BECSÜLETÉNEK ORVOSA.

A büntetőtörvényszék előtt egy rongyos ember állott, a ki egy bokréta kisebb-nagyobb, betöréses lopás után, végezetül ölt: lopott pénzen szerzett revolveréből négy golyót lőtt ugynevezett feleségére, egy hozzá hasonló, nőnemü páriára. Az aszony meghalt s a rongyos ember birái elé került, akik előbb egy kissé meglepődve, utóbb egy kissé megilletődve s végül kissé zavarodottan hallgatták a rongyos ember zokogó vallomását.

Az érdekes ebben az ügyben az volt, hogy a vádlott, aki életének egy harmadát a fegyházakban töltötte, aki ugy ismeri az igazságszolgáltatás külömböző rendü és rangu zárkáit, mint mi a szinházak folyosóit, aki ugy lopott, mint a hogy a madár dalol, s mi ibolyát vásárolunk az utczán: nyilvánvalóan nem haszonlesésből ölt. Egy czéda nőszemélyt pusztitott el, nem érdekből, nem is hirtelen felindulásból, hanem mert meg akarta torolni azt a morális sérelmet, amelyet ez a némber követett el rajta, amikor érdekből feleségül ment a sokszorosan rabviselt emberhez.

Hitelt kellett adni vallomásának, mert amit előadott, összevágott azokkal a dolgokkal, amiket a vizsgálat tényeknek fogadott el. Az utczán megismerkedett egy leánynyal, akit munkásnőnek nézett. Az utczai leánynak férjre volt szüksége, mert a rendőrség el akarta tolonczolni; egy budapesti illetőségü embert keresett, aki elismerje a feleségének, hogy valamiképpen maradása lehessen itt, a nagy piaczon. A naiv tolvaj lépre ment. Azt mondja, vonzódott a leányhoz, s az erkölcsi megtisztulást kereste ebben a házasságban. Más életet akart élni, mint annakelőtte, s meglehet, csakugyan az volt a szándéka, hogy ezentul kevesebbet fog lopni, ellenben többet fog dolgozni, mint rocamboleos ifjuságában cselekedte volt. A mosdó persze olyan mint a törülköző; a lakodalom azon mód ment végbe, ahogy a megismerkedés. Abban állapodtak meg, hogy, házbér hiján, külön fognak lakni, hónapos szobákban; s a nászéjt a férj a rabsegitő egyesület menedékházában, az asszony pedig alighanem az utczán töltötte. Kevéssel utóbb a rongyos ember rájött, hogy a felesége szobájában nemcsak egér motoszkál, hanem emberi lakó is, s megtudta, hogy ez a lakó feleségének már régi ismeretsége. Végre kiderült az is, hogy a szóban forgó lakó csak románcz, s az asszonynak naponkint egész regényei vannak, olyan regényei, amelyeknek a czime mindig zolai, s mindig igy hangzik, hogy: „A pénz.“ Erre Antal „elhatározta“, hogy megöli Borbálát. On revient toujours à ses premiers amours. Ujra lopott, de a lopott pénzen revolvert vásárolt, s mint azok a spanyol hidalgók, akiknek kilencz előnevük, tizenkilencz csatában kapott sebhelyük és huszonkilencz ősük van, megtorolta férji becsületét.

Ez nem tréfa. Nem a vér szólalt meg benne, a huszonhét esztendős, ifju, állati vér, mely nem türi az osztozkodást, hanem egészen a magáénak követeli párját, legyen bár közös illetőségi helyük maga a csatorna. A pocsolyában hentergő rinoczerosz, lehet, hogy szerelmes; a vadkan, tudjuk a természet-históriából, monogám és féltékeny. A mi rongyos emberünk nem volt se szerelmes, se féltékeny. Egy szóval sem állitja, hogy nem tudott volna e nélkül az asszony nélkül élni; sőt e tekintetben olyan türelmes volt, hogy azt, akit egy városrész ismert, ő, a fegyházból jött, naiv Raymond de Nanjac soha, egy perczre sem mondhatta a magáénak. Csak feleséget keresett az utczai ideálban, nem szeretőt, kinek a csókja édesebb, mint a többi tolvajnőé.

Nevet és – ó, minden emberi dolgok örök relativitása! – „társadalmi pozicziót“ adott ennek a személynek, s cserébe nem kapott érte egyebet, csak igéreteket és biztatást. A dühnek, hogy becsapták, hogy kitünő portékájáért, a fegyházakban hirhedett névért, nem kapott semmiféle viszontszolgáltatást, bizonyára része volt benne, hogy bosszuállásra gondolt, de ez a düh nem magyarázza meg, hogy Antal leszámolt az egész életével, s ölt, történjék vele azután akármi. El kell hinnünk, hogy ebben a zavaros, semmikép se tiszta elmében valami aféle gondolat villanhatott meg, hogy neki a férfiui méltóságában megsértett erkölcsi rendet kell megbosszulnia, hogy meg kell torolnia valami, emberségében és férfiasságában esett gyalázatot, hogy helyre kell állitania valami morális egyensulyt, melyet az zavart meg, hogy egy proskribált nő behálózta őt, a kiérdemült betörőt s olyan szégyent hozott a sok fegyházat látott névre, amely szégyen csak vérrel lehet lemosni.

Az emberi lélek, sőt a félig emberi lélek is kifogyhatatlan a meglepetést keltő, a regényirók fantáziáját megcsufoló, nehezen érthető s még nehezebben elemezhető motivumokban. Ki hinné el egy regényirónak, hogy az oly mélyen romlott emberi lélek, mint a minő egy professzionátus tolvajé, eféle gondolatokkal lehet terhes? Ki hinné el neki, hogy mikor a mari complaisant-ok olyan nagy számban szaladgálnak az ujdivatu regényekben, akadhat négy csillagos, sőt V. S. O. P. tolvaj, akinek a „férfiui becsületén“ ejtett gyalázat nem Hekuba, hanem százszorosan nagyobb dolog, mint mindama gyalázat, amelyet jól kiérdemelt?! Antalt azért, hogy a felesége ismeretségben áll a rendőrséggel, az a környezet, mely barátilag hunyt szemet lopásaira és betöréseire, aligha nézte volna le tulságosan, és Antal mégis meg volt győződve róla, hogy olyan szégyen esett rajta, amelyhez képest a többi mind csekélység. A kloákában is őriznék az emberi önérzet és a férfiui méltóság impulzusait?!…

Könnyü elvégezni, hogy a ki eféle motivumból öl, az akármennyire elzüllött is, nem romlott meg végképen, de az erkölcsi érzéknek ezzel a maradékával is bajos összeegyeztetni a professziós tolvajságot, a humoros enyveskezüséget. Az a teljes cinizmus, melyet Antal az „Enyém, Tied, Övé“ dolgában vallott, nem igen szokott együtt járni még bizonyos zsivány-becsülettel sem. És igy történt, hogy Antalt sulyos büne kevésbbé silánynak tüntette fel birái előtt, mint humoros antecedenciái. Ez a bün volt egyszersmind a legfőbb mentsége is. Ez a bün tette hihetővé azt az enyhitő körülményt, hogy jobb utra akart térni s hogy bizonyos megtisztulásra vágyott, amikor házaséletre akart lépni az utczák leányával. Sorsa tehát nincs tragikum nélkül, mert ime, az első tisztességes vágyakozása okozta, hogy ő, ki előbb vigan pillangóskodott a fegyházak körül, most végképpen, életfogytig a fegyházban marad; de nincs tanulság nélkül sem, mert meglepően példázza, hogy a keresztény türelem sohase pazarlás, még akkor se, amikor a csatornák legelzüllöttebb nyomorultjai felett itélkezik a földi Igazság.

(1898.)