NAGYSZOMBAT.

„Tavasz! ó szerelem idénye, jöttöd mi bánatos nekem! Mi felhullámzó érzeménybe szorúl el sóvár kebelem!…“ Puskin nem arra gondolt, amit ilyenkor a cseresznye-virágzás idején, a nagyvárosi ember, ha egyedül járva az utczán, mélázni kezd, az orosz költő szavaival ismételget magában. De így vagyunk a poétákkal. Véres könyeket sírnak, míg – valamint Árgirus Tündér Ilonát – megtalálják, kiküzdik gondolatuknak egyetlen lehető formáját, s azt, amit ők pároszi márványból faragtak ki, mi, az epigonok, mint hitvány anyagot átgyúrjuk a saját képünkre és hasonlatosságunkra. Rá se ismernének a tulajdon szavaikra, ha minket hallanának! A mi belőlük tovább él, az már nem az ő én-jök, hanem a mienk; s figyeljük meg az ekhót, melyet támasztanak: nem az ő hangjukat halljuk, hanem csak a magunkét.

A nagyvárosi ember is el-elsóhajtja: „Tavasz, ó, szerelem évadja, jöttöd mi bánatos nekem!…“ – de nem úgy gondolja ezt, mint Puskin. Nem azért mondja bánatosnak a tavasz jöttét, mert a tavasz neki már nem hoz új szerelmet. A nagyvárosi merengő önzés nélkül szereti a tavaszt; önzés, mellékes kivánságok nélkül sóvárog utána; szereti, nem mert ajándékhozó, hanem magáért, mint a nagy gyermek szereti a szülőjét, a kitől nem vár többé édes kedvességeket. És hiába sóvárog utána, mint a nagy gyerek, a ki messze esett szüleitől. A tavasz jötte bánatos neki, hisz nem neki jön! S tudja-e, hogy jön? Hallja, hogy megint tavasz van. Élettel teli, zöld ruhát ölt ez a gyönyörű világ, a rügyfakasztó erő átjárja az egész mindenséget, a nap mosolya melegebb, Gaea ismét fogamzik. De mit tud ő ebből? Logika, következtetések utján, rájön, hogy így kell lennie. Már hirdetik a tavaszi versenyeket. Ma, holnap, megnépesül a liget s viszont látja a rég látott kisasszonyokat, virító ruháikban. Egyszerre leányokkal és asszonyokkal telik meg ez a szomorú város; tarka öltözetekkel, fiatal arczokkal, ragyogó szemekkel. Honnan kerültek elő hirtelenében! Isten tudja. De virítanak és gyümölcsöznek.

Nagyszombaton, a feltámadás ünnepén – nálunk ez a legszebb napja az évnek – az utcza megtelik a fiatal asszonyok teljességével… Ha a feltámadás ünnepe után nyomon követed a templomokból kiözönlő tömeget, mely az áhitat néhány percze után vagy másfél órára átadja magát a sétálás örömének, a „látni és láttatni“ élvezetének: elálmélkodol, látván, hogy az aszfalton hullámzó sokaságban mennyi az istenáldotta asszony!… Mind a késő ősz és tél munkája volt ez a sok istenáldás? Úgy látszik. A viszontagságos idő, a szélvihar és a kajüt szüke, mely közelebb hozta egymáshoz még a gyülölködő Jázont és Medeát is, mindig megkönnyíti a jó Isten munkáját. A férfi-embereken is meglátszik, hogy tavasz van. Gunyáik eltüntek; ibolyabokrétákkal telik meg a város.

Tehát: tavasz van! Tehát valahol messze: lombkorona zöldel a fákon, lágy, bársonyos fuvalmak kergetőznek a napfényben, valahol levegőt lehet lélekzeni! Élni és meghalni ott!…

De mindez csak álom; talán nem is igaz, hogy vannak fák, van levegő, s a tavasz még nem mitológia!… Fák! Hol lát a nagyvárosi ember fákat?! Ezek a poros, csenevész kórók a széles utak mentén csak megannyi szomorú felkiáltó jel, melyek panaszosan beszélik, hogy itt egykor természet volt. S a mit beszí: nitrogén, oxigén, meg egy csomó minden egyéb, de nem levegő.

Bizony nagy árt fizet érte, hogy ellentétben él a természettel, s elektromos világosság mellett főkönyv, iktató könyv, vagy akármiféle könyv felett görnyed, ahelyett, hogy kertjét mívelné, a hogy Voltaire ajánlotta, vénsége teljes bölcseségében, s a hogy a nagyvárosi emberek közül csak a londoni cselekszik, a napnak legalább egy részében. A többi nagyváros lakóinak hiába a tavasz fuvalma; rabságából a legtöbb soha, pillanatokra se szabadulhat. Akkor se, mikor a messziségből jött szellő mágnessége, egyszer egy esztendőben, kivételképpen, a természet után való vágyakozással tölti el petyhüdt, nyomorult tüdejét. Tudja, hogy itt fog elszáradni tavasz, fák és levegő nélkül; itt fog élni és meghalni, a miazmák és a vad lárma világában; élni, meghalni, s pihenni örökkön, mint a nagyvárosok legnagyobb elzüllöttje, a szegény Poe Edgar, a ki Baltimoreban, a boulevard földjében porlad, a város közepébe jutott temetőben, a vasút és a villamos kocsik sínpárjai között.

Tavasz? Hátha csak mese az egész, mint a tündérek, Eldorádó és az örök szerelem? Ott, a hol nemsokára az orgona nyílik s a hová a gólya már megérkezett, vannak emberek, a kik nem sietnek ki a szél-fútta gátra, köszönteni a levegőt! a levegőt!… – mint a hogy Xerxes katonái köszöntötték a tengert – hanem napokon át a falaik között maradnak. Vannak, a kiknek a Germinal nem mond semmit. A kik észre se veszik a föld úrszineváltozását, csak azt tudják, hogy a munka kezdődik. A kiknek fogalmuk sincs róla, hogy olyan világban élnek, a melyet még nem hagytak el a régi, pogány istenek. Nyilvánvaló, hogy semmi örömük sincs benne, amit a nagyvárosi ember úgy irigyel tőlük. S látván, mint özönlenek a városba, verekedni a szinházi jegyekért, hogy meglássák a legujabb zenés komédiát, egy pillanatra azt kérdi magától az aszfalton merengő: hátha a tavasz csak a mi szegény fantáziánkban oly derüs, hátha mindez csak ábrándozás, üres nosztalgia, mint a pálmáról álmodó fenyőé?!…

De nem, még itt, ezen az elkárhozott nagyvároson is végig csillámlik valami ragyogás, a melyet máskor nem varázsol elő semmi ünnep, semmi pompázás. Ha nincsenek fáink s ha levegő helyett csak port és füstöt szivunk magunkba, a föld-istennőtől messze elszakadt lányok tekintetében, arczuk szinében, egész alakjukon van valami szokatlan, a mi rejtelmesebb minden spiritizmusnál. A feltámadást ünneplő leány-sereg oly más, mint azok a kissé fáradt szépek, a kiket az utolsó bálban vagy koncerten láttunk! A teint-jükön, a járásukban, egész megjelenésükben van valami, a mit mintha a Botticelli képeiről hoztak volna magukkal. És ezek az asszonyiságukkal páváskodó fiatal menyecskék! Ó mily szép ünnep ez a Nagyszombat! A vén nagyváros arczulata egy napra mosolygóra válik; valamije mégis csak maradt a tavaszból.

(1887.)