II.

Az ünepség után a maharadzsák nem akarták fejöket álomra hajtani. A különféle nyugati italoktól feltüzelve álmatlanságot éreztek, s elhatározták, hogy egy kicsit meghosszabbitják az éjszakát.

– Nézzük meg Londont inkognitóban – inditványozta egyikök.

Az ige testté vált. A maharadzsák átöltöztek; levetették diszeiket s matróz-ruhát öltöttek magukra. Ras Makonnen oroszlánsörényből készült fejékét czilinderrel cserélte fel, s a szindia, minden eshetőségre készen, vastag bugyellárist vett magához.

Reggeli három órakor a Southwark egy borozójában találjuk őket – hogy a régi novellisták kedves fordulatával éljünk. – Az asztalon több üveg whisky; és Ras Makonnen már az asztal alatt. Mellette hü tolmácsa és hü czilindere. A többiek még az asztalnál ülnek és búsulnak.

– Negyvenezer év óta nem volt ilyen kevés pénz a világon – szólt a kucs-bihari maharadzsa.

– Hja – szólt a szindia – rossz időket élünk, rossz csillagok járnak! – Egyre több a maharadzsa s egyre kevesebb az adófizető. Ha arra gondolok, hogy már csak három millió léleknek parancsolok s hogy nemsokára, meglehet, csak harmadfél millió léleknek fogok parancsolni, megfájdul a gondtul a fejem.

– Ennek a vallástalanság az oka – jegyezte meg a dzsépuri maharadzsa. – A mig az emberek hittek a napistenben, az asszonyok alig győzték szülni az adófizetőket. „A napisten majd csak eltartja őket!“ gondolták magukban. De most már nem hisznek semmiben, s mindenféle istentelenségre gondolnak, hogy minél kevesebb adófizető szülessen.

– Inkább talán az az oka – vetette ellen a kolhapuri fiatal maharadzsa – hogy hátra maradtunk a tudomány ügyében. Én jelenleg a tudományt tanulmányozom, s ha Brahma is ugy akarja, ki fogok találni egy gépet, a melynek segélyével mesterségesen annyi adófizetőt állitok elő, a mennyit akarok.

– Nem ér semmit – szólalt meg a radzsputánai oroszlán. – Nekem hiába beszéltek hitelről, bankról, s nem tudom micsoda uj masináról, én csak a régi maradok, azt mondom, hogy: minél több ellenséget vágok le, annál kevesebb száj kér enni s annál több a zsákmány.

– Ma már nem igy szerzik a vagyont – szólt kissé megvető hangon a bikaniri maharadzsa. – A pénzt a mai világban tudósok teremtik elő semmiből, vagy rongyos papirból; tudósok, a kiket bankároknak neveznek. A baj csak az, hogy ezt a tudományt ma még kevesen értik. Igyekezzünk minél több ilyen tudóst szerződtetni, s ezek a rizskását is gyémánttá változtatják.

– Nem bizom én a tudományban – kételkedett a napisten unokája. – Ha a tudományt beereszted a házadba, a gyémántjaidból is rizskása lesz, és még jó, hogyha rizskása.

– Bizony én is az adófizetők mellett maradok – fejezte be a vitát a szindia. – Ez egyszerü, de biztos.

Igy búsultak és bánatukban elhatározták, hogy fizetés nélkül távoznak.

De a pinczér utánuk szaladt.

– Irja fel, a mi volt; majd megfizeti az indiai császár – szólt a kucs-bihari maharadzsa, azzal az utánozhatatlanul fönséges mozdulattal, mely negyvenezer év óta öröklődik családjában, s mely még hatvanezer évig fogja számukra fentartani a trónt.