IV.

14. III. 12.

Nevelőm ma örömmel értesitett, hogy boldogult nagyatyámnak szobrot fognak állitani. Egyszersmind közölte velem, hogy egész Gerolstein örömmel adakozik e czélra, mert megboldogult nagyatyám nagyhatalmu ember volt, mindamellett soha se bántott senkit.

– Én is hálás kegyelettel örülök – szóltam – s összes zsebpénzemet (nevezetesen kétszázharmincz tallér 40 fillért) felajánlanám erre a szent czélra, ha más szükségleteim nem volnának.

– Mit képzel! – kiáltott fel nevelőm megbotránkozva. – Ebben az esetben azt mondhatná a világ, hogy boldogult nagyatyjának a család s nem az ország állittatta a szobrot!

– Nemde? – mondám. – Gondoltam erre, de azért vigasztalan vagyok, hogy nem áldozhatom e szent célra minden pénzemet. Az, hogy némi áldozatomba került volna, kétszeresen becsessé teszi vala ajándékomat.

– Ön már megtette a magáét, mikor ilyen nagyatyát adott Gerolsteinnak! De nem bánom… hogy kegyeletből az ön neve is ott szerepeljen a listán, adjon egy vagy két tallért.

– Nem fogják azt mondani, hogy szennyesen fösvény vagyok?

– Egy herczeg sohase lehet szennyesen fösvény; egy herczeg csak bölcs és takarékos lehet. Más szabályok irányitják az alattvalókat, és ismét mások a herczegeket. Igy például: az alattvaló értéke attól függ, mennyire tud engedelmeskedni: a herczeg értéke pedig, hogy: mennyire tud parancsolni. Azt az alattvalót, a ki nem tud engedelmeskedni, be kell börtönözni, s az a herczeg, a ki nem tud parancsolni, rosszabb az alattvalónál. Hasonlóképpen az alattvaló értéke attól függ, hogy mennyit tud áldozni a köz czéljaira, a herczeg értéke pedig, hogy mennyire tudja konzerválni javait. Érti?

Koromhoz képest eléggé megértettem, de tartalmas szavai sok reflexiót ébresztettek bennem. Ez elmélkedések során lassankint megfeledkeztem a két tallérról, a mit őszintén sajnálok.