IX.

Azt hittem, hogy a medvét kicsalni az odujából nem könnyű mesterség. Hogy ehhez valami nagy ravaszság és jókora bátorság szükséges. Dehogy! Csak ismerni kell a medve gyöngéjét, s magától megy a dolog.

Azt hittem, nincs hatalom, mely kicsalhasson a remeteségemből. Hogy nincs az a csábítás, a mely rábirhatna az anakoréta-életmóddal való szakításra. Hogy már csak egyszer fogok lakást változtatni: akkor, ha majd másvalaki keres számomra lakást, s a költöztető kocsit Szent Mihály lovai fogják az uj szállásra húzni. Mily tévedés!

A herczegnek, a ki pedig nem valami furfangos ember, mindössze egy pár levelébe került, hogy kiforgasson minden szándékomból.

Egy hónappal ezelőtt még meg mertem volna esküdni, hogy: itt fogok meghalni ezek közt a falak közt, a hol már kezdtem fogalmat szerezni róla, milyen lesz majd az örök békesség, és egy hónap multán csomagolok és vasúti jegyeket vásárolok, mert ki fogok vándorolni, bár minden ide köt. Persze, másképpen cselekedni, mint a hogy gondolkozunk, ez egyike azoknak a régi történeteknek, a melyek mindig ujak maradnak.

S milyen kevés kellett ehhez a nagy fordulathoz! Egy kis levélváltás!

Igy történt: A herczegnek, a ki nem rossz ember, de a kiben van valami a renaissancekori apró zsarnokokból, egyszerre csak eszébe jut, hogy fessem meg az arczképét, de azonnal. Csomagoljak össze és menjek Párisba; a jövő héten még ott lesz. De előbb intézzem el itthon a dolgaimat, és úgy készüljek, hogy hosszú ideig maradhassak kinn: Párisban, vagy Trouvilleban, mert Párisból Trouvilleba megyünk. Legyek készen minden eshetőségre, mert néha van kedve ülni, néha nincs. Most volna kedve, de lehet, hogy egy-két ülés után képtelen lesz erre, és sokáig tarthat, mig »folytathatjuk a munkát«. Utóirat: valahogy ne intézkedjem sokáig! Menjek a legelső Orient-Express-szel.

Ő maga írt, és azzal a kedvességgel, a melyben nincsen semmi bántó leereszkedés. Az ajánlata nem csak csábító, hanem az ő pazarságához mérten is fényes. A képért olyan összeget kínál, a melyet Tizian se keveselne. Azonkivül minden költséget visel, és természetesen a vendége leszek.

Nagyon röviden írja mindezt; nehezen olvasható szarkalábjaiból úgy kirí a sietség, olyan hirtelenében és gyorsan vethette papirra az egész tervet, mintha a legtermészetesebb és legkönnyebben kivihető dologról volna szó.

Mikor végig olvastam a levelét, elmosolyodtam – a mi már régóta nem történt meg velem.

Megirtam neki, hogy az egész, elejétől végig, lehetetlen. Hogy rövid időre se mehetek el Pestről. Egy pár sorban igyekeztem megértetni vele, hogy micsoda viszonyok közt élek. Hogy gyermekem van, és hivatalom. Hogy a kis fiamat nem hagyhatom idegenek kezén, és hogy a rajztanárság is ide köt. Szóval, hogy nemcsak hosszabb időre nem, de egyáltalán nem mozdulhatok.

Sürgősnek jelzett levélben felelt; éjszaka költöttek fel a válaszával. A levelét ide tűzöm:

Kedves barátom, találtam levelében sok lelkiismeretességet, a mi nem lep meg, sok aggodalmaskodást, a mit nem értek, de nem találtam meg az igazi okot, a miért nem akar jönni.

Teringettét, az egész olyan egyszerű!

Hozza el magával a kis fiát, és mindazokat, a kikre a kis fiának szüksége van! Biztosithatom, hogy nem hozhat magával olyan nagy cselédséget, a mely nekem terhemre volna. Azok a vendégek, a kik őseimet látogatásukkal szerencséltették, olykor néhány száz, olykor néhány ezer csatlóssal jelentek meg udvarunkban; őseim szívesen látták az egész kiséretet – volt rá akárhány eset, hogy sok esztendeig – azért házunk, amint látni fogja, nem pusztult el.

A mi pedig a hivatalát illeti: kérem, bizzék bennem annyira, hogy mondjon le a hivataláról, de okvetetlenül még az nap, a mikor a levelemet megkapja!

Természetesen ezért kárpótlással tartozom önnek, mert világos, hogy ön az én kedvemért nem rövidülhet meg. Engedje meg tehát, hogy ezennel kinevezzem önt hazám rajziskoláinak tiszteletbeli felügyelőjévé. Elvállalom Budapest fővárosnak önnel szemben való minden kötelezettségét. Mindazt a jogosultságot, a melyet ön a rajztanársággal már eddig megszerzett, vagy ezután szerezne meg, kérem, érvényesítse majd velem szemben. És ugyanazt a javadalmazást, a melyet eddig a hivatala nyujtott, később pedig, a mi annak idején Budapesten járna önnek, vegye fel az én pénztáramból.

Igaz, hogy a felügyelői hivatalt a valóságban nem adhatom át önnek, mert meglehet, hogy hazámban nincs is ilyen hivatal, vagy ha van, erről ma valamelyik miniszterünk rendelkezik. Meg kell vallanom, egyelőre nem gyakorolhatok fejedelmi jogokat, s remélem, hogy soha se is fogok gyakorolni. Még nem tudom, micsoda paradicsomi örömöket nyujt az, ha az ember valóságos hivatalokat osztogathat; az isten adja, hogy ne is tudjam meg soha. Elég az hozzá, ha hivatalt mondok, csak czímzetes hivatalt érthetek, s annak az állásnak, a melyet felajánlok, nincsen meg a kellő komolysága, a mint hogy, azt mondják, a cselekedeteimből is hiányozni szokott a kellő komolyság.

De hogy önnel szemben az előbb pontosan körülírt kötelezettséget elvállalom, az már egészen komoly dolog, a mint hogy, akármilyenek a cselekedeteim, s akármit mond a látszat, higyje el, van bennem egy kis komolyság is.

Kérem, ne vegye el a kedvét ettől az állástól, hogy a hivatal is olyan, mint az, aki adja. Ha nem lesz mire felügyelnie és egyáltalán nem lesz semmi dolga: gondoljon azokra, a kik rosszabb helyzetben vannak, mint a milyenben ön lesz; azokra, a kiknek volna mire felügyelniök, volna mit dolgozniok, és azért még se csinálnak semmit.

Rendben vagyunk?

Ha lehet, induljon azonnal.

Alfonso d’Alcantara.

Erre a levélre egy kissé sértődötten, egy kissé boszúsan feleltem, s tartok tőle, hogy szerencsétlenül választottam meg a szavaimat. Mindenesetre izléstelenül irtam. A parasztgőg kitört belőlem.

Azt feleltem neki – valamivel több szóval, mint a hogy itt irom, igen udvariasan, de határozottan – hogy olyan állást, a melyért nem kell és nem lehet dolgozni, soha, semmi czimen nem fogadok el; senkitől, tőle se. Hogy magam se vagyok élősdi természetű, de ha én magam még el is fogadhatnám a vendéglátását, abba már semmi szín alatt nem tudnék bele nyugodni, hogy a gyermekemet apró parazitává alacsonyítsam és egész háznépemet az ő nyakába varrjam. Azért a kérdés megoldhatatlan; és akármilyen szives is a szándéka, a tervből nem lehet semmi – a mit különben őszintén sajnálok.

Azt hittem, meg fog haragudni. Nem haragudott meg.

A milyen hamar csak megérkezhetett, itt volt a válasz. Ez a levél így szól:

Kedves barátom, meg kell önt ismertetnem egy szenvedélyemmel.

Nekem sok kedvtelésem van; több, mint ahhoz a komolysághoz illenék, a melylyel másoknak tartozom. Gyüjtök mindenfélét, nemcsak szép képeket, becses ritkaságokat: haszontalan holmikat is. Szeretek virágot osztogatni, szeretem az ostobákat megbotránkoztatni, szeretek vigan élni.

Van egy pár szenvedélyem is; több, mint a menny a harmincz esztendőmhöz illenék. Tulságosan kedvelem a szép leányokat, a kalandos életet, a változatosságot, s megvallom: a jó bort is. Nem érdemlem meg, hogy komoly embernek tartsanak; nem is tartanak annak.

De van egy szenvedélyem, a mely már nincs hijjával minden komolyságnak, a melyben ön mindenesetre talál egy kis komolyságot, és éppen ez az uralkodó szenvedélyem, a fő, a legnagyobb szenvedélyem.

Ez a legnagyobb szenvedélyem az: hogy igen szeretem az olyan emberek társaságát, a kik nem zsebtolvajok.

Gyűlölöm a zsebtolvajokat, akármilyen sokan vannak, talán azért, mert olyan sokan vannak.

Ellenben annál inkább megbecsülöm az olyan embereket, a kik ebben a pontban nem követik a divatot, a kik az általános szokást nem teszik magukévá, s a kik, akármilyen gyakran nyílik rá alkalom, soha se vállalkoznak zsebtolvajlásra.

Azt mondanám, hogy gyüjtöm az ilyen embereket, mert gyüjtök minden ritkaságot. De ön az én gyüjtőszenvedélyemet nem tartja eléggé komolynak. Azért többet mondok. Azt, hogy – mint valaha Diogenes – lámpással keresem az olyan embereket, a kik… szóval a kik nem zsebtolvajok.

Ön nem képzeli, hogy ez milyen fáradságos munka. Ön nem képzeli, mennyi zsebtolvaj van a világon. Ezt én tudom csak.

És csak én értékelem egész teljességében a tökéletesen becsületes embert.

A legnagyobb örömem: az a függetlenségem, hogy nem vagyok kénytelen zsebtolvajok közt élni. A legnagyobb szenvedélyem, hogy minél több embert csábithassak a társaságomba, azok közül a ritka emberek közül, a kik nem tartoznak abba a nagy közösségbe.

Ön már kitalálta, mért irom ezt ilyen hosszasan.

A ritkaságaim egyike: Fervacques – emlékszik még rá? – már régóta beszél nekem önről. És már régóta tudom, hogy a Fervacques legendái nem legendák, vagyis, hogy ön ugyanaz, a ki volt. Már régen meggyőződtem róla, hogy ön az az ember, a kit nekem, akárhogyan, a társaságomba kell csalnom.

Elég az hozzá, én nem csak a festőt várom, hanem először is, főképpen az embert.

Meg akarok ismerkedni önnel, meg akarom önt nyerni annak a kis körnek, a melyben élek, s a melyet ön éppen úgy meg fog kedvelni, a hogy én megkedveltem. A ritkasággyüjtő szenvedélyem kivánja ezt; az az egy állandó lelkivonásom, hogy a derék emberek társaságát minden jónál nagyobb jónak tartom.

Kérem, találjon rá módot, hogy teljesithesse a kérésemet.

Igen óhajtja a barátságát:

Alfonso d’Alcantara.

Ilyenformán feleltem neki, ha nem is éppen ezzel a rövidséggel:

Az igaz, hogy nem vagyok zsebtolvaj, de ez az egyetlen jótulajdonságom. Megcsalnám őt, ha elfogadnám a felém nyujtott kezet. Mert én nem az az ember vagyok, a kinek ő képzel. Nem az vagyok, a ki voltam. Fervacques, a kire örömmel emlékszem, más embernek ismert; azóta nagyon megváltoztam. Akkor víg czimbora voltam. Azóta szomorú ember lettem. Olyan, a ki nem való semmiféle társaságba. Csak terhükre volnék. Csak elrontanám a kedvüket. És én se találnám a helyemet az ő víg körükben. Aztán meg semmit se tudok kieszelni, a mi a dolgot lehetővé tenné. Higyje el nekem, hogy nem volna érdemes velem megismerkednie. De azért ne vonja meg tőlem a jóakaratát.

Szentül meg voltam győződve, hogy most már végképpen elintéztem az ügyet. Tévedtem. Négy nap multán ezt a levelet kaptam:

Kedves barátom, ön nem akar kieszelni semmit, mert ön azok közé a furcsa emberek közé tartozik, a kik iszonyodnak a más ember pénzétől. Nos, hát én megtaláltam a módot.

A mód az, hogy: rendelkezésére bocsátom azt az összeget, a mely önnek az arczképemért jár, és arra kérem, hogy pazarolja rám ezt az összeget!

A barátságom egy kissé követelő, de megnyugtatom a lelkiismeretemet azzal, hogy, ha követelő, másrészt hálás, és készséges – minden viszonzásra.

Ez után a bevezetés után nem illik, hogy nagyon erőszakoljam. De – én az ön helyén meghoznám ezt az áldozatot, és teljesiteném a kérését annak, a ki már többször adta jelét irántam való érdeklődésének.

Ha ön hajlandó erre az áldozatra, magával hozhatja a gyermekét és egész házanépét, a nélkül, hogy el kellene fogadnia az én vendégszeretetemet, a melytől különben kár ennyire félnie – és a miről, bizony isten, nem érdemes beszélni.

Hogy ott kell hagynia a hivatalát, az, megvallom, egy cseppet se aggaszt. Az olyan művésznek, mint ön, nem kell tanári állás. Önnek a hivatal csak nyűg. Ha csak festeni fog, s nem pazarolja el idejének egy részét erre az éppen nem önnek való munkára, csak nyerhet a változással, de nem veszíthet. Minden képének van egy biztos vevője. És ha valamelyik képét nem akarja ennek az embernek adni, hanem másutt akarja elhelyezni, akkor se féltem önt.

A mi már most azt illeti, hogy mit nyerek én az ön társaságával? – azt bízza rám. Tisztában vagyok vele, hogy kivel van dolgom. Éppen eleget tudok önről.

Sejtem azt is, hogy miért idegenkedik minden társaságtól. Erre nézve csak annyit mondhatok: Az én barátságom egy cseppet se zsarnoki. (Most ellenem szól a látszat, de el fogja ismerni, hogy úgy van, a mint mondom.) Sokkal jobban szeretem a függetlenséget, semhogy valakit meg tudnék rabolni ettől.

Ön úgy fog élni, a hogy önnek tetszik. Ha rosszkedvű lesz és szórakozni kiván: fel fogjuk deríteni. A mikor kedve lesz hozzá: velünk tart. De a mikor ránk ún, és megkívánja a csöndet, a magányosságot: olyankor nem zavarjuk. Mindig tiszteletben fogjuk tartani a komolyságát, ha mi magunk soha se is vagyunk komolyak.

Nem erőtetem tovább, csak ismétlem, hogy szeretném megszorítani a kezét.

Alfonso d’Alcantara.

Megfogott. Erre már nem lehet nemet mondanom. Nem sok hiúság van bennem, de hálátlannak tűnni fel még se szeretnék. Minden aljasság közűl a hálátlanságot tartom a legaljasabbnak.

Tehát egy időre ki kell vándorolnom, gyermekestül, egész háznépemmel. Egy időre meg kell válnom attól, a mi ide köt.