem szép, a vidáman lármás embert, a ki nem tud uralkodni magán, a kit elragad az ifjuság tüze, s a kinek a szava oly népies zamatú, hogy öröm hallgatni! Vezekényi, a ki mindenkivel szemben mézédes, a ki mindenkit vállon vereget, a ki mindenkivel szemben csupa bók, s a ki a bókjait olyan ügyesen fogalmazza meg, hogy tulajdonképpen lebecsüli a megtiszteltet! Vezekényi, a ki olyan bohó, mint egy komédiázó gyermek, s a ki alattomban olyan okosan számitó, mint egy uzsorás! A ki csupa jókedvü lárma, s a ki valóságos művész az apró ármányok petéinek ügyes elhelyezésében! A kinek a múzsa csók helyett monoklit adott, s a ki egy inget nem tudna lefesteni, de maga úgy öltözködik, mint egy gróf, mert ha a tehetségével nem teheti, az öltözködésével nyit utat magának a nagyvilágba… és mert a jól öltözködés tehetsége az egyetlen tehetség, a melyet nem tagadtak meg tőle az istenek! A kinek minden igyekezete: minél felsőbb körökbe jutni, s a ki az előkelők termeiben olyan czifrán beszél, mint Szilaj Pista! A ki egy alkalmat se mulaszt el, a mikor az előkelők között megjelenhetik, s a ki ott a Murger Marceljét játszsza, a született bohémet, a legbohémebb bohémet, pedig valójában nem festő, hanem gyüjtő, mert takarékpénztári könyveket gyüjt! Miért kivánkoznám Vezekényi után?!

Vezekényi díszpéldány, de sokan vannak, a kik nagyon hasonlitanak rá, és kevesen, a kik nem hasonlitanak rá egy cseppet sem. Igaz, ismertem ilyen pályatársakat is. De a gonosz véletlen úgy akarta, hogy éppen ezek tünjenek el mellőlem. Meghaltak vagy más világtájakra kerültek.

Maradna még egy harmadik csoport. Pályatársak vagy nem pályatársak, de olyanok, a kiktől nem idegenkedem, a kiket becsülök, a kikkel örömest volnék együtt. Csakhogy ezek, véletlenül, hozzám hasonlóan: szenvedők, és még érzékenyebbek, idegesebbek, nem olyan sokat kibiró szervezetek, mint én. Ha velök vagyok: örökösen rettegnem kell, melyik ártatlanul kiejtett szavammal okozok nekik akaratlanul rossz érzést?!… néha látnom kellett, hogy irántam való figyelmességük, gyöngédségük bizonyos önmegtagadásra, idegességeik eltitkolására, kínos lelki erőfeszitésre birta rá őket. Mert olyanok, mint az aeol-hárfa, s én nem ismerem őket annyira, hogy tudnám, mik azok a kicsinységek, a melyek már szenvedést okoznak nekik. Áldozatot fogadnék el tőlük, ha keresném őket.

És utolsó környezetem? Azok az egyszerü, jó emberek, a kik boldogságom rövid ideje alatt a közelünkben, egy kissé a társaságunkban éltek? Velök szemben én vagyok ideges, s talán érthetetlenül türelmetlen. Nem tudom látni őket, mert fáj, hogy ők olyan könnyen túltették magukat azon, a mi volt és a mi elmult! Pedig hisz ez természetes. Az ő életökben mi csak kis szerepet játszottunk; azt, a ki nekem az egész világ volt, ők csak kedves ismerősnek látták, a ki átváltozott szomorú emlékké. És mégis rosszul esik látnom, hogy annak elköltözésével, a ki nekem minden volt, ők milyen keveset vesztettek; nem tudom nézni, hogy ők, a kik ismerték boldogságom világát, tovább is örülni tudnak az életnek, – most is olyannak látják a világot, mint azelőtt, – és mig bennem a szerető szív egyre lázong a halál ellen, a melynek erőszakosságába az élő soha se nyugodhatik bele, a mely az élőre nézve örökkön megérthetetlen szükség, örökkön gonosz, kegyetlen ellenség marad: ők már olyan nyugodtak!

Kikkel érintkezhetném?

Uj ismeretséget keresni semmi kedvem. De nem is volna érdemes. Ez szükségképpen oly sok csalódással, oly sok kellemetlen kalanddal járna, hogy az, a mit nyerhetnék, nem érne annyit, mint a mennyibe kerül.

És hol keresném az uj ismeretséget? melyik társadalmi osztályban? miféle emberek között? Néha, mikor szót kell váltanom idegenekkel, néha, mikor végig kell hallgatnom ismeretlenek beszélgetését: ujra meg ujra meggyőződöm róla, hogy a hozzám hasonlók vagy nagyon elrejtőznek, vagy nagyon szét vannak szórva a nagyvilágba. A mit akaratlanul hallok: csupa olyasmi, a mit az én gondolkozásom vagy üres, vagy igazság nélkül való beszédnek talál. Milyen önzően elfogultak, milyen megértés és méltányosság nélkül valók a különböző társadalmi rétegek egymással szemben! valamennyi, a hány osztály csak van, szemben a többivel! Milyen türelmetlenséget tanusitanak egymás iránt! Milyen előitélettel teli, milyen rideg, milyen méltányosság nélkül való majdnem minden ember, mihelyt az övé felett vagy az övé alatt lévő osztályok érdekéről és embereiről van szó! Milyen igazságtalanul, milyen hamisan itéli meg a többi osztály embereit, és milyen szűkkeblű emezek jogos érdekével, élet-szükségével szemben! Igazság-érzetem majd emezektől, majd amazoktól távolit el, mert mind a hányan, a mennyire különbözők életföltételeikben, olyannyira egyformák igazságtalanságukban. Hová, merre fordulhatnék a rokonérzésemmel?!

Aztán a tömeg! A nagy sokaság, a melyben összevegyűl mindenféle elem! Ez legalább őszinte; ha az őszintesége nem is láttat egyebet, mint vadállati önzést és durvaságot. A tömegnek majdnem minden egyes alakja milyen önzően követelő, milyen kiméletlen, milyen ragadozó állat – szemben a többivel, szemben az egész világgal! Éppen emberies érzésem távolit el az emberi sokaságtól, a melyben annyi fenevadat kell találnom! És ha lehetetlen kikerülnöm a tömeget, mindaddig, a mig el nem menekülhetek a sokaság közeléből, folyton csak az a kérdés foglalkoztat: »Ugyan mi az ördögöt szeretnék az embereken?!«

Igen, ez mizantrópia. Az igazságérzettől szabadulni nem tudó, a magának és másoknak egyforma mértékkel mérő, a jólelkü és minduntalan rosszaságot tapasztaló, a senkinek se vétő és sokszor lelketlenül megbántott, az érzékeny lelkű és önző, rideg, embertelen környezetben élő, szenvedő Alcestenek a mizantrópiája.

Nem tudok megbocsátani a gonoszoknak és azoknak, a kik nagyot vétettek ellenem. Az igazságtalanság látása idegessé tesz. Azokkal, a kik hazugok és képmutatók, s tőlem is csak hazugságot és képmutatást várnak, nem birok beszélni; elég látnom az ilyeneket és már rosszúl vagyok. Nem tudok megalázkodni; nem tudok hizelegni. Nem vagyok ebbe a világba való.