XVI.

Hosszú idő multán mégis csak előveszem ezt a könyvet. El kell mondanom valahol – »el kell suttognom a titoktartó nádasnak« – hogy nagyon boldogtalan vagyok.

Mért?

Mindenem megvan, a miről az emberek álmodoznak. És egyebem is, a miről nem álmodoznak, de a mi többet ér, mint az álmaik: szép, kedves, jó feleségem, a ki csak nekem él, és gyönyörű fiam, a kiben csak örömem telhetnék.

De az a tudat, hogy gaztettet követtem el, megmérgezte az egész életemet.

Hiába akartam felejteni, csak felejteni!… A méregnek egy cseppje is elég volt arra, hogy megrontsa mindazt az örömet, a mi számomra még megmaradt, hogy élvezhetetlenül rosszízűvé tegye az életem serlegéből még ki nem ürített erőtadó italt.

A mi másnak örömet ad, az engem csak keserűséggel tölt el.

Nincs örömem a feleségemben, akármilyen odaadó, akármilyen szeretettel teli, mert folyton arra emlékeztet, hogy bár akaratlanul, ártatlanul, ő okozta, hogy gaztettre vetemedtem; még a fiamban sincs zavartalan örömem, mert nem tudom elfelejteni, hogy az ő javáért elaljasodtam, eladtam magamat!

Bizonyára vannak mentségeim. Az érzékeim láza őrölt meg annyira, hogy kisértésbe eshettem; és hogy az érzékeim úrrá lettek rajtam, csak annak a következése volt, hogy sokáig nem éltem az érzékeimnek, mert a szivem sebe elfelejtette velem ezeket a hitvány érzékeket.

És még inkább ment, hogy végzetes elhatározásomat az apai szeretetemből fakadó idegesség csalta ki belőlem, az a rettegés, hogy a szeretet minden esztelenségével féltettem a fiamat a bizonytalan jövőtől.

De mit érek a mentségeimmel?!

Mily szörnyű eltévelyedés! Mily jóvátehetetlen vétek! Mily őrült rosszcselekedet!

És miért követtem el? Mit nyertem vele?

Biztosítottam a fiam jövőjét, igen; és megnyugvást szereztem magamnak e felől, jó. De ha nem követem el ezt a hitványságot – nem lett volna ember belőle úgyis?! Megvolnánk mind a ketten szépen. És nyugodtan! Ó, hiszen ha előre tudtam volna, hogy megérem ezt a mai napot! Hogy még élek akkor, a mikor már nagyocska, a mikor már nem kell féltenem semmitől! Hiszen egy fiú megél a jég hátán is! És annál erősebb, annál derekabb ember lesz belőle, minél inkább küzdenie kell a jövőjéért!

És ezen a megnyugváson kívűl, a melyre csak a gyávaságomnak volt szüksége, – mi egyéb hasznát vettem annak a nagy vagyonnak, a melyért eladtam magam?

Igaz, hogy ez a nagy vagyon engem is nagy vagyonhoz juttatott, mert a sors csak az első gaztettet várta tőlem, hogy a becstelenségemért mesés szerencsével jutalmazzon… Igaz, hogy a gazdagságom olyan apró kényelmeket ismertetett meg velem, a melyekre azelőtt nem is gondoltam… Igaz, hogy, mihelyt felmásztam az uborkafára, aljas élvezetet találhattam abban az undok látványban, hogy mennyire sietnek hason csúszni elém mindazok, a kik valaha megbántottak, – abban a nevetséges és szánalmas földhözragadtságban, hogy mennyire magasztalnak egyszerre olyanok, a kik azelőtt lebecsültek, – abban a kaczagtatóan förtelmes komédiában, mely szemmelláthatóan bizonyította be előttem, hogy az emberek nagy sokasága éppen olyan megvetni való, mint én magam… És igaz, hogy mindebben egy pillanatig silány örömet találtam.

De a nagy vagyont, az apró kényelmeket hamar megszokja és az efféle aljas élvezeteket hamar elúnja az ember. Egy kis idő multán nem szereznek még silány örömet se.

Viszont, azt a keserűséget, melyet annak a tudata okoz, hogy én már nem vagyok én, hogy már más ember vagyok, és nem az, a ki életemnek egy tisztesebb korszakában voltam, ó, azt már nem tudtam és nem tudom megszokni!

Mi egyebet szereztem még a nagy vagyonnal?

Igaz, szereztem még egyebet is.

Előbb: azt a fölfedezést, hogy csak az első gaztett volt nehéz, és azután már könnyü volt elaljasodnom. Azt a fölfedezést, hogy kapzsi lettem és kapzsi maradtam mindaddig, a míg el nem fogott a csömör, a magamtól való undorodás, s végre a tökéletes fásultság.

Utóbb: azt a boszúságot, hogy a sors, mintha gúnyolna, mióta nem érdemlem, mindennel elhalmoz, a mit hiába óhajtottam, a mig megérdemeltem volna. Hogy, mióta elaljasodtam, minden sikerül, az is, a mit akartam, az is, a mit nem akarok. Hogy, mióta a művészi erőm hanyatlik, művészi nagyságnak kiáltottak ki. Hogy, mióta az üzletcsinálásra adtam a fejemet – én és az űzlet! – a szerencse, a melyet hiába vártam, míg teljes erőmmel, java tehetségemmel, lelkem jobb részével küzködtem érte, most folyton a sarkamban jár. Hogy, mióta meggyűlöltem a nagy vagyont, nyugalmas, becsületes életem átkozott megrontóját: ömlik hozzám a pénz. Nem a feleségem pénze, hanem az enyém. Mert arra, a miért a gaztettemet elkövettem, soha se volt szükségem, soha se szorultam rá!

Ugy vagyok, mint Midás király. Mióta megundorodtam az aranytól, mióta minden kincsemet oda adnám a multnak egy békés órájáért: minden aranynyá válik, a mihez nyúlok. A sors a szemembe kaczag: »Arany kellett neked? Nem tudtad megbecsülni azt a földi jót, a miben részed volt? Az aranyért lemondtál minden egyéb jóról, még a lelkiismeretedről is? Nesze! Nesze arany! Ez mind arany! De nem tudsz enni, nem tudsz inni, el fogsz pusztulni, mert a mihez hozzá érsz, az mind aranynyá válik!… Látod?!… ez is arany, az is arany, minden arany!«

Ezt szereztem a nagy vagyonnal magamnak.

Annak a szegény asszonynak pedig, a kit galádul megcsaltam, a kinek a legnemesebb érzését kihasználtam, mint egy rabló… nem, nem a rabló módjára, az becsületesebb, hanem mint egy lányokon élősködő gazficzkó, – ennek a szegény asszonynak megrontottam az egész életét.

Még nem tudja, nem is sejti, mi sors vár rá. Még nem lát; csak érzi, hogy valami átok környékezi.

De előbb-utóbb észre kell vennie, meg kell tudnia, hogy gazul megloptam a legszentebb érzéseit, hogy szemérmetlenül megcsaltam, mikor azt hitettem el vele, hogy: szeretem, hogy szerelemmel szeretem, a hogy megérdemelné.

A milyen érzékeny lélek: ez a kiábrándulás szerencsétlenné fogja tenni.

Legalább is jóidőre szerencsétlenné.

Aztán, ha majd kiheveri a csalódását: ujra kezdheti az életet – ha tudja.

Vannak óráim, a mikor nem tudom látni ezt az asszonyt, mert csak a gaztettemre emlékeztet.

Vannak pillanataim, a mikor hirtelen el kell fordítanom róla a tekintetemet, mert mintha csak egy eleven szemrehányást látnék, és ezt a látványt nem állja ki sokáig a tekintetem.

Mindig nagyon nehezemre esik, néha nem tudok, nem birok otthon lenni.

Mit keresnék otthon?

A fiamat neveljem? Erkölcsről beszéljek neki? Én?!

Gyöngédségekkel ámítsam ezt az asszonyt, a kit kifosztottam?

Jobb, ha nem látom őket.

És elmenekülök a multba, a messzi multba.

Nem akarok másra gondolni, csak ő rá, a ki engem még egész embernek ismert!

Mindig csak ő rá akarok gondolni, és arra az időre, a mikor még méltó voltam hozzá!

A jóra született embernek jobban kell vigyáznia magára, mint a másiknak, a kinek csak a külső világban lehetnek ellenségei. Jobban kell óvakodnia az eltévelyedéstől; jobban kell védekeznie az őrültségek ellen.

A jóra született embert megöli az, a mi élteti a másikat, a ki gonosznak született.