X.

Egyre ritkábban nyitom fel ezt a könyvet. Mióta Párisban vagyok, most írok bele először. Most is csak egy pár sort, és most is csak azért, hogy védekezzem… – ki ellen?… egy néma vádló, önmagam ellen!

Az igaz, hogy sok a tennivalóm. A lekötöttségem nem kevesebb, mint volt, mert azokat az órákat, a melyeket otthon az iskola foglalt le, most el kell pazarolnom, a herczeg kedvéért; a munkám pedig több, mint valaha, mert ugyancsak össze kell szednem magamat, hogy megbírjam azt a terhet, a melyet ez uj élet rótt rám. Nem mondhatom éppen nagy áldozatnak, hogy teljesítettem a herczeg kívánságát, de végre is elestem egy kevés jövedelemtől, másfelül pedig jóval többet kell költenem, mint otthon; tehát többet kell festenem, mint azelőtt, nagyon szorgalmasnak kell lennem, ki kell használnom minden időmet. Mert annak nem akarom kitenni magamat, hogy az önérzetem csődbe kerüljön… hogy, miután egy darabig ugy viselkedtem, a mint a jóérzésem kívánta, végül mégis csak meg kelljen fizettetnem azt, a mit hálából s »barátságból« tettem.

És – utóljára, de nem utolsókép említem – az uj élet, a költözködés, az idegen környezetbe való beleilleszkedés, egyszóval ez a nagy változás sok olyan aprólékossággal jár, a melyek minduntalan megfosztanak a szabad perczeimtől.

Bizony, nem igen jutok hozzá, hogy naplójegyzeteket irjak. Most már nem kell keresnem az elfoglaltságot; inkább azt a félórát kell keresnem, a mikor egészen a magamé lehetek.

De még se tudom megbocsátani magamnak, hogy: lám, már elhanyagolom ezt a könyvet!

Ha egészen őszinte akarok lenni magammal szemben – soha se esett ennyire nehezemre a teljes őszinteség! – meg kell vallanom, hogy: nem, nem csak azért történik, hogy most már ritkábban veszem elő ezt az én breviáriumomat, mert most már több a munkám; s több az elfoglaltságom!… Meg kell vallanom, hogy van ennek egy más oka is.

És ez az ok az, hogy: igen, nem tagadhatom le magam előtt, azok az aprólékosságok, a melyek uj életemmel együtt járnak, nemcsak lefoglalnak: el is szórakoztatnak!

Az uj benyomások, ha akarom, ha nem akarom, minduntalan lekötnek és – elvonnak a régiektől.

Nem kerestem az elszórakozást. Nos, ha én nem mentem utána: a szórakozás eljön értem.

Az élet – az az élet, mely csupa feledés! – lassankint mégis csak magával ragad!…

Istenem, milyen hitvány is az ember!

*

A jelen – vagy a hogy a nálam könnyebbvérüek mondják: »az élet« – érezteti velem hatalmát.

Még a gyermekem is mintha öntudatlan eszköze volna a világrendnek, mely elvon a multtól.

Már ő is – egyre ritkábban emlékeztet s egyre gyakrabban elszórakoztat.

Már nem egészen az anyja; a hogy növekszik, mind jobban kezd hozzám hasonlítani.

Lassankint elveszíti, a mit az angyaloktól kapott. Már nem gyermek; már kis fiú.

Kezd kifejlődni egy uj akarattá, a mely eddig még nem volt; valakivé, a ki eddig még nem élt; a ki eddig még soha se mutatkozott, akármilyen régóta áll a világ. Kezd külön egyéniséggé válni.

Egy uj Én növekedik mellettem. Vannak vonásai, a melyek a multból valók, s a melyekre boldogan ismerek rá. Vannak vonásai, a melyek hol megmosolyogtatnak, hol megdöbbentenek, mert mintha a tűkörbe pillantanék. De vannak uj vonásai is – mert ez az uj lény már sem Ő, sem én, hanem kettőnkből egy harmadik.

Egy uj élet apró jelenségei vonják magukra, s egyre hosszasabban, a figyelmemet, az érdeklődésemet; és ez a mind változatosabb jelenség, mind élénkebb mozgás, mind gazdagabb élet mind jobban elfedi előlem a multat, a melynek kedves képét amúgy is egyre több és egyre sűrűbb fátyol takarja el révedező szemem elől – a mely még el-elmereng, de már néha elfelejtkezik!…

Egy uj kis ember kezd parancsolgatni mellettem. A kinek vágyai, érdeklődései vannak. A ki a jelennek él; és a ki nem törődik a multtal.

És ennek a kis embernek az érdeklődései – csakugyan parancsolnak nekem.

Hogy mennyire parancsolnak, csak azóta veszem észre, a mióta Párisban vagyunk.

A költözködés kalandjai, az utazás, az uj környezet bőséges érdeklődést keltettek ebben az uj – még oly friss! – figyelemben; és hamarjában az apró vágyak egész sokaságával ajándékozták meg ezt az uj, erős akaratot.

Az észrevevő képesség és az akarat különben is abban a korban fejlődik a legrohamosabban, a melybe Palika most jutott el. S ez a fejlődő erő, a mint egyszerre gazdagabb táplálékhoz jutott, oly hirtelenséggel kezd növekedni, a mely gondolkozóba ejtett.

Ez a fejlődő erő uj kötelességeket ró rám.

Kezdem átlátni, hogy remeteségem, zárkozottságom, meg az, hogy féltettem minden szellőtől, egy kissé ártalmára volt neki.

Nem adtam neki elég teret ahhoz, hogy minden ereje szabadon fejlődhessék. Ha nem zártam el attól a levegőtől, a melyre a testének van szüksége – ahhoz a levegőhöz, a melyet a lelke kíván meg, eddig nem igen jutott hozzá… legalább is: nem volt annyi levegője, a mennyi a lelkének kellett volna.

Jól megválasztott ápolókon, de megfizetett idegeneken, többé-kevésbbé cselédeken kívűl, csak egy megtört, szomorú, vén embert adtam neki társaságul, a ki minden jóakarata mellett se lehetett ennek a kis léleknek odaadó, minden kalandjában, minden vidámságában résztvevő, hűséges társa.

Hozzá való társasága nem volt; játszótársai, pajtásai nem voltak.

Kis remetévé tettem őt is.

A párisi út tapasztalatai felnyitották a szememet.

Bár nehezemre esik, hogy még másoknak is át kell engednem őt, hogy el kell eresztenem olyankor is, a mikor mellettem lehetne, hogy szeretetének egy részéről, kedvességének számtalan megnyilatkozásáról le kell mondanom mások, közönbösek javára: gondoskodom róla, hogy többé ne hiányozzék semmije, hogy meglegyen mindene, a mire szüksége van, hogy legyen neki való társasága, elég szabad tere, elég levegője, elég szórakozása.

Ez azzal jár, hogy magamnak is sokfelé kell megjelennem, hogy le kell győznöm a mizantropiámat, hogy le kell mondanom a magánosságról. Nehezemre esik; de helyre kell hoznom, a mit elmulasztottam.

Kárpótlásul: Palika elbeszéli élményeit, tapasztalatait, megfigyeléseit; kárpótlásul megvan az az örömem, hogy napról-napra gyönyörködhetem fejlődésében, erősödésében.

És olyankor, mikor kitüntet vele, hogy velem indul sétára, s aztán séta közben közli velem észrevételeit, apró emlékezéseit, összehasonlításait, kívánságait: egyik meglepetésből a másikba esem, nem győzök csodálkozni szellemi előmenetelén, nem tudok betelni annak nézésével, hogyan alakul ki egy uj világ, itt mellettem, hozzám olyan közel, hogy ez az uj világ jobban érdekel, mint az, a melyik én velem pusztul el.

Ez a fejlődő erő uj kötelességeket ró rám, de viszont uj örömöket ad, és ez is – egyre gyakrabban, egyre jobban elszórakoztat.