A PENGŐ ÉRCZ ÉS A ZENGŐ CZIMBALOM.

Tiz óra elmult. A kukoricza-ágensek, a kik a szomszéd asztalnál csöndben, illendőség-tudóan bontogattatták a Pommeryt, eltávoztak boldogabb vidékre; magadra hagytak unalmaddal és békétlenségeddel. A krondorfival szeliditett két decziből már csak néhány csepp van előtted; nagy nehezen tehát eleget tettél a kötelességnek, melylyel egészségednek tartozol. És még morózusabb vagy, mint vacsora előtt. Ugy találod, hogy a lazacz meg volt égve s hogy Adolf, a figyelmes ételhordó, a ki mindennapos histriód, stereotip tréfálódzásával ma még izetlenebb, mint rendesen. Elfelejted, hogy délután épp ugy untad Herbert Spencert, mint most Adolfot; és erősködöl, hogy a nagy teremből behallatszó zene tűrhetetlen. Haragszol magadra, hogy ettél; s irigykedel a szükölködőkre, a kik mindenre vágyódnak. Adolf vigasztalhatatlan, hogy nem sikerül kedvedben járnia; s magában mélységesen megvet, ugy ahogy csak psziholog-pinczérek képesek megvetni valakit, ős erejü, alapos lenézéssel ügyelve hitvány porhüvelyedre, a minő lenézésre te képtelen vagy, mert ehhez is hiányzik belőled a kellő energia.

Egyetlen vágy él benned: kimosatni a gyomrodat. S mivel ezt a vágyakozásodat a következő öt perczben lehetetlen kielégitened, nem tudod, hogy mitevő légy, s mivel üsd agyon éjfélig az időt. Konstatálod magadban a szellemi csődöt, s ebben a szánalomra méltó hangulatban végkép ellágyulva, megtörve, tönkre silányulva, erre a kétségbeesett elhatározásra vetemedel:

– Elmegyek valamelyik orfeumba.

*

Utközben, mialatt hátra dőlve a kocsi párnájára, átadtad magadat az emésztés első kellemes érzeteinek, s vigasztalódva szivtad egy brobdignac-i méretü Havanna édes aromáját: fölgerjedt benned a hála érzete s megkönnyebbülten áldottad magadban a derék indiánust, a ki elsőnek szagolt bele az égő dohánylevélnek kábitó füstjébe. És áldottad a demokrata maître de plaisir-t, a ki fölfedezte a szórakozásnak ezt az uj fajtáját, melyet szivarfüst mellett lehet élvezned. De amint beléptél abba a telefüstölt gőzfürdőbe, melyet közönségesen orfeumnak szokás nevezni, megátkozod Tabago füvét s az emberséges anyakirálynét is, aki Európába behozatta, s a kiről hajdan herbe de la reine mère-nek nevezék vala. A gőz és a füst titánjainak alvilági küzdelmét látod magad előtt; a mely küzdelem akár Enceladus, akár Ossa győzedelmeskedik, egyképpen keserves az a te félig sült tetemednek.

Beeresztenek egy páholynak csúfolt ketreczbe, a minőben az állatkert igazgatója a birkákat tartja, leültetnek egy székre, mely az inkviziczió idejéből maradhatott meg, elibéd teszik a fekete lőrét, mely Cubát rágalmazza, a szomszédod a hátadnak támasztja a hátát, hogy támlányod is legyen: szóval megvan minden, a mi nélkül a mulatság nem volna teljes.

Ha ugy találod, hogy ez: pokol az orfeumban, ime, amott a kortinán: Orpheus a pokolban. Mert szünet van, a kortina leeresztve; megszemlélheted a népies Elysium képzőművészeti ékességeit is. A kompromittált lantos persze azokra a lerchenfeldi danákra czéloz, melyeket mindjárt meg fogsz hallani; de van a kortinán egy másik mitológiai alak is. Egy tagbaszakadt hölgy, a kiről, minthogy az egyik lába csipőig puczér, kitalálhatod, hogy Venust ábrázolja. A hatodik kerületi Venus előtt mezitelen Ámorka áll, a kinek a feje Csiky Gergelyre emlékeztet; szóval helyes kis Ámor, bár az alsó lábszárai olyan rövidek, mintha Ibsentől kérte volna kölcsön. Ezek a theatrális vonatkozások Tháliát teljesen fölöslegessé teszik a kortinán.

A mennyire a füst és a szomszédaid engedik: szemlét tartasz a nézőtéren is. A karzaton jelmezes és jelmezszerü toilettebe öltözött müvésznők, meg a hétköznapi imádóik; lenn, körülötted, a jó, a derék, a „közönséges közönség“, melyet egészséges érzéke oly előnyösen különböztet meg a szenzácziós napok finnyás, szeszélyes és követelőző publikumától. Csak elvétve látod köztük a lóversenyekről és a Folies-kból ismerős alakokat; a mulató Budapest ma nincs itt. A gőzfavágók és hengermalmok ifju örökösei, akiknek a café chantant az örömek mindennapos tanyája, a „művészkávéház“-ak deli katonatisztjei, meg a sport-tudós arany ifjuság, a secundo-gentry, csak egy-két kitünőség által vannak képviselve. A közönség zöme azokból a lassan magyarosodó, különben derék polgártársainkból áll, a kiknek az orfeumok az egyetlen, de annál sűrűbben megkövetelt lelki táplálékot szolgáltatják. Mindannyian jeles, polgári erényekben bővelkedő emberek, a kiket öröm látni. Néhányan sonkáznak közülök; de a legtöbbjük mélázik, meg van hatva és élvez.

Hanem megszólal a zene. Tudniillik egy tuberkulotikus zongora, egy fáradt, rezignált hegedü, s egy szemérmetlen triangle. A mulatság ujra kezdődik.

Az Ibsen-lábu Ámor felkunkorodik a magasba, s a szinen megjelenik egy egészséges hölgy, a ki bemutatja magát mint Malaga kisasszony, s elbeszéli, hogy ő utána bolondulnak a férfiak, de ő igen fene gyerek s ügyet se vet rájok. Malaga kisasszony a tapsok ritmikus zenéje mellett kecsesen rezegteti legkonkrétebb természetü bájait, s elmésen kopizálja a Frimm-féle intézet gigerlijeinek mondhatatlan mozdulatait. Aztán egy „komikus“ kerül elő, a ki a legujabb bécsi kuplét adja elő, közkivánatra; az elejét inkább tánczolja, mint énekeli, de viszont a refraint annyi lélekkel harsogtatja, mintha a Marseillaiset fujná. Majd jockeyruhába öltözött hölgyecskék ölelkeznek a petite femmejaikkal; hatalmas alapu jockeyk, a kik ha engagement-t találnának, tehetséges három éveseink sorra letörnének. Végre megkerül az a bizonyos művész is, aki egy pár paróka, szemüveg és kabát segitségével élő és holt nagyságokat csufol meg, s mimikusnak nevezi magát. A rögtönzött fejek ugyan mindenkihez hasonlitanak, csak a megcsufoltakhoz nem, de a jó közönség, mely örömest művelődik, el van ragadtatva. S mindehhez a szégyenébe beletörődött zenekar egykedvüen zugja az Ordináré apetheozisát, s szemérmetlenül csilingeli a Venus Vulgivaga királynő-himnuszát. Káprázó szemeid előtt mint fantóm tünik fel egy monstruózus Repedt Fazék, a helyiség művészi emblémája.

De csitt, a tapsvihar lecsillapul. Great attraction!!! Most jő Alice.

*

Alice nem ebből a világból való, Alice csak a nevét hozza ide. Egy szegényesen czifra czimbalmot fog megzenegtetni, pengő érczért, ötven ezüst pénzért. A czimbalom csak ürügy; a fődolog az, hogy megmutassa magát. Élvezetünk, dekadens, dilettáns, vagy polgári gyönyörünk abból fog állani, ha meggyőződünk róla, hogy csakugyan eljutott ide, mert meg akar élni.

Alice megjelenik. Az impresszárió, czigány delicatesse-szel, maga vezeti ki. Ugy lép elénk, mint néhány év előtt, mikor udvarias rendező vezette fel a redoute lépcsőin, a legnagyobb női diszben, bálra öltözve. A kevélység egy nemes maradványával megkülönböztette magát a helyiség tündéreitől, hódolva a gondtalan ősök emlékének, a kik elfelejtettek gondoskodni róla, hogy ő ide ne kerüljön.

Leül és játszani kezd. Déli stilusu, érett, kicsattanó szépsége némán vádolja a Szegénységet, ezt a gonosz aeont, a ki koronkint megboszantja a Természetet. Játszik és fel nem nézne a világért a hangszeréről. Megteszi, a mire vállalkozott, a mint megtette a család Ahnfrau-ja, a ki se egy hanggal, se egy tekintettel nem árulta el, mit érzett, mikor sorra hozták a férje és fiai halál-hirét, és csak készitette a tépést tovább… A festék sehogy se tud alkalmazkodni a vonásaihoz. És arczán „szégyenkezve ül a szégyen.“

Csak egy dalt játszik, egyetlen egyet. Mikor az impresszárió claque-ja rákényszeriti az ismétlésre, ugyanazt kezdi ujra. Friss, szilaj, nagyon régi nóta ez; lármás és kötekedő; de most ugy hangzik, erről a czimbalomról, mintha temetésre szólna. S harmadszor is csak ezt a régi kicsapongó nótát játssza; talán nem is tud egyebet. És arra gondolsz, hogy ez a régi, régi dal talán egy vidám gárdatiszt kedvencz nótája volt, a kin sokszor megakadt a bécsi dámák szeme, s a kinek soha se jutott eszébe megszámlálni a kidobált máriás tallérokat.

S mialatt szégyenkezve szól az árva hangszer, neked, a rossz gyomru embernek, regény-káputok és szindarab jelenetek jutnak az eszedbe. Eszedbe jut a rózsaszin arczu Rózsi, a ki meleg, kényelmes otthonban Eszter és Ruth történeteit olvassa a családi, kapcsos bibliából. Eszedbe jut Florine, a ki első báljára készül, s nem tudja, hogy a ház recseg-ropog a feje fölött. Majd az Au bonheur des dames szegény bárókisasszonya, a ki elveszti fejét a selymek és csipkék tündérvilágában. Eszedbe jut Nóra, a kis hóbortos Nóra, a ki szivecskéje nagy fölgerjedésében nem tudja, mit cselekszik, s azt képzeli, hogy ha a törvény ellene van, akkor a törvény rosszul van alkotva. S eszedbe jut a szegény kis Babvirág, a ki azt hiszi, hogy most már ugyis mindegy; ha már meg kell élni, ám kiáll az olajfák hegyének stáczióira és csókokat dobál a felséges tömegnek…

A czimbalom hirtelen elhallgat. A művésznő arczán megjelenik a betanult, kényszeredett mosoly, és aztán kifut a szennyes szuffiták közül, a megriasztott szarvasünő ijedt lépteivel. Odakünn a mór megteszi kötelességét, a claque tapsol, és bis-t nyerit, üvölt. De a jó publikum, a „közönséges közönség“, aki úr a háznál, nincs megelégedve. És kitör a pisszegés zaja, először csak félénken, majd felbátorodva, végül fortissimo.

Eleinte nem érted, honnan ez a ressensus. A művészeti produkczió, melynek tanuja voltál, nem volt éppen hasonlithatatlan, de végre is ez a közönség nincs a kivételekhez szokva. Mindegy; a zengő czimbalomnak nem sikerült a hallgatók művészeti igényeit kielégiteni; a pengő érczért itt zengőbb szót kivánnak. Mégis, ez az elégedetlenség kissé tulságosnak tetszik. Végre is. Alice megtette azt, a mit tőle vártak. Eljött és megmutatta magát. Mi kell egyéb? Körülnézel, és észre veszed, hogy a mulatságnak épp az a koronája, hogy a művészi elégedetlenségnek jogában van ekképen nyilvánulnia; ilyen szabadon, ilyen lóhátról, és ilyen kegyetlenül. Ez a plebejus visszatorlása.

Ah, a gárdatisztnek nem volt igaza! Az uraság csak addig tartott, a meddig a máriás tallér. És nem volt igaza Alicenek sem, ha azt hitte, hogy mikor minden elveszett, egy megmaradt: a név. Ez a pengő érczre felváltott név ma már csak arra jó, hogy a plebejusgőg hozzátörülhesse a kifizetett csizmát. Jaj annak a lehanyatlott névnek, viselje akárki!

És a czimbalmozó leány meglakol érte, hogy elhozta a nevét a nép örömére. A plebejusnak elégtételére szolgál, hogy az a név eljutott ide, de teljesnek akarja a gyönyörüségét, s meg akarja mutatni, hogy az a név neki nem imponál, ha a művészetnek nem sikerült úri tetszését meghóditania. A plebejusnak nem tetszik az a báli ruha, s a föl nem adott disztinkczió. Végre valahára tehát módjában van kifejeznie a százados gyülölséget. Büntetlenül senki se jár a pálmák alatt, s jaj annak, a ki a népnek eszébe juttatja a soha sem látott pálmákat. Ez a plebejus visszatorlása. A czimbalmozó leány meglakol azokért az ősökért, a kik keresztül lovagoltak a szegények vetésén.

*

A nagyapád kővágó volt, s az országúton, forró nap alatt tördelte kalapácsával a kemény sziklát, hogy megkeresse nyomorult zabkenyerét. Az ükapád, ha nagy urat látott, ijedten kapta le báránybőr-süvegét, és sokáig nézte az elvágtató kocsi nyomában támadt porfelleget. Hanem azért megutálod magadban a plebejust, s azt mondod a jelenet láttára: „Szegény leány!“

(1891.)