VI.

II. Rikárd király, Anna nevű feleségének a halála után, lebontatta azt a palotát, a melyben a királynéval együtt élt. Ne maradjon kő kövön abból az épületből, melyben élete legszebb óráit töltötte! Ne lássa többé azt a helyet, a hol minden elveszített boldogságára emlékeztette! A falak, a melyek szerelmüket elfedték a világ szeme elől, ne szolgáljanak többé semmire! Ne tapodja többé emberi láb azoknak a megszentelt csarnokoknak a kövét, melyek boltozata alatt isteni mámorban suttogtak egymáshoz!

Ugyanaz a gyász, ugyanaz az érzés sokféleképpen nyilatkozhatik meg. Az egyik embernél így, a másiknál talán éppen az ellenkező alakban. Nekem a gyász mást sugall; nem azt, a mit az angol királynak. Más a gondolkozásom; és nem érzem azt, a mit a nagy olasz mond, hogy: nincs nagyobb fájdalom, mint ha a nyomorúságban eszünkbe jut a boldog idő! Úgy érzem: a kifosztottnak az elveszített boldogság puszta emléke is valami; és annál több, minél kevesebbje maradt.

Szeretném, ha minden változatlanul maradna, a mi kedvesemet környezte. Szeretném mindenkorra, vagy legalább a halálomig, épen, változatlanul tartani fenn mindazt, a mit ő itt ismert: szerelmem egész kastélyát.

Pedig, akármit fognak rám a barátaim, akármilyen szivesen hisznek betegnek: nem vagyok fétis-imádó. A gondolkozásomat nem zavarja meg semmi; tudom, tisztán látom, hogy ezek a holt tárgyak, a melyeket valaha megérintett, fájdalom, semmit se tulajdoníthattak el, semmit se fogadhattak magukba, semmit se őrizhettek meg az ő kedves lényéből.

De nekem ezek a holt tárgyak folyton, ujra meg ujra, a multról beszélnek, és csoda-e, ha szivesebben gondolok a multra, a mely gyönyörű volt, mint a jelenre, a mely örömtelen, ha szivesebben élek az emlékeimnek, az emlékeim között, mint a jelennek, a melyben a bánaton kívűl nincs egyéb, csak gond, vagy a jövőnek, a melynek ködében több a ború, mely aggodalmakkal tölt el, mint a derengés, mely reménységeket fakaszthatna bennem?!

Egy idő óta, ugyanabból a czélból, a mely arra indít, hogy néha leírjam ebbe a könyvbe a gondolataimat, tehát csak azért, hogy elfoglaltságot találjak: sokat olvasok. Sokat olvasok, bár valójában csak kevés érdekel. Sokat olvasok, bár akárhány könyvet veszek elő, és akármilyen különbözőket: mindegyikből ugyanazt olvasom ki.

Mindaz, a mit olvasok, egy kissé vádol engem. Természetesen nem közvetetlenül, mert hiszen valami egyébről szól. De mégis vádol, magam előtt.

Mindaz, a mit olvasok, tulajdonképpen ezt mondja:

Átadni magunkat a fájdalomnak, a gyásznak: önzés, a melyhez egy bizonyos időn túl, s egy bizonyos mértéken túl, nincsen jogunk. Nem szabad elfelejtenünk, hogy mindnyájan kötelességek teljesítésére születtünk; nem szabad csak magunknak élnünk, mert az életet nem azért kaptuk, hogy örüljünk és szenvedjünk, hanem azért, hogy, örömök és szenvedések között élve, eleget tegyünk egy isteni megbízásnak, melynek az utasításai bele vannak írva a lelkünkbe. A halottak nyugodjanak békén!… Szertelenül ne sirasd őket, mert az élet hí, és az élet kivánságainak meg kell felelned! A halottak nyugodjanak békén!… Gondolkozzál, érezz, tégy azokért, a kik megmaradtak! Ha pedig teljesítetted a kötelességedet azok irányában, a kik első sorban követelhetik az életedet, és még ezután is maradtak óráid: ezek az órák nem arra valók, hogy gyászold és panaszold, a mi megmásithatatlan, hogy visszasírd, a mi visszahozhatatlan, hanem arra valók, hogy teljesítsd a többi kötelességedet! Nem lehetnek óráid, a melyeket nem követelhetnének más kötelességek; mások, a kik élnek: a szenvedők, az egész emberiség, az összes élők, és mindazok, a kik még csak ezután fognak megszületni, a világ jövője, az eljövendők jobbléte, az eszme, melynek megvalósulásában közre kell munkálnod, mert ez az, a mire az élettel megbízást kaptál, ha nem is kérted az életet!… A halottak nyugodjanak békén!… az élet hí, és kivánságainak meg kell felelned!

Mindaz, a mit olvasok, ezt mondja, bár csak a sorok közé vetetten, alattomban. Ezt mondja maga a sok nyomtatott betű, a mely mind valamely egyetemesség czéljaira, tehát az egyén jóléténél magasabb czélra, íródott. Ezt mondja továbbá az a nyugalom, melylyel a betűkben megnyilatkozó szellem az általánosság czéljait szolgálja; olyanok szelleme, a kik maguk is szenvedtek vagy szenvednek, és olyanoké, a kik már békén nyugosznak, de a kiket túlélt a köznek szentelt munkásságuk, az a kötelességérzetük, hogy a lelkükbe írt magasabb rendű czélok érdekében erőt vegyenek érzéseiken, gyászukon, csüggedtségükön, s talán még az olyan levertségén is, a mely már örökösnek látszott, mint örökösnek látszik az enyém.

Erre a vádra nehéz megfelelnem.

Talán azt felelhetném, hogy: igen, csakugyan elgyöngített a fájdalom.

Talán azt, hogy: az egyetemesség czéljait csak kicsiny munkakörben szolgálhatom, a melyet nem én magam választottam… a melynél többet, nagyobbat nekem nem juttatott a sors. Ebben a kicsiny munkakörben elvégzem a magamét; talán kettő helyett is dolgozom. És ha szertelenül gyászolok: a munkától, attól a kötelességteljesítéstől, a melyet legelőbb követelhet tőlem az élet, nem lopok el időt.

A magasabb rendű kötelességet pedig… hogyan teljesíthetném, én, a festő, ha nem: a művészi alkotással?! És azzal az igyekezettel, hogy a bennem lévő erővel, képességgel, a legtöbbet próbáljam, a mire képes vagyok: nem hagytam fel. Vérezve is tovább megyek az utamon. Mindig a legmagasabbra nézek, ha a legmagasabbra nem is juthatok el. Rajta vagyok, hogy eleget tegyek annak a megbízásnak, a mely a lelkembe van írva; rajta vagyok úgy, a hogy az isten tudnom adta.

A természet nagyon kegyetlen volt irántam: azért nem hagytam fel azzal, hogy nézzem és csodáljam. Szemem, mely már nem ismerheti meg a pihenést, önkéntelenül is rá tapad, akaratlanul is meglopja titkait; lelkem egynek érzi magát vele; és akaratom már nem is képes más törekvésre, mint hogy ebből a szent közösségből uj élet fakadjon, olyan élet, a melyet nem a test ad, hanem a lélek.

Nem hagytam fel azzal, hogy nézzem és csodáljam, hogy egynek érezzem magamat vele, ha azt az égi békét, melyet a hegyek, a vizek, a fák és a virágok lehellnek, nekem nem is adta meg.

És – ki tudja?! – talán szenvedésem, melyen nem tudok erőt venni, mely most elvon attól, hogy az egyetemesség czéljaira gondoljak, szintén nem egészen hiába való… hiszen a természetben semmi se vész el! Ki tudja, talán éppen ez a szenvedés tesz rá képessé, hogy annak idején megfelelhessek magasabb rendű kötelességeimnek, hogy eleget tehessek a velem született isteni megbízásnak?!