A PREMIÉRE-EK KÖZÖNSÉGE.

Egy-egy meglepő itélet, a váratlanul kitörő méltatlankodás, a mely hirtelen, ellenséges indulattal, majdnem dühvel támadja meg az egyik vagy másik sokáig kényeztetett szerzőt, koronkint ráirányozza a figyelmet az első előadások közönségére. Ez az önnálló gondolkozásu, szinte fejes közönség, a melyet bátran testületnek lehetne nevezni, (annyira összetartó, egyetértő és változatlan) csak abban különbözik az egyéniségektől, hogy örökre kiismerhetetlen. Úgy látszik, lehet akármilyen finom gyülekezet, a gyülekezet mindig nép marad, legalább logikájában és indulataiban, mindig hasonló a Coriolan népéhez, mely kiszámithatatlanul öleli magához és ejti el kegyeltjeit.

Akármilyen különböző elemekből áll is, itélete csak a legritkább esetekben ágazik kétfelé. Egy az itélete, mint egységes a személyzete. Igazán „személyzetéről“ lehet beszélni, mert bár a szinházi előadások közönsége természet szerint ingatag, hullámzó: a premièr-ek hallgatósága nálunk is, mint Párisban, Bécsben, Szent-Pétervártt s egyes olasz városokban, ujdonságról ujdonságra ugyanegy, akárcsak valamely nagy bank személyzete, melyből egyesek el-elhullanak, de melynek törzskara évekig változatlan marad.

És ez a permanens gyülekezet egészében is, egyes csoportjaiban is nagyon érdekes. Akárhányszor érdekesebb a viselkedése, mint maga az előadott darab, vagy az előadás, melyet megbírálnak. Illik tehát egyszer vele is foglalkozni; a szó mindig az övé, legyen egyszer szó róla is.

*

Az még könnyen érthető, hogy a première-ek hallgatósága szinte változatlan a maga egészében. Először is: kétszázra-háromszázra tehető azoknak a száma, a kik a szinház iránt annyira érdeklődnek, hogy ismerni akarják az új darabokat még a kritika előtt, mikor még a hírlapok ismertetése el nem vette az ujság zamatját: ezek még könnyen elférnek a nézőtéren. Következnek azok, a kiknek ott kell lenniök minden première-en, a mint hogy ott kell lenniök minden lófuttatáson, mert ez hozzá tartozik a nagyobb kényelemhez, a jobb módhoz. Helyet találnak közöttük mindazok a literátus emberek is, a kik azért igyekeznek már az első előadásra, hogy frissiben örvendhessenek ismerősük sikerének vagy bukásának. Végre, ott van a bérlet intézménye; a még megmaradó helyeket elfoglalják azok a látogatók, a kik sűrű megjelenésükért megkivánnak annyi előnyt, hogy tanui lehessenek minden szinházi eseménynek. Egyesek meg éppen meg is szokják egymást, sokszor csak a találkozó kedvéért nem maradnak el, s utoljára mulatságot találnak egymás között is. Mindezek körülbelül épp annyian vannak, hogy együtt megtöltik a szinház nézőterét; de tartanak is rá, hogy helyeiket a premièr-ek alkalmával mások el ne foglalhassák. Azért a legnagyobb ritkaság, ha a première-ekre idegen elemek is behatolnak; nem is keresnek olyankor helyet, tudják, hogy a fáradozásuk legtöbbször hiábavaló volna. Maga a szinház is rajta van, hogy a première-ek közönsége állandó maradjon. Szereti, hogy megismerheti azt a közönséget, mely a többit küldi, vagy elriasztja; így, hogy ismeri, számol vele és számít rá. (Néha persze rosszul számit.) Ekképp minden csak arra munkál, hogy a première-közönség minél változatlanabb legyen.

De az már nevezetesebb, hogy az ily módon összetartó gyülekezet itéleteiben is egyetértő. Mert hát ezek az örökös première-látogatók nagyon különböző emberek, a legtöbb tekintetben. Különböznek társadalmi állásukra, módjukra, szokásaikra és gondolkozásukra nézve. Vannak köztük arisztokraták, pénzemberek, írók és művészek, a kik közül sokan arisztokratikus hajlamúak, de csak kevesen pénzemberek, bohémek és nyárspolgárok, hölgyek a társadalomnak minden osztályából, miniszterek és diákok, érsekek és kereskedősegédek. Vannak köztük olyanok, a kik csak a színpadon látnak úri világot, és olyanok, a kik csak a színházban találkoznak másféle néppel, mint kékvérűvel. Egyikük lelkesedik a művészetért, a másik a művésznőkért, a harmadik pedig csak a művésznők toalettjeiért. És mégis, ezek a rengetegül különböző emberek a fődolgokban csaknem kivétel nélkül egyféleképp itélnek, akárhányszor egyhangulag, s a mi legcsodálatosabb: a legtöbbször igazságosan.

Az ifjabb Dumas egyszer éles igazságokat mondott a publikumról, mely pedig őt mindig kényeztette. Többek közt úgy nyilatkozott, hogy a közönség itélőképessége, melyet különben maga is mindig találónak, igazságosnak ismert el, nem gyökerezik sem igazi müveltségben, sem finomabb izlésben. „E hatalmasok közt“ – úgymond, azokról szólván, kik a drámai ujdonságok sorsa fölött döntenek, – „sok van, a ki soha életében nem olvasott el sem egy könyvet, sem egy színdarabot, s még több, a kinek fogalma sincs róla, ki írta ezt vagy azt a szini remeket. Itélnek, és ez itélet ellen nincs felebbezés, a velük született izlés s némi könnyen szerzett tapasztalás szerint. Nálunk az egész csak gyakorlat dolga. Úgy itélik meg a drámát vagy a vigjátékot, a hogy a fürdőszolga itéli meg a viz melegét, beledugván a kezét; a hogy valamely bank szolgája számít meg ezer frankot aranyban, bizonyos súlynyi aranydarabokat dobálván egyik kezéből a másikba.“

Az ötlet elmés, van benne némi igazság is. De talán nem az egész igazság. Becsüljük meg a bankszolga ügyességét; mekkora praxisra van szüsége, míg odáig viszi, hogy a pénzt eképpen tudja megszámlálni! A première-ek közönségéről szólva, szintén csak nagy tapasztalatról s hosszú gyakorlatról lehet szó. A művészi dolgokban való sok tapasztalat pedig, ha elfogultság nélkül mérlegeljük, kitesz jókora darab műveltséget.

Az a sokféle ember, a kikből a premièrek közönsége alakul, hétről-hétre ugyanazokat a darabokat látja, itélete tehát egyforma tapasztalatokból formálódik. Ez maga is megmagyarázza, hogy a különböző osztályokhoz tartozó itélő-birák miért jutnak oly gyakran egyforma megállapodásra. Végre is, egy volt a szinházi iskolájuk. De különben is, ebben a gyülekezetben mindenki igazodik a másikhoz. Észrevétlenül is befolyást gyakorolnak egymásra, nyiltan is kapaczitálják a nyakasabbakat, mindenki tekintettel van a szomszédjára. A kereskedősegéd véleménye mind gyakrabban és gyakrabban találkozik az érsekével s végre kifejlődött a première-közönség közizlése.

*

Két-három perczczel hét óra előtt, a „földszint“ már együtt van. A páholyok is népesednek. Köszöngetések, mosolygások, kézszorítások. És azonnal megindul az eszmecsere az új darabról, pedig a függöny még fel se gördült.

Mindenki tud valamit: a kulissza mögül kiszivárgott hireket, a lapok előleges reklámjait. „A szinészek nem biznak a darab sikerében, tehát nagyon mulatságos estére van kilátás“. – „A reklám sokat igér, tehát bukásra készülnek“. – A première-közönség kissé szkeptikus.

A ki legkevesebbet tud, a szinlapról okoskodik előre. Van gyakorlott fej, mely a szereposztásból megjósolja a darab meséjét.

Tanakodás, a meteorologia és a naptár segítségével. Megállapítják, hogy még nagyon meleg van, a szerzőnek aligha lesz szerencséje. A dátum elárulja, hogy az izazgatóság nem sokat vár a darabtól: korán adatta elő, nem évad-közepén.

Szemle a többiek fölött. Mindenki ismeri a másikat, legalább látásból.

– Ugy látszik X-ék még Tátrafüreden vannak. Meg találnak ott fázni.

– A vörös Blanka megjött! De hova lett a négyes czúgja? Igaz, kidőlt belőle az egyik rudas. A szegény Y.! Hallotta, hogy meghalt?

– Olvastam a lapokból. Kár érte. Nézze csak, Z. kritikus nagyon vidám. Úgy látszik, a darab menthetetlenül elbukott.

A kritikusok általános figyelem tárgyai. Ezek már ott voltak a főpróbán: tájékozódtak a darab értékéről. Bizony, a sikerről nem. Mert az kiszámíthatatlan. A legközelebbi környezet előre hallja tőlük a témát, a mesét, meg hogy kinek van hálás szerepe.

A távolabb levők aztán malicziózus megjegyzéseket tesznek egymás közt.

– Q. kritikus már itt van. Nézze csak, ott beszéli az ellenkezőjét annak, a mit holnap fog irni.

A páholyok is telnek. Általános felfogás szerint, ez a közönség leghálátlanabb része. Az az elem, melyre a szinház és az iró a legkevesebbet épithet, a melyre legkevésbbé lehet hatni a költészet és a szinházi mesterség egyesült erejével is. „A páholyközönség“ – panaszkodott valamikor egy eléggé elkényeztetett drámaíró – „azt hiszi, hogy az élvezet, melyet a szinházban lel, neki dukál. Nem érdeklődik az író iránt (hacsak a darab szerzője az ő világához nem tartozik, a mi nálunk gyakrabban megesik, mint Francziaországban), nem kivánja éppen a bukást, de teljesen közönbös rá nézve, sikert arat-e a darab, vagy sem? Néha meg-megszólal valaki közülök: „Igazán csinos“, mintha ezt mondaná: „Esni fog“, s meg vannak róla győződve, hogy már ezzel is túlságosan lekötelezték a szegény firkászt. Későn érkeznek, a lehető legnagyobb lármát csapják, hátat fordítanak a nézőtérnek, vagy ha véletlenül oda tekintenek, nem törődnek egyébbel, mint a szinésznők toalettjeivel. Minduntalan fecsegnek, nem hallgatnak meg egy jó mondást sem, s elmennek még az utolsó felvonás közepén, hogy hamar hozzáférhessenek a kocsijaikhoz. Száz közül kilenczven egy cseppet sem értett az egészből; s ha véletlenül megcsapja valami a fülöket, az bizonyára valamelyes apró vétség a nagyvilági szokások ellen, a minőket a szalónokban járatlan szerző gyakran elkövettet személyeivel. Észre veszik, hogy a szereplők megadják egymásnak czímeiket, a mi nem világbeli szokás, vagy hogy a színpadi szolga „nem ezüst tálczán hozta be az ötödik felvonásbeli levelet“.

Ez a jellemzés csak részben illik a mi páholyközönségünkre: az utolsó apróságban, példának okáért ráismerhetünk a mi páholybérlőinkre. Nálunk is megesett már, hogy egy kis baklövés a bonton ellen többet ártott egyik-másik darabnak, mint rengeteg szerkezetbeli fogyatkozásai. Egyszer megtörtént, hogy egy fiatal iró iszonyú nagy titokzatosságba burkolózva, önkéntelen reklámot csinált magának, s általános érdeklődést keltett a darabja iránt. Elterjedt a hír, hogy a drámát X. X. grófné, a társaság egy ismert hölgye írta: a kiváncsiság feszülté fokozódott. Ekkor a dráma elkövetőjének az a szerencsétlen gondolata támadt, hogy kiadta a színművét nyomtatásban. Pár napig kapós volt a könyv, de a társaságban hamar rájöttek a turpisságra. Mindenki észrevette, hogy a darabot nem irhatta sem X. X. grófné, sem semmiféle grófné, mert a drámában a szereplők így szólítgatják egymást: „Grófné, báró úr“. Ezt a szörnyü tévedést csak roturier követhette el. Egyszerre oda lett minden érdeklődés, a páholybérlők meg se jelentek az előadáson.

Egyébként a páholy is tud kedélyes publikum lenni. Akárhányszor olyan lármás sikert rögtönzött egynémelyik kékvérű szerzőnek, hogy a földszint csak úgy hizott belé. A mint hogy a jámbor gallusoknak is jó kedvük volt olyankor, mikor a frank urak mulattak.

Mindammellett nem lehet ráfogni a páholy-közönségre, hogy aesthetikai elvek hiján csak szabászati nézőpontokból kritizál a première-ken. A színházba járó publikum legrégibb csoportjának még emlékezetében lehet az a két előkelő öreg úr, a kik világért sem mulasztottak volna el egy eredeti première-t sem, s láthatólag különös gyönyörűséget találtak a hazafias tragédiákban. És nincs okunk elmondani, hogy a páholyközönség jobbjai a föld alatt vannak, noha a hazafias tragédiákat már csak a karzaton élvezik igazán, a hű és naiv népfölkelő szivek.

*

Hét óra. A páholyokról eltereli figyelmünket a susogó földszint. A „hangulat“, mely gyakran végzetessé válik a darabra, már kész. A földszinten már mindenki tudja, hogyan fog mulatni s melyik szinészen fog a legtöbbet nevetni.

A paroxizmusban szenvedő szerző (az egyetlen ember a szinházban a ki komolyan veszi az állapotot), századikszor húzván fel és le fehér keztyüjét, az utolsó instrukcziókat adja meg (helysebben szólva: könyörgi) a szinpadon: „Legyen tehát, hagyja ki a hosszú monológot“ (mintha főnyereményről mondana le), vagy: „Kedves nagysád, szeretnék valami fehér virágot…“ Csöngetés. Általános mozgolódás. A függöny felgördül.

Másodrendű szereplők beszélgetnek a szinpadon, azon a bizonyos hangon, mely elárulja, mily mélységesen mindegy nekik az egész komédia: a szinpadi intrika is, a kulissza mögötti is, az is, melyet a nézőtéren szövögetnek a siker érdekében, vagy a „tisztes verességért“. Végre megérkezik az egyik főszereplő. Az első nevetés a másodosztályú támlásszékek táján. A lidércznyomásnak, mely ránehezedett az egész házra, vége.

Áldott vidék ezek a másodosztályú támlásszékek! Lelkes fizetők, a kik még a művészetért járnak a színházba, vagy lelkes „töltelék“: enni való növendék-színésznők, kisérőikkel, Guszti urral vagy Samu urral, a kik rajonganak a művészetért, Shakspere-ért, a színiiskoláért, Vörösmartyért, a jelesebb szinészekért, Marika kisasszonyért, még a színházi gáz-szagért is, egyszóval mindenért, a minek csak valami köze van a szent, az Isteni művészethez.

Ők adják meg az első hangot, a mi valami hatásfélét fejez ki. Ó, áldott legyen a nevetésnek ez az önkéntelen, kedves böffenete! Mily édes, zenei hang gyanánt tünik fel a szegény vigjáték-faragónak, a megpróbáltatás nehéz perczeiben!

Végre, az első osztályú támlások is megelégedetten nevetgélnek, sugdolóznak. Az irók összedugják a fejöket. Megerednek a megjegyzések. Zavarják ugyan az előadást, de hagyján, talán-talán csak jó hangulatot készítenek. Kerek arczok, szelid, biztató tekintetek. A klakk szerényen tapsolni kezd, semmi ellenállás. Nekibátorodva folytatja, támogatva a lelkesektől és a második emelettől.

A második emelet már meg van hódítva. Ott csupa jóakarat honol. Minden áron mulatni akarnak a kis pénzükért, s mulatnak is, a legtöbbször olyan ártatlanságokon is, a miket a szerző csak úgy belehibázott a munkájába.

Az első felvonásnak vége. Megered a taps. A lelkesek nagy élénkséggel kiáltoznak a színészekért, csakhogy minél hamarább láthassák a szerzőt, aki egy látszólagos üres páholy ölében egyszerre szégyenkezik és ragyog a dicsőségtől. Rohan a színpadra, hogy hamarább odaérjen, mintsem a „tapsvihar“ lecsillapul. Megmutatja magát kétszer is, háromszor is, egy ifjabb és egy öregebb színpadi gráczia között. Az első nehéz pillanaton már túl van, de most következik a nagy mű: a foyer megdolgozása.

Ez már a „barátok“ dolga. Elszánt pajtáskodók terjesztik a kedvező hangulatot nyakasabb ismerőseik között és fokozzák a buzgalmat a távolból ájtatosan hallgatózó lelkesek között. Bátorkodjatok, lelkesek, menjetek közelebb, a nagy iró, a ki látszólag észre sem vesz benneteket, voltaképpen csak nektek beszél!

A kritika nagy tanácsot tart. A szinészpáholyokban mosolygó arczok mutatkoznak. Mindenütt jó jelek.

Mikor a második felvonásra csöngetnek, a helyeikre visszavándorlott itélő bírák arczáról le lehet olvasni, széna-e, vagy szalma? Az érdeklődés megvan. Most ismét a barátokon a sor: az ő derültségüknek kell biztatni a lankadókat.

Hanem a földszinti barátok csak a könnyű lovasság. A nehéz lovasság a karzaton van, a népséggel, a zsoldosokkal.

Ezeknek kell megcsinálniok a középső felvonás dolgát. Minden attól függ: zajosabb lesz-e a tetszés a második felvonás után, mint előbb, – többször kényszeríthetik-e színpadra az emberséges szerzőt, a ki olyan szivesen kijön, csak hijják!

Lent a könnyű lovasság derül, derül, folyton derül, egész a kétségbeesésig. Birták lélekzettel. A főjelenetnek vége: általános jó hangulat. A nehéz lovasság megkezdi arczátlan munkáját: a szerzőt kivezetik vagy ötször. Ötödikszer, mikor már egyedül jön ki, örömében a zsebébe dugja a kezét.

A karzati nehéz lovasság zsoldosai gyakran nem valami szemenszedett legények. Részben önkéntesek, a kik imádják a művészetet, de csak ingyen, legtöbbször azonban csak olyan műkedvelők, a kiknek Hekuba az egész drámai művészet. Vigadnak parancsszóra, a mint az ezredes bálján tánczolnak a hadnagyok, kötelességből.

Valamikor, régen, kezdő drámairó darabját adták először. A fiatal szerzőnek volt tehetsége is, de barátja még több volt, mint tehetsége. Az egész publikum tapsrakészen ment a színházba, elhatározva, hogy túl fogja dörgeni az ellenzéket, mely nem létezett sehol. Egyik jóbarát, foglalkozására: szobrász, magára vállalta a nehéz lovasság szervezését, s tizenhat legénynyel állított be a karzati padokba. Harminczkét szobrásztenyér! A siker felől nem lehetett kétség.

Csak egy hiba volt. A szobrász-legények jámbor taliánok voltak, a kik egy árva szót sem tudtak magyarul. Pedig nekik kellett a szerzőt leghevesebben óhajtaniok. Három napig tanulták kiejteni ezt a talián nyelveknek szörnyen kemény szót, hogy: „Szerző! szerző!“ A dolog nehezen ment, mert a mesterük sem beszélt magyarul oly szépen, mint Egressy Gábor. De csak a szájukba rágta valahogy.

Mikor aztán az első felvonás végével a függöny legördült, s a földszint tapsolni kezdett, a szobrász megadta a kitűzött jelt legényeinek. A harminczkét szobrász-tenyér pokoli dörgedelmet csapott, úgy hogy az egész földszint kiváncsian nézett fel az elszánt ficzkók felé. Odafenn pedig a tizenhat becsületes legény torkaszakadtából kezde ordítozni ezt az olasz szót: „Scherzo! Scherzo! Scherzo!“

(1887.)