I.

Elül jött a szindia, a gwaliori maharadzsa, a ki három millió léleknek parancsol. Turbánját egészen elboritották a brilliánsok; karján széles, brilliáns karkötőt s hátán pajzsot viselt, a mely ragyogott a sok drágakőtől.

Hamilton elé érve, a szindia zsebére ütött és igy szólt:

– A lajbim zsebéből el tudnám látni London összes szegényeit.

Hamilton szalutált.

A szindia után a dzsépuri maharadzsa következett. Testét aranyszövet fedte; ékkövektől tarka turbánja értékre fölért több, kisebb birodalommal.

Hamilton elé érve, a dzsépuri maharadzsa igy szólt:

– Száznegyven ősöm van. A száznegyvenediknek maga a napisten volt az apja.

Hamilton szalutált.

A dzsépuri maharadzsa után az idari maharadzsa vonult be. Tetőtől talpig selyemben volt, s ha diónyi ékköveit nem tekintjük, kövér és idős bibornoknak néztük volna őt.

De Hamilton elé érve, az idari maharadzsa igy szólt:

– Én vagyok a radzsputánai oroszlán, Sir Pertab Singh avagy Robin pajtás. Az indiai határon és Kinában nem minden dicsőség nélkül csatáztam a brit birodalomért.

Hamilton ismét szalutált.

És jöttek sorra, az indiai Akhilles nyomában, a többi maharadzsák. Agamemnonjuk: a kucs-bihari maharadzsa, a fejedelmek fejedelme, a kinek családja negyvenezer év óta uralkodik Kucs-Biharban, továbbá két Ajax: a kolhapuri és bikaniri fiatal maharadzsák, a kik Londonban nevelkedvén, teljesen elangolosodtak.

A kucs-bihari maharadzsa bemutatkozván, igy szólt:

– Remélem, kikerekitjük százezer esztendőre.

Az elangolosodott fiatal maharadzsák csak annyit mondtak:

– Szervusz.

Hamilton fáradhatatlanul szalutált.

Megjelent végül maga Ras Makonnen is, oroszlánsörényből készült, rettentő fejékben. Nyomában tolmács lépkedett, a ki izzadva czepelte a nagy Ras aranypajzsát és hatalmas, görbe kardját.

És Ras Makonnen igy szólt:

– A maharadzsák maharadzsája én vagyok. Én még oda se megyek magam, a hová a királyok is gyalog járnak; oda is ezt a tolmácsot küldöm!

Hamilton szalutált; utóljára, de nem utolsó rangu figyelemmel.

Azután elővette nóteszét, felolvasta a névsort, s konstatálván, hogy a maharadzsák közül senki se hiányzik, kiadta a rendeletet:

– Meg kell etetni őket.

A mire természetesen azonnal hoztak vadat, halat, s mi jó falat, szem, szájnak ingere. A napistentől származó maharadzsák kinyalták tányérjukat; a két fiatal és tanult maharadzsa felsőbbséggel mosolygott. Ras Makonnen egy jól irányzott rugással utasitotta rendre tolmácsát, a ki tulságos buzgalommal látott hozzá, hogy a Rast az asztalnál helyettesitse.

Ezenközben a walesi herczeg ő királyi fensége, bár tiz óra már régen elmult, még mindig nem érkezett meg, mert az indiai császárság tekintélye ugy kivánta, hogy a maharadzsák igen sokáig várakozzanak.

Hogy még se unatkozzanak, Hamilton kiadta a rendeletet:

– Elő kell vezetni egy tuczat elviselt indiai alkirályt, hogy a vendégeket mulattassák. A szindiát ezenkivül a Westend hat leggazdagabb bankárja, a napisten unokáját a cambridgei érsek, a radzsputánai oroszlánt két hadtestparancsnok, a kucsbihari negyvenezer esztendős nemest egy Northumberland, egy Douglas és egy Norfolk, Ras Makonnent két bengáliai tigris, egy tuczat leopárd és ugyanennyi vadmacska, a két Londonban élő fiatal maharadzsát pedig huszonnégy, fehér ruhába öltözött matróz szórakoztassa.

A társalgás csakhamar élénkké vált, s Ras Makonnen tolmácsát, a ki mulattatóan tréfált meg egy matrózt és egy vadmacskát, a jelenlévők zajosan megéljenezték.

Hamilton ezalatt kiment, összeszidta az egész felszolgáló személyzetet és igy szólt:

– Felköttetem a lordmayort, mert ez már mégis szemtelenség! Megmondtam, hogy mikor a maharadzsák bevonulnak, a zenekar a „Tannhäuser“ zarándok-kórusát játssza! És mi történik? Mialatt a Maharadzsák bevonultak, a zenészek a „Szép Helená“-t kezdték játszani, s a királyok marsát adták elő, Ras Makonnen megjelenésekor pedig áttértek a „Gerolsteini“-ra, s „A kardot, a kardot!“ – játszották el!

A lordmayor térdre rogyott és igy mentegetőzött:

– Bocsánat, Sir, de tévedés van a dologban! A programm ugy szólt, hogy „Tannhäuser“-rel, nevezetesen: az indulóval, ő királyi fensége bevonulását üdvözöljük. S ha a maharadzsák bevonulása alkalmával könnyedebb zene szólalt meg, ez a fejedelmek kifejezett óhajára történt; ők ugyanis a főpróbán, a komolyabb zene hallatára, a kolhapuri és bikaniri fiatal maharadzsák tolmácsolása utján kijelentették, hogy a zenekar hagyjon fel már végre az instrumentálással, s az ünnepies aktus alatt játsszék valami értelmes dolgot.

– Az más – szólt Hamilton s visszatért vendégeihez.

Végre tizenegy óra felé megjelent a walesi herczeg. A zenekar rázenditett a „Tannhäuser“-indulóra, Wagner Richárd vagy kétszer megfordult sirjában, s mig a zene szólt, az indiai császár helyettesitője elfoglalta székét egy emelvényen. Hamilton erre elővezette a vendégeket, s bemutatta őket a herczegnek. Az indiai fejedelmek félkörben állva, egyszerre hajoltak meg, nehogy a tisztelgésből később rangelsőbbségi viták és pofozkodások keletkezzenek.

… Ez az ünnepies jelenet, melynek keleti szinei a Jókai szivárványos tollára volnának méltók, a Whitehall-utcza sarkán levő Indiai Hivatalban folyt le, akkor, a mikor VII. Edvárd angol király megkoronázását a király megbetegedése következtében el kellett halasztani. Londonban ugyanis ekkor rendre megtartották a tervezett kisebb ünnepségeket, hogy az előkészületeknek és költségeknek legalább egy része ne veszszen kárba. Igy a kanadai diadalivet minden este kivilágitották, s a koronázásra érkezett indiai fejedelmek fogadtatási ünnepét is megtartották. A maharadzsákat, India beteg császárja helyett, fia, a trónörökös fogadta, a ki elé Lord Hamilton, India államtitkára vezette a tisztelgő keletieket. Az Indiai Hivatal palotájának udvarát ez alkalomra gyönyörüen feldiszitették. A márványoszlopokat folyondár s más kuszónövények lepték el; a falakat, folyosókat, sarkokat, fülkéket pedig a legremekebb virágokkal s délszaki növényekkel rakták tele. Az udvar fölött vásznat feszitettek ki, mely a kék indiai eget ábrázolta ragyogó csillagaival; ezeket a ragyogó csillagokat persze izzólámpák pótolták. Nagyon ritkán lehet fényesebben, szinesebben öltözött, rendjelekkel és brilliánsokkal csillogóbban diszitett embertömeget látni, mint a milyen ott szorongott. De az egyenruhák, a rendjelek és a hölgyek gyémántékességeinek fényét messze felülmulta az indiai fejedelmek pompája.