V.

Ma négy esztendeje, valaki, a kit akkor még csak egy pár nap óta ismertem, igy szólt hozzám:

– Szeretném, ha lefestene valaki. Azért szeretném, mert tudom, hogy nem élek soká. És bánt az a gondolat, hogy ebből a helyes, szép kis teremtésből (a tűkörbe mutatott) egy pár esztendő mulva ne maradjon semmi, de semmi, még csak emlék se.

Aztán igy folytatta:

– Gondoljon rám, ha három vagy négy év mulva ilyenkor víg társaságban lesz. Én már akkor szépen künn fogok aludni a temetőben. Igen, igérje meg ezt nekem!

És meghagyta:

– Tudja, az úgy lesz, hogy mához négy esztendőre, ebben az órában, akárhol lesz, rám fog gondolni. Egy perczig nem néz senkire, hanem igyekszik visszaemlékezni az alakomra; meg fogja erőtetni az emlékezetét, hogy maga előtt lásson, olyannak, a milyen voltam, a milyennek most lát. Aztán kinéz az ablakon a temető felé s kiüriti a poharát a tiszteletemre. És hogy ha a többiek kérdik, hogy: mi jutott eszébe, azt feleli nekik: »Nem, semmi…« – Megigéri?

Szóról szóra igy mondta; jól emlékszem.

Mi volt ez?

Gyerekes, rossz tréfa, a halállal való vakmerő kaczérkodás? Rosszhiszemű színeskedés, istenkisértő játék, melylyel egy elkényeztetett gyermek érdekessé akarja tenni magát, és nem is gondol rá, hogy csakugyan megtörténhetik az, a mivel fenyegetőzik?

Vagy előérzet? Igazán vannak előérzetek?

Akkor, akkor ez a kétség foglalkoztatott.

Ma nem kérdezem többé, hogy: csak játszott-e a halállal, vagy hogy: az, a mi akkor, hirtelen, ilyen árnyékot vetett közénk, már a halálsejtelem volt-e?

Még csak négy esztendeje!

Mi minden történt ez alatt a négy esztendő alatt!

Világok épültek, és világok dőltek romba.

Nekem ez a négy esztendő volt – az egész életem. A mi azelőtt történt, nem számit. És az se, a mi ezután következik.

Ma, ugyanaz az óra nem talált »vig társaságban«. Itt maradtam, a hol annak a helyes, szép kis teremtésnek egy eleven emléke él, lélekzik, mosolyog, gőgicsél. A hol minden arra a helyes, szép kis teremtésre emlékeztet, az arczképétől kezdve a legcsekélyebb tárgyig, mert ebben a szobában nincsen se egy bútordarab, se egy apróság, a melyet az ő keze nem érintett.

»Emlékezni fogsz-e a teás csészéinkre, a kék ruhámra, a Rembrandt-kalapomra?!…«

A teás csészéink még itt vannak, a szemem előtt. Ha kinyitom a szekrényét, látom a kék ruháját, a Rembrandt-kalapját… más ruháit, más kalapjait is… A barna hárász kendőjével most takartam be a kis fiát… Mintha csak kiment volna a városba.

»Egy perczig nem néz senkire, hanem igyekszik visszaemlékezni az alakomra…«

Egy perczig nem néztem senkire… de nem kellett megerőtetnem az emlékezetemet, hogy magam előtt lássam, olyannak, a milyen akkor volt…

A képe, az csak hasonlit hozzá. De a lelkemben ott van, úgy, a hogy akkor láttam.

Aztán kinéztem az ablakon, a temető felé.

Látom innen a mauzóleumot. Annak a közelében… ott… arra, jobbra… a sok kőkereszt közül az egyik az övé. A többi sírkő meg a cziprusok elfedik a tekintetem elől. De szemem már jól ismeri a látóhatárnak azt a pontját, a hol, alant, egy sirhalom áll, a melyen csak rózsa nyílik, és a melyet ma reggel tele szórtam rózsával, csak rózsával.

A gyermek alszik. Behunyom a szememet… és zongoraszót hallok. Halk zongoraszót; mintha valaki csak jobbkézzel érintené a billentyűket, lassan, csöndesen… mintha valaki szinte simogatná a zongorát… Micsoda bolondos, léha dalocska ez? De hiszen jól tudom, hogy a Denevér bordala:

Glücklich ist,
Wer vergisst,
Was doch nicht zu ändern ist!…