OPERABÁLON.

Mikor Budapesten először rendeztek operabált, Párisjárt urfiak, a kik főképpen azért tartottak össze, hogy minél gyakrabban emlegethessék az elhagyott világvárost, sokat beszéltek a párisi operabálokról és kivált azokról a sajátságokról, a melyek csak a párisi operabálokon láthatók, másutt sehol.

– Megvallom, én csak egyetlen egy operabált láttam Párisban – szólt egyikük – és akkor is egyéb dolgom volt, mint összehasonlitásokat tenni, vajjon mennyire különbözik ez a mulatság a többitől. Mert én akkor asszonyt őriztem. Ha nem árultok el, hogy akadt férj, a ki azzal szégyenitett meg, hogy rám bizta a feleségét, elbeszélhetem, mit mondott a pártfogoltam, a kinek – mondhatom – nyitva volt mind a két szeme, a legszebb lapis lazuli szemek, a melyek valaha „megfigyeléseket“ tettek.

*

– El akarok menni, érti? Önnel, hogy ha tetszik, ön nélkül, hogy ha nem.

Ha tiz évvel fiatalabb vagyok, bizonyára igy feleltem volna:

– Asszonyom, a mit ön kiván, az lehetetlen. Tudja, hogy én mindenre képes vagyok, s hogy nincs nagyobb örömöm, mintha önnel lehetek. Boldognak éreztem magamat, mikor Albert megkért, hogy amig ő oda lesz s a mig ön teljesen meg nem gyógyul, ne mozduljak a világ legkedvesebb hinta-széke mellől. Pedig büszkeségem fellázadt e kérés hallatára, s igen ildomtalannak találtam Albertet, a mint olyan merőn nézett kopaszodó homlokomra. (Ha látta volna, milyen mosolylyal mondta: „Bizom önben, mint az apámban“!) Daczolok a nevetségességgel, s őrzöm önt napestig, mint egy komondor. Dédelgetem, mintha dajkája volnék, s tűröm a szeszélyeit, a hogy arra a legangolabb szobaleány sem képes. Egész nap écarté-t játszom, még pedig olyan hidegvérrel, mint egy agyalágyult vén abbé. Ha kivánná, megfésülném a kutyáját. S mindezt önzetlenül, a jutalomnak legkisebb reménye nélkül, jóllehet huszár vagyok, és nem irgalmas nővér. És most önnek eszébe jut, hogy megpróbálja, meddig terjed a hódolatom? Nem, asszonyom, odáig nem, hogy ekkora felelősséget vállaljak magamra és önnek büntársává legyek. Igen, büntársa volnék, hogy ha engedelmeskedném. Fel akarja használni a férje távollétét s lábbadozó betegen megizlelni szeretné egy operabál tilos izgalmait. Fél, hogy védelemre szorul, – mert máskülönben mire volna az én kiséretem, – s mégis kiteszi magát a megtámadtatásoknak. Ám tegye, de engem hagyjon ki a játékból. A mit követel, az több, mint a mennyire én képes vagyok. Én nem nyujtok önnek segitő kart az álorcás flörtöléshez.

Ilyenformán szóltam volna, hogy ha tiz évvel fiatalabb vagyok. De így nem szóltam semmit: nem szoktam asszonyokkal vitatkozni.

Beszélt ő helyettem is.

– Talán soha sem lesz többé alkalmam operabált látni. Albert óvakodik elvinni csak egyetlen egybe is ama mulatságok közül, amelyekben ifjúságát elpazarolta. Ha tudná, mennyit rimánkodtam, hogy egyszer a Bullier-be vigyen! Egész életemet a jótékonyság matrónáinak meg öreg szenátoroknak áldozom; hogyne vágynám hát látni a diákok meg a kokottok mulatságát! Alig kétszer voltam café-concertben és sohasem tudtam elérni, hogy megláthassam Métra valamelyik bálját. Pedig el nem képzeli, mit adna egy ilyen jóravaló asszony, mint én, hogy egy éjt ott tölthessen, ahol Nana la Sauterelle tánczol, a „quadrille réaliste“ királynője. Még soha sem láttam „quadrille réaliste“-ot. De hát megelégszem egy iczi-piczi kis operabállal. Meg kell látnom egy ilyen sokat rágalmazott bált, amelyet mindenki unalmasnak mond s amelyet mindenki megnéz. Tudom, hogy pompásan fogok mulatni. Ismerem ezt a mulatságot képzeletben: olvastam a Houssaye és a Belot regényeit. Mosolyog? Ugy a történelemmel válaszolok önnek. Nem, egy álarczos bál nem lehet olyan szellemtelen valami, mint amilyennek mondják, mikor Gusztáv király inkább választotta az Ankarström golyóját, mint hogy egy ilyen bálról elmaradjon. (Vagy nem mosolygott? Inkább mosolygott volna, mint hogy félbeszakitson.) Nem látta a Fekete domino-t? Nagyon értem ezt az Angelát, aki mindenféle szörnyü kalandnak teszi ki magát s mégis elmegy flirtelni egy fekete domino alatt. Hisz az álarczos bál a legnemesebb minden bál között. Miért vonulnánk onnan vissza mi tisztességes nők? Csak azért, mert nem szorithatjuk ki onnan a kokottokat? Nem vesszük észre őket. S aztán? Ugyanazt az operát, ahol pénteken egy kis otthont találunk, miért kerülnők el hétfőn, csak azért, mert húsz frankért mindenki bemehet? Az estélyi öltözékek ingerlő árulásai nem háborgatják önöket; mi jogosíthatja hát fel azt a pár félelmes urat arra, hogy sértegessenek fejük tetejétől lábujjaik hegyéig elburkolt alakokat? Vagy azt hiszik, hogy a pánczélozott alakokkal szemben lovagiasabb a támadás? Mindennek csak a húsz frank az oka, és nem mi szabtuk meg ilyen kicsiben a bemenet diját. És ha már így van, szinte kötelességünk ott lenni: ne váljék az operabálból egy magasabb fajta Bullier. Vagy ha már is azzá vált, miért ne mulathassunk egyszer mi is szabadon? Azt hiszi, nincs mulatságosabb dolog, mint a Tribunal du Commerce bálján hallgatni egy államtitkár elmésségeit, miközben ez a kitünő úr a legközelebbi vasútépitésre gondol? Megvallom, szívesebben beszélek szerelemről egy licencié en droit-val, különösen, ha senki sem tudja, hogy engem vezet a karján, s leginkább akkor, ha ő maga sem. Ah! tele vagyok szenátorokkal, akadémiával, vasútépítéssel, hallani akarok egy kis szerelmet! Ártatlan, következéstelen szerelmet értek, csak akkorkát, melynek holnapra vége van. Hisz ez a képzelhető legártatlanabb mulatság. Az operabál az a bálok között, a mi a négyes a tánczban. Nem mámor, hanem üdülés, nem pezsgő, hanem limonádé. Tehát megegyeztünk, ön holnap elkisér az operába. Mellettem lesz, a míg nem intek, s nyomon követ, hogy megtaláljam, a mikor kell.

Úgy emlékszem, akkor nem kérdeztem tőle egyebet, mint hogy olvasta-e a Goncourt „Henriette Maréchal“-ját. Azt felelte, hogy nem.

*

Másnap este ott voltam az operabálban, s határozottan emlékszem, hogy hallottam az Orpheus kankánját. Egyébként azonban nem történt velem semmi nevezetes. A szerep, a melyet rám erőszakoltak, kissé siralmasnak tűnt fel előttem. Valóságos kifordított Schlemil voltam. Puszta árnyékká váltam s elvesztettem az egyéniségemet. Nem láttam és nem gondoltam semmit, mint egy kisérő a klasszikus tragédiákban.

Hanem az mégis meglepett, hogy megpróbáltatásom csak egy óráig tartott. Kevéssel éjfél után már kocsiban ültem, s megilletődve hallgattam az én fekete dominóm kritikáját.

Nagyon kedvesen kezdte.

– Valóban, önnek több esze lehetett volna.

Nem védekeztem.

– De hisz ez az önök mulatsága határozottan ostoba. Vagy élvezet az önnek, ha velem olyan stílusban beszélhet, a hogy a brasserie-kben szokás? Nekem úgy tetszik, hogy ez igen középszerű mulatság. Képzelje, az ezredes, az öreg Ramollo, csaknem megríkatott. A vén Gaga! A sergent de ville, a parc Monceau dadáinak a Don Juanja, hozzá képest úgy édeleg, mint egy Racine-herczegnő. És Toulonnier úr, az államtitkár! Soh’sem hittem volna, hogy ez az ember nevetni is képes. Oh, bízvást elrejthette volna ezt az előnyét. Jobb szeretem, mikor a csatornázásról beszél. És látta, milyen finoman mosolygott Fauchery úr, a journalista, mialatt egy fordulót tettem vele? Ugyanaz, a kinek egyik mellékneve a „Szép“, másik a „Nagy“. Valamennyi közt ez volt a legostobább. Georges Hugon úrra sem leszek többé kiváncsi. Ezt a ficzkót vissza kellene vinni Saint-Cyrbe. Azt képzelte, hogy a mosónéja vagyok, s jónak látta velem közölni, hogy Raphael de Valentin úr elnyerte tegnap utolsó louis-ját is. A kis kedves! Megszólítottam egy ismeretlen urat, a ki különbnek látszott a többinél. Ez a „monsieur en habit noir“ a világ hiábavalóságán tünődött, akár csak Salamon király. Unalmasabb volt egy metafizikai könyvnél. És ha meggondolom, hogy én ezeknek az uraknak a kedvéért nyolcz kötet Dumas fils-t lapoztam át, csakhogy készletem legyen mot-kból és tour d’esprit-kből! Azt kérdezte tegnap, olvastam-e a Goncourtok „Henriette Maréchal“-ját? Nos, ha a Goncourtok ellenségei az álarczos báloknak, kész vagyok elolvasni összes munkáikat.

– És Houssaye? (Hogy magam is mondjak valamit.)

– Arséne Houssaye soha sem ismerte a nőket. Hisz magam is csak egy óra óta ismerem őket. Látta ön valaha nálam Elmire asszonyt, az Orgon úr nejét? Esküdni mertem volna, hogy soha egy meggondolatlanságot sem követett el. A Tartuffe urral való esete, a melyről talán ön is hallott, erényét fényesen igazolta. És, elhiszi-e, a szerelmesek zugában láttam, rózsaszínű dominóban, a mint Damis úrral, a Cleante úr fiával kaczérkodott. Hogy ismertem rá? Hiszen levette az álarczát, bízott abban, hogy nem láthatják meg. És az az arcz, melyet máskor olyan hidegnek, szenvedélytelennek láttam, mintha azt mondta volna Damis úrnak:

Ich bin die Prinzessin Ilse
Und wohne im Ilsenstein;
Komm mit nach meinem Schlosse,
Wir wollen selig sein.

És a többi! Mondhatom, uram, azok a hölgyek, a kik minden szerdán nálam teáznak, versenyeztek a Cardinal úr leányaival. Ön persze meg sem ismerte őket. De hát minek is megy ön opera-bálokba?

Szünetet tartott. Hallgattam mélyen, mert éreztem, hogy még valami következik.

– És mindez még nem bosszantott volna. De a mit ezen felül meg kellett érnem, az kétségbe ejtett. Ön ismeri Emilet, a cousinemet. Három hétig könyörgött, hogy ezen a szerencsétlen opera-bálon egy félórát tölthessen velem. Otthon nem szólhatott hozzám bizalmasan, előbb Albert és aztán ön miatt. Tanum lehet, hogy félig halva mentem el. És ez az ember nem talál rám háromnegyed óráig; azután tíz perczig hurczol a karján, a nélkül, hogy fölismerne, és a mikor valahára rám ismer, tökfilkónak mondja Albert-t s vacsorát ajánl Marguery-nél. Ha meggondolom, hogy ezért a majomért képes lettem volna ostobaságot követni el!

Vannak bánatok, a melyekre nincs vigasztalás. Le voltam forrázva.

– És mindennek ön az oka. Mért beszél nekem operabálokról? Inkább játszszunk écarté-t.

Ha még megjegyzem, hogy Emile úrnak nem volt igaza, mikor dominójának a hangját nem ismerte meg természetesnek fogjátok találni, hogy én aztán az összes operabálokat elécartéztam. És most is ti vagytok az okai, hogyha unalmas voltam, mint egy opera-bál.

(1886.)