I.

Délután.

(Szin: A Grand Café Parisien pavillonja és kerti helyisége. A berendezés a franczia izlést kiabálja.)

A vicomte (asztalkendővel a hóna alatt, czigarettázva jön): Ellen-tengernagy ur, a tizenkettős asztalhoz két nő ült le; narancsvizet kérnek. Adjak-e nekik?

A herczeg: Két nő? (Fölteszi monokliját, s kezét szeme elé tartva, élesen fixirozza a vendégeket.) Ismeretlenek, tehát nem tartoznak a jó társasághoz. Fel kell szólitani őket, hogy távozzanak.

Vicomte (a hölgyekhez lépve): Azzal a köteles udvariassággal, melyet én magam még ismeretlen hölgyektől se szoktam megtagadni, felszólitom önöket, hogy távozzanak innen.

Az idősebb nő: Megbolondult? Hogy mer igy beszélni? Ön bizonyosan téved!

A vicomte (felsőbbséggel és önérzettel): Jegyezze meg magának, asszonyom, hogy én sohase tévedek.

Az őrgróf (megszólal az egyik sátorból): Nem kell velök sokat teketóriázni; láttam őket a váczi-utczán sétálni, s engem sohase csal meg a szemem. Na, vénasszony, uczczu, szaporán; el balfenéken!

Az idősebb hölgy: Micsoda szemtelenség! Hivják elő a gazdát!…

A fiatalabb hölgy: Mama az istenért!… Nem volt még elég?… A sétálók mind ide néznek!… Menjünk inkább, menjünk hamar, hamar!…

Vicomte (az idősebb hölgyhöz): Szégyelje magát, hogy ilyen mesterséget folytat! (A fiatalabbikhoz:) No, muczuskám, előre! (A hölgyek rémülten menekülnek.) Lám, lám, narancsviz kellene nekik!

Az őrgróf: Nini, mégse ezek voltak, a kiket láttam! Mindegy. Minden vénasszony gyanus, a ki él.

Vicomte: Mennydörgettét! Most meg egy ifju párocska akar letelepedni a lombok között! Hohó, lelkem, itt nem játszunk bujócskát!

Őrgróf: Küldd őket Budára. De itt a herczeg. Ő majd intézkedik.

A herczeg (a fiatal párhoz lépve): Mi tetszik? (Fölteszi monokliját; szemléli a hölgy kalapját, czipőit és ékszereit, s egy szánó tekintetet vet a hölgy kisérőjére.)

A kisérő: Egy fagylaltot és egy jeges kávét kérek.

A herczeg (fagyos mosolylyal): Bocsánat, de ön be fogja látni, hogy egy fagylaltért meg egy jeges kávéért nem nyujthatunk buvóhelyet szerelmes pároknak. Önök rossz helyt kereskednek. Nekünk ügyelnünk kell arra, hogy itt illetlenségek ne történhessenek.

Az asszonyka (fellobbanva): Mit beszél itt össze-vissza? Elment az esze? De hisz mi férj és feleség vagyunk! Nem látja a jegygyürüinket?

Herczeg (szánakozó mosolylyal): Azt mindenki mondhatja, édes asszonyom. Nekem három jegygyürüm van, s egyszer se vagyok megesküdve. De hagyjuk ezt. (Szigoruan): Szóval, uram, legyen szives felmutatni a házasság-levelét, vagy pedig sürgősen elhagyni a helyiséget.

A férj: Engem ön nem hoz zavarba. Hallottam már uraságodról…

Herczeg: Nevezzen egyszerüen ellen-admirálisnak.

A férj:… és okultam a történtekből. Ime a kivánt házasság-levél!

A herczeg (megszemléli az okiratot): S ki biztosit róla, hogy ez a házasság-levél csakugyan az öné? Hogy ez a hölgy valóban az, a kit ez az okirat emlit? S végre, hogy ez a házasság-levél nem hamisitvány? Eh, végre is elvesztettem a türelmemet! Nincs időm ily hosszan foglalkozni az önök ügyével. Jó, maradjanak itt, ha annyira ragaszkodnak hozzá, de megjegyzem, hogy nem fogják kiszolgálni önöket. (Bólint, s gunyosan int a kezével. A fiatal pár dühösen távozik.) Hallatlan! Alig lehet megszabadulni tőlük!… Nini, megint egy! De hát ma egész nap nem leszünk békességben?

Egy magános fiatal ember (leül a terrasszon): Egy pohár cognacot kérek!

A vicomte: Ugyan? Hát aztán van-e pénzünk, uracskám?

A fiatal ur: Mi köze hozzá? Egy pohár cognacot kértem; hozza el!

Vicomte: Jó, de megjegyzem, hogy nálunk egy pohárka legolcsóbb cognac három forint.

A fiatal ur: Egy pohár cognacot mondtam!

Vicomte: A legolcsóbból?

A fiatal ur (sértődötten): Nem, a legdrágábból!

Vicomte: Egy pohár másfél font sterling! Gondolja meg a dolgot!

A fiatal ur: Tartsa meg a tanácsait, s hozza a cognacot!

Vicomte: A mint akarja. De ön érteni fogja, ha felhivom, hogy sziveskedjék előre fizetni. (A fiatal ur a tárczájába nyul.) Megjegyzem, hogy a cognac nem jó.

A fiatal ur: Másfél font sterling? És nem jó?

Vicomte: Különben izlés dolga. Én nem tartom jónak. Másutt huszonöt krajczár, nálunk másfél font sterling.

A fiatal ur: No de ez igazán sok!

Vicomte: Én is ugy találom. De nálunk ez az ára. A kinek nem tetszik: le is ut, fel is ut. Ez a Grand Café Parisien!

A fiatal ur: És ha uraságod maga volna az angol királynő, még akkor is…

Vicomte: Önnek igaza lehet, de figyelmeztetem, hogy ön itt tulajdonképpen Párisban van, s minthogy Budapesttől Párisig a legolcsóbb mentdij száznegyvenhét forint ötven krajczár, ön még mindig megtakarit százhusz és egynehány forintot…

A fiatal ur: Köszönöm a szivességét. Kár, hogy az ördög nem olyan szives, elvinni uraságodat. (Mérgesen el.)

A vicomte (utána kiált): Szelber áner!

Az őrgróf: Végre magunk maradtunk.

A vicomte: Enfin seuls! (Előveszi a Vie parisienne-t, leül s olvasni kezd. Majd félreteszi olvasmányát s még egyszer utána kiált a fiatal urnak): Szelber áner, szi Lump!…